Hajós élet, cirkuszvilág, úti kalauz

Egy artista lány kalandjai a világ körül...

Rizikófaktorok a nézőtéren – Démonaink! – Posztok, Insta, Multitask – Hősi hadi sérüléseim! – Nemzetközi kitekintés

Ezek a mai fiatalok!, Egy kis filozófia, Bunkóság a köbön, Nációk

2019. július 30. - CircusGirl

 Na, mi van a puttonyban? Hát, mi! :D

vlcsnap-2019-07-25-20h59m48s477.jpg

Sötét van és hideg. Gyorsan begubózom a zsákba, nehogy megfagyjak, amíg 4 nyelven felkonferálnak. Oli áll. Aztán szép lassan befekszik elém.  Megszorítja a kezem, fülébe súgok valamit, ő válaszol, megnyugszom. Felgördül a függöny. Indul a videó. Szól a zene. Mozgolódunk. Megszületünk. Kinézek. Elkezdtük. Mosoly, öröm, izgalom fut rajtam át. Van taps? Sokszor már ekkor lemérhető, milyen az adott közönség! A franciák zöme (akiket amúgy is nehéz kielégíteni) sosem tapsol itt. Talán úgy gondolják, minek! Mert megjelent két szereplő? De nem csináltak még semmit!Megy a tánc, csökken a pulzusom. (Legalábbis egy időre! A hullahoppnál majd ismét izzad a tenyerem, hisz’ ott a legnagyobb hibázási lehetőség, na és bűvészkedésnél a pálcám vajon kinyílik-e!? Sajnos az sem mindig rajtam múlik!)

Nyitány alatt (Ádám-Éva rész) igyekszem megtalálni azt a pár szimpatikus szempárt, amelyekre majd időről-időre visszatérek. (Az első 3-4 sort látom tisztán, utána arcokat, fejeket, végül sziluetteket csak. Az erkélyen pedig teljes a sötétség.)

cel_3781.jpg

Sajnos vagy sem, mindent érzékelek: ha valaki átül, feláll, integet, érkezik, fotózik, videózik, iszik, nyomkod, telefonál... Oli kevésbé szúrja ki ezeket, néha még az ismerősöket sem fedezi fel.(Hál’ istennek távozó személyt tényleg nagyon ritkán találok, mert azt a legnehezebb nem magamra venni. Persze utólag gyártok rá magyarázatot, de így sem, úgy sem esik jól...) Sok a történés manapság, amikor mindenki multitaszkingol!

file-20181213-178582-1b7j0lu.jpg

  • Hamar kiszúrom az első sor jobb szélét elfoglaló szörnyeket, a tinédzsereket!!! Mi a baj velük? Pont a látóteremben vannak! Így végigkísér majd nihilista, telefon világította ábrázatuk, rezzenéstelen mimikájuk (hisz’ köztudott, hogy tini korban a tetszést és nem tetszést kifejező grimasz egy és ugyanaz...),illetve folytonos sugdolózásuk, amit ha kiszúrtam, nehezen ignorálok. (Jó-jó, én is pont ilyen voltam! :D Van is egy családi videó, ahol anyuék igyekeznek boldoggá tenni minket a nyaraláson, de 16 éves énem csak puffog, mérgelődik és le akarja ütni a kelekótya öccsét, miközben „minden olyan CIKI!!!”:D :D :D

978.jpg

  • A másik rizikófaktor az elől középen helyet foglaló morcos úr (természetesen nőben is előfordul, de azok előbb utóbb feloldódnak), aki képes keresztbe font karral, cérnavonal szájjal, mozdulatlanul ülni 45 percen keresztül. Igyekszem nem őt nézni, de ha a legelső sor kellős közepén ül, miközben 100 fokon próbálom szórakoztatni, de róla lepattan, mint dongó az üvegablakról, akkor képtelenség elfelejtenem! De nem szabad mellre szívni! Nyilván, a problémáját kintről hozza vagy épp pocsék a napja, mert 10 perccel ezelőtt elveszítette minden pénzét a kaszinóban, vagy fél órája csalta meg az asszony egy tengerésszel! (Magyarázataim tárháza kimeríthetetlen!) :D

images_19.jpeg

Ezeket pont elmeséltem az egyik magyar csajszinak múltkor, mire megjegyezte: „Hű, de jó, hogy ezt kifejtetted, mert többet be nem ülök fáradtan első sorba!” Végiggondolta az előző napi műsort, ami bár jó volt, de hulla üzemmódban érkezvén, valószínűleg nem vágott akkor ő sem valami bizalomgerjesztő arcot... :D

  •  Ehhez képest, az alvó utas kevésbé ingerel! Sőt, 80 felett simán megbocsátható! (Vagy legelső nap a világ túlfelén, X óra utazással, jetleggel, drill után... Mumbaiban pl. aznap dolgoztunk a Varietében, így mindig akadt pár szundikáló a nézőtéren.) Többször felkacagtunk, mikor a finálé nagyobb hangerejétől felriadtak!

 hqdefault_4.jpg

Egy interjúban mesélte egy színésznő (ha jól emlékszem, Hegyi Barbara), hogy a mai emberek már nem tudnak viselkedni. Hagyján, hogy ki sem öltöznek, de mikor kólásüveget, vagy kisgyereket pakolnak a színpadra, csörögnek-zörögnek a zacskókkal, az mégis csak túlzás, nem?!!

Én akkor sem állnék fel előadás közepén, ha unalmas. Ráadásul, a hajón tudvalevő, hogy max. 40-45 perces egy show és ha csak belenéznék, vagy nem tudom még, hogy végigülik-e a gyerekek pl., legalább csücsüljünk hátra, sor szélére...Eszem megállt, mikor egyik kolléga műsoránál a zárószám utolsó percében rohant kifelé a fél nézőtér (főképp idős német és francia párok), nehogy meg kelljen tapsolniuk a művészt...

De az élet sok területén nyomonkövethető a neveletlenség! Pl. férfi-női felállásban is egyre többször tapasztalom! (Nesze neked feminizmus!) Tényleg nem várom, hogy hajbókoljanak a férfiak, de ha tele a kezem, akkor bizony jólesne, ha kinyitnák az ajtót vagy nem nyomnának vissza a metróba leszálláskor! A tömeg bumburnyák, nincs mit szépíteni...

0a1nemvagyokmindigbunkonehaalszomis2.jpg

ESETISMERTETŐ KÖVETKEZIK:

 

Sokszor meglepő különbségek vannak cruise-ok között. Általában az olasz-spanyol bagázs a boldogabb, hangos közönség, és ők azok, akik rögvest felpattannak és álló tapssal ajándékoznak meg, míg a franciák és németek nehezen vagy egyáltalán nem állnak fel, még akkor sem, ha különben elégedetten visszatapsolnak. Igaz, volt olyan előadás, ahol hiába volt rengeteg olasz, mégis energiahiány uralkodott, pedig kifejezetten jól dolgoztunk, vagy amikor rengeteg francia ült bent és mégis oltári nagy ovációk voltak. Az összetételt különben onnan tudjuk, hogy dirink meg szokta kérdezni: Hol vagytok olaszok? Kik a spanyolok? Vannak angolul beszélő vendégek? stb. (De első napi drillen is lehet érzékelni, ill. az előző hajón kifüggesztették mindig a pontos adatokat, hogy az animátorok képben legyenek.)

Aztán egyik alkalommal nem voltam túl jó bőrben, mindenem fájt! Nem éreztem magam hajlékonynak, egyáltalán nem! Ami az én esetemben igen csak gond! Szerencsére kívülről nem látszott, mert ugyanúgy összehajtogattam magam, csak közben szenvedtem ezerrel...(Ekkor túledzettem magam, de például női napok is okoznak ilyesmit néha...) Aztán volt, mikor Oli érezte magát gyengébbnek és a 2. előadás zárótrükkjénél nem bírt ledobni úgy, ahogy kell. Baj nem lett, fennakadtam a hátán. Talán még hibának sem tűnt, de így nem ütött akkorát a trükk, így elmaradt a megszokott sikoly. (Amikor zuhanok ’fánk’ pozícióban, általában szívükhöz kapnak a nézők...) Ezután napokig pipa voltam!!! Idegesített, mert az utolsó pillanatnak muszáj menni! Általában pár óra alatt lecseng bennem az apróbb hibák okozta bosszúság, de ezt még nem toltuk el! Tudtam, hogy csak következő előadás után lesz nyugalmam, ami egy hét múlva volt esedékes. Félreértés ne essék, nem Olira voltam mérges, nem is piszkáltam, csak zavart, hogy nem lehetett ismételni! (Általában artista számokban rontáskor megismétlik a trükköt. De itt a beállítás, a zenei- és fényeffekt miatt lehetetlen...) És valóban: egy héttel később minden jól ment, ismét nagy sikert arattunk!

 a5eb327b-f38a-4397-8787-f401025511ff.jpg

Tehát mint közönség, jók az olaszok, de amúgy nem rajongok értük. A franciák ugyanúgy viselkednek mindig. („Sznobul...”:D Ezt még a francia anyanyelvű madagaszkári masszőr is megerősítette. De pont aznap, mikor e sorokat írtam jött oda hozzám egy francia pasi kedvesen gratulálva, kínai feleségével...) A németek kimértek, biztosan nem szólítanának le, pedig lehet, hogy épp ők értékelik leginkább a produkció mondanivalóját. Spanyolokat nehéz jellemezni, sokfélék! (De szó, ami szó, nem kedvesek! Abszolút!!! Talán, bennük csalódtam leginkább, mert valahogy róluk nem ez a kép élt a fejemben... Minden bizonnyal a dél-amerikaiakra gondoltam...) Képzeljétek, mindig van köztük reklamáló, aki veri a tamtam dobot a drillen, miért nem mondják be spanyol nyelven!? Legutóbbi eset:

Odajött drill után egy kajabáló nő: „Ez nem igaz, ez nem igaz! Beszélnem kell valakivel, aki ért spanyolul!” Szemrebbenés nélkül kérdeztem SPANYOLUL, mi a gond?! Fel sem fogta, csak elhadarta, hogy felháborító, hogy ide hívják őket fél órát álldogálni, miközben egy mukkot sem ért! Próbáltam megnyugtatni (SPANYOLUL), hogy ez mind le van írva egy piros könyvben a kabinban minden nyelven, illetve az egyik tv csatorna elmagyarázza minden nyelven az egész biztonsági manővert, majd hozzátettem VOLNA, hogy sajnálom, túl hosszú lenne még több fordításban végighallgatni az egészet itt a tűző napon, de ő elnézett mellettem lemondóan: „Hát nem igaz, kell valaki más, aki megért!” Majd továbbment a mellettem álló olasz technikusig, aki feleannyira tudott spanyolul. A nő ismét elpanaszolta ugyanazt, a srác bólogatott és ugyanazt válaszolta (rossz nyelvtannal!!!) mint én, mire a hölgyike lenyugodott. Később kollégám kerek szemmel rámnézett: „Mamma mia! Ez a nő! Tényleg, te nem ugyanezt mondtad neki?”  - Hát de, csak én nem voltam jó!!! Neki egy férfi kellett!!! :D :D :D

maifiatalok2.jpg

Sokszor azon is gondolkodom, mennyire online térben élnek az emberek, képmutatásban! Volt egy táncos kolléga, kiről köztudott volt, hogy nem érzi jól magát, utál itt lenni. Tőle hangzott el a következő mondat, mikor épp csudaszép helyen lazultunk: „Csinálj rólam egy képet, légyszi, posztolnom kell, hogy a többiek irigykedhessenek!” Közben pedig csak kínlódott, napokig ki sem szállt, elege volt, pofákat vágott, rosskedvű volt, azonban FB profilja alapján épp élete nagy élményét élte át álommunkájával, ejtőzve a Paradicsomban...

Ez persze nem újkeletű. Régen is éltek hazugságban az emberek. Nagyanyám gyakran mondogatta: „Jaj, csak meg ne szóljanak!” Sosem értettem, mit zavarja, hogy az általa is utált szomszéd mit gondol...Csak ez ma a közösségi média hatására sokkal erősebb! Özönlenek ránk mások kozmetikázott, retusált tökéletes mindennapjai, így alattomosan belénk fészkelheti magát a gondolat, hogy a mi életünk nem elég érdekes/jó/fényűző és jön a depresszió, a folyamatos elégedetlenség!!! Legyünk hát észnél!

Ide kapcsolódik egy jó beszélgetés: Túlélni a médiát - avagy, a hírnév ára

 https://www.youtube.com/watch?v=tP2j1zRH7OM 

A másik elkeserítő a hihetetlen közöny! Számos esetet hallani, amikor simán elmentek emberek bajba jutott társaik mellett, vagy Budapest kellős közepén 6-8 órába tellett, mire valaki odalépett a kísérleti jelleggel kihelyezett 4 éves forma gyerekhez, ugyan mit keres ott egyes egyedül... Sajnos, egy balesetnél is inkább videóznak, minthogy segítséget nyújtsanak!

maxresdefault_5.jpg

https://www.youtube.com/watch?v=VASywEuqFd8 

Nekünk, ha felismernek, általában köszönnek, gratulálnak, esetleg kérdeznek egyet-kettőt. Jó esetben! (Na, közel sem mindenki! Pl. Az amerikai időseknél ez jellemző, az olasz értelmiségi is szeret oda „Brávi!”-zni egyet, de az is gyakori, hogy megvitatják maguk között hangosan (pl. liftben), kik vagyunk, de még véletlenül sem mosolyognak ránk! Néha nem értem az embereket, fordított helyzetben én biztosan szólnék pár szót, vagy legalább elismerősen biccentenék... Meg is teszem a vendégelőadók esetén! (Pláne, ha tetszett az előadása! Ismét eszembe jut a képeimet like-olgató bájgúnár, aki a folyosón köszönni sem tud/mer...)

Az ún. White party, ahol épp az akkori újdonsült ismerőseinket kerestük! :D

whiteparty.jpg

Én, ha meghallom, mindig megszólítom magyar utasainkat (olaszokat, spanyolokat inkább csak, ha úgy hozza a helyzet), egyrészt mert szeretek ismerkedni, másrészt jólesik anyanyelven csevegni, meg egyáltalán fizikálisan beszélgetni. Ezért sem járok le a crew bárba, mert nem látom értelmét, hogy az üvöltő zenebonában, két nyomkodás közben hébe-hóba odaüvöltözzünk egymásnak... Ha az utasdrillen (ami nem sokkal a felszállás után van)bukkanok rájuk, akkor általában örülnek, (hisz’ egyértelmű, hogy itt dolgozom) ejtünk pár szót, ill. esetleges későbbi találkozót egyeztetünk. Ha csak a fedélzeten rájuk köszönök, akkor bár, automatikusan válaszolnak, de többnyire nem nyitottak! (Köztudott tény, hogy mi magyarok, irtóra szeretjük egymást kerülni nyaraláskor vagy idegen országban... :D :D :D) Azonban, ha kiszúrják a névtáblámat, meglátom szemükben a változást és csak megállnak, érdeklődnek. (Pl. Megkérdezik, be lehet-e kukkantani a motorházba!? :D Ez jobban lázba hozza őket, mint az irányítóhíd! A válasz azonban: nem! Noha, létezik ún. ship tour, ahol körbevezetik őket a crew-részleg egyes részein, mint a konyha, ebédlő, személyzeti bár, kabinok, színpadi kulisszák, öltözők stb. És talán a „VIP utasokat” felviszik a „Bridge”-re is, de a motorházba nem teheti be utas a lábát semmiképp!). Megkérdezik mit csinálok, hányan vagyunk, meddig maradunk stb. (Mi a hét 2. napján dolgozunk – ami épp vasárnap –, tehát onnantól tudható, kik vagyunk. Egyébként előadás elején bemondják, honnan jöttünk, de ez sokszor elsiklik számukra, és honfitársaink sem az angol tudásukról híresek... Habár sem az átlag franciák, sem az olaszok nem beszélnek idegen nyelveket.)

 unknown_17.jpeg

Múltkor mondjuk sikerült összeverődni egy népes magyar csapattal utolsó napjukon: a 4 családból összetevődő 5 kiskamaszt nem kellett félteni, feltették az összes létező kérdést, ami eszükbe jutott! Tették mindezt nagy lelkesen, egymás szavába vágva, miközben Olival zsonglőröztek a spinning teremben, még a szülők is folyamatosan érdeklődtek. Végigvettük életünk mozzanatát (mint érettségi tételt :D) gyerekkoruntól kezdve az általános iskolai bizonyítványunkon át a hivatásos artistaságig és jövőbeli terveinkig (még a születendő gyerekem nevét és nemét is tudni akarták), átvettük a cirkuszi és hajós tudnivalókat, bennfentes infókat, vészhelyzeti protokollokat, hajós és hoteles hierarchiát, ill. miután még a Concordia esetét is kiveséztük, egyik kissrác leszűrte a konklúziót:

  • Hát nektek marha jó munkátok van! Egész évben nyaraltok, miközben heti 2 órát dolgoztok... Ez az, én is ilyen munkát akarok!

Na igen, ez ilyen egyszerű, gyerekszemmel! :D Azért próbáltunk rávilágítani a mögötte húzódó valóságra, befektetett munkára, gyakorlásra, ezért is igyekeztünk mindent pontosan megválaszolni. Már ha hagyták... :D

img_4597.jpg

Tényleg sokat tréningezünk! Főképp mostanság, hogy a hajó rabjai vagyunk! Mivel szezon van, zsufig vagyunk, a gym este 7-ig dugig, sokszor a színpad is foglalt, így igazán kreatívnak kell lenni, hogy edzőhelyet találjak. Így néha-néha egy eldugott sarokba, jelmezraktárba, vagy a kiürült gyerekmegőrzőbe lógok be sutyiban... :D

Szerencsés eset, amikor mienk a színház:

img_4228.jpg

Ez pedig, amikor kisajátítom a spinning termet! :D

29550832-d42c-47db-8f27-68e72f7d9106.JPG

Szóval gyerekként könnyebb, de később úgy fest, másokkal szóba állni kívül esik a komfortzónán! A fiatalok már csak Messengeren képesek kommunikálni. Fejlett társadalmakban, nagyvárosokban (pl. buszon, villamoson) véletlenül sem beszélgetnek egymással az emberek (pláne idegenek)még a boltban sem! Nem csoda hát az elmagányosodás, ami egyenes út a depresszióhoz!

Tudom, tudom, olyan vagyok, mint egy fejét csóváló öreg nénike: „Ezek a mai fiatalok!” :D És tényleg! Milyenek a mai fiatalok!? Elkényeztetettek, elkényelmesedtek! ’Jóvanna’!  Generációs különbségek mindig voltak és lesznek, nem kell annyit huhogni. Arisztotelész is mondta anno több ezer évvel ezelőtt, hogy abból a tehetetlen fiatalságból nem lesz semmi...És azért lám, sokan mégis csak vitték valamire!

Amikor elmélkedek... :D Bár, a kép az új horgonyos hajcsat miatt készült! :D

img_4378.JPG

No, váltsunk témát! Végre bemerészkedtünk Velencébe,

méghozzá a „mindig a kihalt utca irányába”- fajta technikát követve! (A főteret nagy ívben elkerültük.) Abszolút nem bántuk meg, igazán üdítő feltöltődés volt, kellemes idővel, jólesően jártuk le hát a lábunkat! (Itt-ott látni ám a városban a nagyhajók démonizálását!)

Gyönyörű kedvcsináló album Velencéhez:


Jajjjj! Én meg szétesek!!!

 

Jól tettük, ugyanis az azt követő héten elirányították a hajót Velence egyik teherkikötőjébe, ahol annyira ellehetetlenítették a crew-közlekedést, hogy le sem szállt a legénység nagyja, így mi sem! Maradt a fedélzeten dekkolás a tikkasztó melegben, nagy ürességben! Jobb híján a tabletet nyomkodtuk, ill. az otthoniakkal beszélgettünk, mivel ez a show előtti pihenő napunk, nem edzettünk.

Esti indulás előtti látkép Velencéből:

img_4993.jpg

Persze, nem sokáig bírtam az ücsörgést, így végül csak a futógépen találtam magam könyvvel a kezemben, 60 percet menetelve futólépésben. Később kezdődött az utasdrill, de előtte beugrottam a dokihoz (csak 17-18h között fogad minket.),ugyanis kiújult a nap-allergiám. Nagyon!!! Előző előtti este kezdődött, terjedt rajtam a csalánkiütés, orrba-szájba vakaróztam! Kaptam is tőle egy adag antihisztamint és kenőcsöt. De a héten meglehetősen rám járt a rúd! Fellépés közben leégette térdhajlatomat a függöny, mivel nem a megszokott kosztümöt viseltem (annak ugyanis show közben szétment a zippzárja, úgy tűzött össze sebtében a színpados), hanem a pótruhámat, ami rövid szárú, de erről elfelejtkezve csupasz bőrrel csúsztam le...

img_4473.jpg

Rá 2 nap múlva megütöttem a bokám, szó szerint! Próba közben ugyanis lezakóztam Oli kezéből!  (Kissé megbillentem, ahogy ráfogott az égett sebemre, mely kinyílt és e fájdalom elvonta figyelmemet.)Azért szerencsésen megúsztam!!! Következő előadásban pedig felöklelt a drága férjem a zsákban, kiálló lapockájával arccsonton ütvén valahogy... Ne kérdezzétek, hogy... :D :D :D Viszont akkor nagyon jól sikerült mindkét ültetés!!! Na, már megint showkról beszélek, de hát ilyen ez a show business! Nincs két egyforma műsor, mindig történik valami, ami néha veszélyes is lehet, pláne ha az ember partnerrel dolgozik... :D :D :D

Pár Instagram poszt, különböző utasoktól:

Köszönöm, hogy most is velem tartottatok és kicsit az én szemüvegemen szemléltétek a világot!!! Legközelebb is tovább elmélkedem, ill. hajós megfigyeléseimből mazsolázgatunk! Addig is jó pihenést mindenkinek!

A bejegyzés trackback címe:

https://circusgirl.blog.hu/api/trackback/id/tr3114982500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.