Ismét eltelt egy kis idő...

Bariban csodás felfedezést tettem: találtam egy bioboltot, ahol nagy örömmel vásárlok azóta is... :D A show-k rendben zajlanak, továbbra is nagy sikerrel, kapjuk a „Brávi!“-kat sorjában :D! Volt egy eset, mikor Oli elhagyta ugyan a parókáját, pontosabban megunta, hogy fityeg a fején, így a takarásba hajította laza mozdulattal. Amúgy nagyon jól hozza már az ősember figurát, szétröhögöm magam minden alkalommal, pláne mikor kitáncoja magát a színpadról, maszatosan. (Az utolsó részben zsonglőrözik, majd befalja az almákat. Én meg utána azon tapicskolok! :D)

Vagy legutóbbi hősi sérülése, amikor pedig a kalap támadt rá, és olyan erősen dobta szemhéjon magát, hogy folyt belőle a vér a záró emelőszám alatt. Én „csak“ nyakforgás közben vertem ki majdnem a fogam a mennyezetről belógó díszléccel, mert kicsit kilengtem, és ahogy mosolyogtam, neki koccantam. Megijedtem, mi van, ha az adrenalin miatt nem érzek fájdalmat, rögvest ellenőriztem, megvan e még a jobb elsőm! :D Szerencsémre megvolt, azóta nem mosolygok nyakforgás közben... Viszont végre megértettem azokat az előadókat, akik különböző interjúkban nyilatkozzák, hogy ahogy telik az idő, egyre jobban izgulnak. Az izgalom és lámpaláz tehát a szakma és a profizmus (maximalizmus) velejárója, mert ha egyszer bizonyít az ember, akkor igyekszik újra és újra hozni az adott szintet, sőt titkon felülmúlni magát minden egyes alkalommal. Így aztán tökéletes előadás nem létezik, de lehet hogy ez így van jól, különben ellaposodna az egész, vagy kiégnénk, netán elbíznánk magunkat. 

Bari album:

Mykonoson és Santorinin – feltehetőleg – az összes galériát bejártuk mostanra. A festmények és egyéb kézi munkák mellett, rettentő menő dizájn cuccokat lehet találni, persze méregdrágán. Azért elgondolkodtató, hogy egy kanapét, szobrot vagy lámpát hogyan viszi haza a turista... Érdekes az is, hogy időről időre belefutunk artistás, illetve cirkuszi témájú műalkotásba: szobrokba, díszekbe, ékszerekbe! (Sajnos baromi jó légtornászos medálokat, hajlékonyan hidazó kaucsukos gyűrűket láttam Santorinin legutóbb. Igazán tetszenek, de borsosnak találom az árukat! Kb. 140 Euro egy gyűrű.)

Aztán ott van a sok szexuális témájú giccstárgy! Hihetetlen, a görögök mennyi ilyesmit árulnak: sörnyitók, kulcstartók, kártyák, dísztányérok!

Ha nem találod az alsógatyád, netán elhagytad valahol, itt a gatyautomata! :D

Ez a két bolt egy 50 cm széles utcán van egymással szemben :D

Pireusban pedig az összes dzsúszbárt, kávézót, sushi éttermet és boltokat (kiemelném a különeleges kávé- és csokoládéboltot, rákattantam az elképesztő aroma miatt az üzletben; van ott képzeljétek, stíviás (cukormentes) halva¹ is, tuti veszek majd!!!) szemügyre vettük a kikötő környékén, legjobb helyek után kutatva. A boltozás viszont kezdett unalmassá válni, így elkezdtünk messzebbre mászkálni, mert azért Pireusnak van még jó néhány impozánsabb kerülete, de alapvetően a szép templomain és öblökön kívül nem sok látnivaló akad.

Pireus album:

Ott lenne még az archeológiai múzeum, de bezár, amikor mi kikötünk. Azért kívülről megnéztük, lényegében egy nagyon romos, antik színházból és szobrokból áll, legalábbis a kinti rész, csupa hasonlót láttunk Deloson a minap:

Mykonosról sétahajóval ellátogattunk ugyanis az ókori déloszi szövetség központjába, az 5km hosszú múzeum-szigetre. Jó kis túra, de csalódottan konstatáltuk, hogy annyi minden nem maradt meg, mint amire a prospektus alapján számítottunk. Vagy mi akarunk mindig túl sokat látni? Hmmm... Mindennek tényleg csak a talapzata maradt meg, egynegyednyi oszlopok és semmi más, rengeteg kődarab. A sok kasztrált szobor-részlet (ezek is csak dirib-darabok) a benti részben láthatók, vicces, hogy külön vitrinben mellettük kiállítva a megmaradt hímvesszők! Azért félelmetes belegondolni, itt egy gazdag város állt, emberek éltek a házaikban, alkottak, kereskedtek stb., mégis alig maradt nyomuk, eltüntette őket az idő. Viszont hatalmas gyíkok vannak, nagyon jópofák, volt egy kisebb példány, amelyik nem ijedt el, úgy támasztotta a követ, mintha bárpultnál várná a rendelését! :D

A hajón nem sok újdonság van. Az utolsó navigációs (tengeri) nap valahogy mindig mozgalmas, mármint fizikailag dülöngélünk rendszeresen, pedig nincsenek viharok, egyszerűen csak olyan erős széllel szemben megyünk állandóan, hogy hajnalonként majd‘ legurulunk az ágyról. Ilyenkor, aki tengeribeteg, az igen csak szív, de eleve fáradtabban, nehezebben indul a nap. Aznap vannak a megszokott „travel talkok“ (itt van egy olasz és egy spanyol), amikor utoljára felvonul mindenki elköszönni az utasoktól. Szerencsére ezek gyorsan lemennek. Esténként és kora délután jó felmenni az edzőterembe, mikor nincs senki, illetve fenn a nyílt decken elnyúlni a nagy fonott székekben! Egész klassz itt a „kertibútor – berendezés“.

A hajón:

Be kell valljam, kezdjük élvezni a port manning napokat, vagyis amikor előírtan nem mehetünk ki. Jó, mi? Sosem hittem volna! Legutóbb is szuper nagyot edzettünk, tökéletesen állt a hajó, ilyenkor szabad a színház és nem kattog a fejünkben, hogy „ki kéne menni“. Egyébként, biztosan megbotránkoztató, de kezdjük únni a kikötőket. (Nem csak mi, mások is... A táncosok sem olyan gyakran járnak ki.) Félreértés ne essék, szuper helyeken vagyunk – pláne utas szemmel – de... Hajós dolgozóként mások a prioritások! Pl. a kis szigeteken (Santorinin és Mykonoson) 2 alkalom alatt be lehet járni mindent, igazán nagy látni való a panorámán, sétáló utcákon és tengerparton kívül nincs. Az üzletek és éttermek nem olcsók, és más egy hétig nyaralva költekezni, mint életvitelszerűen, hónapokig létezni. Azért persze jó, hogy Mykonoson 48 órán át állunk, mert megtehetjük, hogy akár többször is kimegyünk, közben „haza“ jövünk enni, edzeni, pihenni, nem kell sietni, ez a valós életre emlékeztet. A hajós életben ugyanis, mindig ott a para, hogy le ne késsük, mert ha ott ragadunk, kirúgnak... :D :D :D (Erről már írtam, hogy mikor hazaérünk, mindig a legnagyobb szabadságot adja, hogy megszűnik e rettegés, kényszeres óra-nézegetés. Aztán persze 1-2 nap múlva bekerülünk a városi mókuskerékbe és ugyanúgy rohangálunk egész nap...)

Tehát, alábbhagytak a kezdeti izgalmak, átvéve helyüket a szürke hétköznapok, én is kissé lekonyultam és elvesztettem lelkesedésemet egy jó pár napra. Sokat gondolkodtam, van-e titka annak, hogy mindig elégedetten, jól érezzük magunkat. Aki tudja, mindenképp írja meg! :D Talán nem is létezik! Habár ott a férjem (phű, még mindig szokatlan kimondani; :D most volt az első évfordulónk, ami felett tökéletesen átsiklottunk mindketten, ugyanis annyira a „Nyár végén lesz, hogy 10 éve együtt vagyunk“ féle évfordulóra fókuszálunk, hogy ez teljesen kiment a fejünkből...), aki gyakorlatilag az egyik legkiegyensúlyozottabb ember, akit ismerek! Neki aztán nincsenek nagy hangulatingadozásai. (Kivéve, ha 10 m magasban kell ledolgozni :D De az egy másik történet...) Tehát, nem túl gyakran látni kitörő örömöt az arcán, de mélyen szomorú, unatkozó, vagy helyből nyugtalan sem szokott lenni. (Jó, a vezetés közben jövő hülyéket se vegyük számításba, mert azok képesek kihozni a sodrából. Ezt többnyire én nem értem, bár nem igazán vezetek. :D) Állítólag, még Teréz Anya is úgy végezte feladatát évekig, hogy elvesztette Isten jelenlétét. (Hívő maradt és bizakodott, de nem érezte át a hitet, ahogyan azelőtt.) Na, ezt teljesen véletlenül hallottam, ugyanis nem rég láttunk egy újabb zseniális olasz filmet, melynek címe „A Hely“.

A mélyen szántó gondolataim amúgy sem ritkák mostanában, pláne hogy a Black Mirror (Fekete tükör) c. fantasztikusan jó, társadalom-kritikai sorozatot nézzük. Aki nem ismeri, sürgősen nézzen utána, hogy mi is ez! Nagyon jó görbetükröt mutat a világról, a társadalomról, erkölcsről, modern technikáról stb. Minden egyes epizód garantált átgondolni valót eredményez!

Egyik nap szemlélődtem. A szerencsétlen összetételű cruisenál kezdtem figyelni, mikor a legbarátságtalanabb utasok voltak fedélzeten. Általában sok a tinédzser, akikkel alapjáraton sem könnyű. Ugyanis valljuk be, minden tini idióta! Mi is azok voltunk, a mi gyerekeink is azok lesznek, és ez így van jól. Emlékszem a 2002-es családi nyaralásomra – visszagondolva, oltári csúcs törökországi hét volt – ahol én voltam „Miss Elviselhetetlen“. Nagyon muris visszanézni duzzogó, festett szőke fejemet és cuki kajlálkodó öcsémet, amint le akarom csapni állandóan, mint a taxiórát. Ugyanis ilyenkor „minden és mindenki tök ciki“... :D :D :D Visszatérve a hajóra, itt is szülőktől szeparálódva, csoportba verődnek, van is ún. Teenzone, ahová összetrombitálják őket, nekik szóló programokkal, így hamar egymásra találnak a fiatalok.

Na, de vegyük górcső alá a felnőtteket!

A.) Átlag-család: sörhasú, jóllakott apuka (kezében a kötelező sör), kikerekedett lestrapált anyuka (fagyival) és 1-2 őrjöngő gyerek, akik a medencéből ugrálnak ki-be. Ezek az apák kitűnően elvannak egy szál fürdő gyatyában egész álló nap (még mindig nagy divat a fecske, pedig totál taszító), és az anyukák sem valami szégyenlősek, ők csak nyugiban akarnak napozni, de persze a 6-8 éves „hülyegyereket“ kell szemmel tartaniuk. Egész nap csak ejtőznek (azaz döglenek a napon), 2 óránként feltankolnak tányérjaikra burgerrel, sült krumplival, teasüteményekkel és pizza szeletekkel, hisz‘ „ingyééé“ van v. mert „benne volt az árban“, érje már meg, hogy itt vagyunk! :D Mint általában az olaszok, mindig hangosak, reklamálnak, de azért beállnak a gyerekkel csocsózni is. Na ezen családokból nehéz megmondani, ki lesz jó közönség... Ezt ugyanis lehetetlen megjósolni. Néha ugyanis jól jön egy-egy spiccesebb, hangosabb hujjogó kliens a publikum közé, de könnyű átlépnie a határt. Még egy pohár és ő lesz az idegesítő, füttyögő, szemtelen néző, aki ha megúnja, ki is megy. A csitító feleség dettó nem tudja élvezni mellette. De ha megmarad a szinten, akkor a legjobban tapsoló párossá válnak. Gyerekeknél megint csak attól függ, milyen az adott műsor.

B.) Szintén gyakori modell az előző kategória fittebb verziója: átlagos testalkatú, fiatalos apuka, anyuka, értelmesebb gyerekek. Ők azok, akik az animátorok programjaiban is örömmel részt vesznek és feltehetőleg kint is a mozgalmasabb kirándulásokra mennek. Rendesen tapsolnak általában.

C.) Fiatal házaspár gyerek nélkül: ők inkább koktéloznak és shaket isznak, a konditerembe is letévednek, olvasva napoznak és inkább gyümölccsel pakolják a tányérjaikat meg. Többnyire jó közönség. Talán ők azok, akik a jó műsort általában igazán értékelik. (Bár van köztük egy alfaj, a „Bájgúnár és Barbie“ páros is, feszes-peckes fehér úszógatyában, illetve mély dekoltázzsal spékelve.)

D.) Idős házaspár: tipikus nyugdíjasok. Általában kettesben, nem unokával vagy családdal, mint a kínaiaknál. Ők beállnak a közös táncórákra dancing-maestróinkkal (legalábbis a hölgyek!). Itt is két altípus van: a) kedves nagyszülő-arc (lelkes vendég és közönség) b) reklamáló, morcos („grumpy“²) pár: a papa, aki alszik a show alatt és a mama, aki szemöldökét ráncolja a táncoslányok alulöltözöttsége miatt.

Egyik este beszédbe elegyedtem a büfében egy sráccal, aki az irányító hídon dolgozik, és tulajdonképpen egész jó társaságnak bizonyult, meglepően értelmes példánya az „officereknek“! (Hozzám hasonló korú, élethelyzetű, nemrég volt az esküvője közel 10 év együttlét után, és mérnöknek tanult az egyetemen.) Vacsora idő lévén, szép lassan odacsordogált mellénk több kollégája, a már ismert Marco biztonsági főtiszt, valamint Oli. Egész jót dumcsiztunk, de mi mást mondhatnék?! Nagyon olaszok! :D Azaz pocsékul beszélnek angolul, Magyarországról annyit tudnak, hogy jók a csajok (na jó, amelyikőjük már járt Pesten, az dicsérte a várost is), illetve gondtalanul élik a tipikus matróz-életet: feleség otthon, szeretők a hajón, vagyis „Ami a hajón történik, az a hajón is marad...“ (Viccesen említettek egy kapitányt, akinek kvázi 3 felesége van...) Persze, gúnyolódnak ők egymás háta mögött is, pláne amikor valaki „hivatalosan“ tart barátnőt a fedélzeten (azaz kézenfogva masírozik, mint egy szerelmes kamasz), majd felszáll a kedves feleség látogatóként és addig a lány meg a kollégák átváltanak a „mi sem történt“ üzemmódra. És mint barátunk mondja, ő nem tart (épp) barátnőt (sőt, az angol táncoslányok nagyon nem az esetei), mégis aggasztja, hogy 21 napra idelátogat a párja, akivel még sosem töltött ennyi időt fedélzeten, ahol ő mégiscsak dolgozik, kérem szépen! :D Mentségükre legyen mondva, eléggé monoton, börtönélet ez, ingerszegény környezetben, pocsék időbeosztással, mely kettévágja az éjszakájukat és a nappalukat, és nagyjából ők sem jutnak ki többször, mint egy felszolgáló, vagy konyhás. De mielőtt megsajnálnánk őket, többségük azért 10x annyira fenn hordja az orrát, megkapják a tiszteletet, amit más mezei munkások nem, és fáradozásuk is búsásan megtérül... Ezért emelem ki, ha valaki a „tisztelet a kivételbe“ tartozik. Ami a magánéletüket illeti, amennyiben nyílt lapokkal játszanak (mind a feleség, mind az aktuális lány felé), akkor nem elítélendő, de mikor képmutatóak, és fűt-fát ígérnek mindezt olyan viselkedéssel, hogy érezd magad megtisztelve, ha leszólítanak vagy visszaköszönnek, na azt nagyon nem bírom. (Bár az is elkeserítő, hogy mindig vannak kellőképpen esztelen, naív lánykák, akik elhiszik, hogy megfogják velük az isten lábát, vagy ha nem naívságból teszik, akkor meg ők is megérdemlik... :D)

Ehhez azonnal hozzá kell fűznöm, hogy állítólag az európai országok közül Olaszországban a legjobb a válási statisztika! Kevesebb, mint 1%! Na, vajon miért???

Volt egy Santorinink is, ahol viharra hivatkozva (előző éjszaka csapott le, gondolom nagy szelek formájában, de én – csodák csodájára – úgy aludtam tudatlanul, zavartalanul, mint akit fejbe kólintottak! Nappal pedig szemmel láthatóan, kissé hullámzott a víz, no meg hét ágra sütött a nap) lezárták a kikötőt, így előlépett a „Se ki, se be“ állapot. Mi is, mint sokan mások hoppon maradtunk (kissé pipa voltam, mert online órám lett volna, és szupermarketre is szükségem volt, másnap pedig utazó nap jött, de nem sokat tehettem), bár a kora reggeli utasok élvezkedhettek odakint, akik viszont visszajutni nem tudtak jó darabig. (Az is érdekes, hogy itt mindig több nagy hajó áll, de akkor rajtunk kívül senki nem horgonyozott le.) A felvonó sem üzemelt azonban a szigeten, úgyhogy aznap vagy nagyot kaszáltak a szamár-taxisok, vagy megedzőttek a fel-le gyaloglástól az utasok, akiknek még az is bónusz volt, hogy a megszokotthoz képest negyed annyi turista csámboroghatott az utcán. Az viszont tök bosszantó volt, hogy a hajómotort ki-bekapcsolgatták egész nap, így 5 percenként azt hittük, indulunk, pedig csak a hajót kellett pozícionálni folyton. Így mi a színpadon és a kondiban múlattuk az időt, a ki tudja, miért összehívott nagy meeting pedig elmaradt e váratlan fordulat miatt. Nagy nehezen visszaért mindenki, és végül elhajóztunk a hullámzónából.

Lábjegyzet:

1 halva: tipikus tömény görög édesség

2 grumpy: angolul nagyjából annyit jelent morcos

Búcsúzásképp egy kis Santorini-naplemente