Hál’ Isten, szerencsésen hazaérkeztünk márciusban! Igaz, 3 héttel előbb ért véget a szezon, de ki tudja, hány napnyi kilátástalan vízi hánykolódásból maradtunk ki így, ugyanis rengetegen fedélzeten ragadtak szerte a világban...
Hogy kerültünk hatósági karantén alá?
Miután robbant az olasz történet, elutasított minket St. Vincent, így ott nem köthettünk ki! (Nemcsak mi, hanem másik karibi hajóink sem aznap.) Ezután a hotel direktor tudósított az akkori aktuális helyzetről, mondván pánikra semmi ok, de legyünk észnél... Ezután Martinique-n hőmérőztek (ami főképp a sajtónak szólt, ugyanis egyes utasok posztolásai miatt több pletyka keringett, mi szerint vírus van a hajón), a fedélzeten pedig kiemelt lett a higiénia-figyelem! Pedig addig még gyanús esetünk sem volt, legalábbis nem hallottunk róla! Valóban nagyon sok hülyeséget írtak ki egyes utasok felesleges műdrámába csomagolva, ami nem szólt másról, csak feltűnési viszketegségről! De... pár nap múlva piros zónába került Itália, és nem fogadott St. Kitts sem! (Beálltunk ugyan, de nem mehettünk ki, annak ellenére, hogy egy amerikai hajó utasai vígan glosszáltak odakint, de nálunk, ugye, olaszok is voltak...)
A következő cruise-on aztán Tobago és Grenada is elutasított, bejelentették, hogy Tobago helyett Barbadosra megyünk! Másnap kora reggel hallottam, hogy megy le a horgony alattunk, ekkor már sejtettem, hogy valami nem stimmel, és bő 2 óra múlva bemondta a kapitány, hogy sztrájk van a kikötőben, de ne aggódjunk, megoldják! Áh, gondoltam, később sem lesz ott kimenetel, hisz’ valószínűleg miattunk nem akarnak dolgozni, és azt is láttam a monitoron, hogy másik hajó bent áll. (Hogy? Ha egyszer sztrájkolnak...) Kis idő múlva bemondták, hogy hatósági orvosi ellenőrzés lesz! (Ez minden kétséget eloszlatott, de örültünk, hogy talán tisztázódik minden, és nem lesz többé gond! (Naiv voltam! Persze ekkor senki sem képzelte, hogy idáig fajul a dolog globálisan...) Mivel aznap felléptünk, próbáltam nem ezzel foglalkozni, bár egész nap rossz érzés kerülgetett, és nehéz volt koncentrálnom a hangosbemondások hallgatása közepette, amire még show-kezdés előtt, már a zsákban kuporogva is sor került! (Aznap egyébként 3 másik hajónkat sem engedték kikötni a világban, egyértelmű volt hát az olaszok miatti para!)
Másnap ismét tengeren voltunk...
Ez már nagyon nem tetszett az utasoknak, zúgolódtak, reklamáltak, hőzöngtek és pénzt követeltek. Noha velük mindig legeslegutolsó percben közölték az infókat (ez valahol érthető, mert nem lehet csak úgy „durr bele” közéjük vágni az információ-bombákat, mivel a következmények kiszámíthatatlanok és súlyosak lehetnek...), de azonnal kaptak 500 dollár kártérítést fejenként; és szerintem, az ő hülyeségük az, hogy ilyen körülmények között krúzolni jöttek! Pontosan tudták, hogy fokozódik a veszély, pláne Olaszországban...
Mi a francért jöttek akkor??? E kérdést sokszor feltettem, persze költőien...
3 nappal később tehát végre kikötöttünk St. Marteenon, így ideig-óráig csitultak a kedélyek. Mi is élveztük a napot, sétáltunk, gyrosoztunk, neteztünk, vásároltunk, minden klassz volt! Miután visszamentünk, természetesen jött a hír, hogy a másnapi St. Lucia is elmarad (ezt nem is értettem, miért kockáztatták, hisz’ már 2 héttel azelőtt sem engedtek be, azóta pedig csak durvult a helyzet...), így maradunk másnap délutánig! Na, ennek nagyon megörült a crew, azonban a kapukat lezárták, át kellett állni másik helyre kikötőn belül. Miután sikeresen átparkoltunk, és izgatottan tervezte meg mindenki a bulis éjszakáját, a kapuk csak nem nyíltak! A backstage-ből láttam, hogy ezerrel gyülekeznek viszont a franciák a színházban, nagy hévvel magyaráznak, a hotel diri pedig igyekszik állni a sarat, legalábbis egyelőre... Főnökasszonyunk is hátulról figyelt velünk, kiderült ez már a sokadik kikövetelt míting volt! Sury – az aznap felszállt interportos énekes – is ott toporgott aggodalmas arccal, vajon lesz-e így előadás. Közben kezdett gyanús lenni, hogy már rég átálltunk, de még mindig nem lehet leszállni! Summa summarum, pár óra múlva elhajóztunk. Kiderült, egyik percről a másikra kiutasított minket a sziget! (Miután egész délután kinn flangáltunk...) Sury showja azért sikeresen lement!
Na, másnap aztán elszabadult a káosz!
Sőt, lincshangulat alakult ki! Már reggel a medencénél nekiestek az animátoroknak, hogy merészelnek jókedvűen ugrabugrálni, amikor tönkrement a vakációjuk – ezután lett leállítva minden program odafent – óbégattak a szegény recepciósokkal, szekusokkal és a dirinek verték a mellüket...
Nekünk közben elmagyarázták, hogy ne érintkezzünk egymással, tartsunk 1,5 méteres távolságot (aha, a több ezer emberrel zsúfolt fedélzeten!), illetve mossunk gyakran kezet! (Jó, mi elkerülhetjük az utasokat és még a crew részleg nagyja nélkül is elvagyok pár napig, de a többieknek ez nem kivitelezhető!) Az pedig vadul hangzott, hogy azt az utasítást adták kintről, hogy 2 nap múlva menetrendszerűen felszedjük az új utasokat... (Bár efelől voltak kétségeim és dirink is merő hülyeségnek titulálva, fejcsóválva adta át az infókat...)
Egy nappal később megérkeztünk Martinique-ra, ahol bíztunk benne, hogy megállhatunk, hisz’ francia sziget és sok martinique-i utasunk volt, akiket csak hazaengednek! Igen ám, de mikor kora reggel indult a horgony, idegesen kipattantam az ágyból. (Ez azért jelzés, mert normál esetben ezek a kikötők rendes dokkolós helyek, nem pedig vasmacskás megállók...) Hosszú órákig nem tudtuk, mi történik! Láttuk, hogy a parti őrség hajói körbevesznek, és valami nem stimmel. Lakat alá kerültünk, de állítólag csak ideiglenesen, majd beharangozták, hogy orvosi vizsgálatok következnek! Végre lesz rendes tesztelés?! (Megjegyzem: az, hogy Barbadoson végül mit, kit, mikor, hogy teszteltek, az sosem derült ki!) Jó pocsék nap volt! Mindenki ketrecbe zárt vadállatként fel-alájárkált, tanakodott, saját kútfőből merítve teóriákat gyártott. (Főleg az olasz zenészek fantáziája lódult meg, de nem mindig tudtam követni, miről diskurálnak, illetve min vitáznak hevesen gesztikulálva...) Én a technikusokkal lógtam, akik elmondták angolul is, amit tudtak, és az animátorfőnök csajszi is beszámolt. Tehát, a színpad mögötti irodából követtük ismét az eseményeket. Később dirinőnk is betoppant és együtt néztük a francia „hadvezért” (az utasok – már ismert – szószólóját, aki ráadásul egy orvos volt), aki a színpadon állva olvasott valamit. Marco stagehand pedig fordított. Kiderült, hogy a St. Lucia News (helyi hírek) már 2 napja lehozta hivatalosan, hogy van nálunk koronás páciens! Sok bili borult, mert a vezetőség még mindig nem akarta számunkra megerősíteni, de végül késő délután bejelentette a kapitány, hogy 2 teszt pozitív lett. (Egy utasé és egy dolgozóé.) Csupán 5 beteget teszteltek, olyanokat, akik már egy ideje szenvedtek a kórházban. Mondanom sem kell, mindenki betojt, nagy lett a zsivaj a crew bárban is! No meg a tumultus! Az 1 méteres távolság senkit nem érdekelt, senki nem rohant kétségbeesve a kabinjába, de akinek volt maszkja, az feltette. Én nem időztem ott egy percig sem, próbáltam megőrizni a hidegvéremet és felkészülni a legrosszabbra, vagyis arra, hogy hetekre ott ragadunk, ráadásul kabinba zárva rostokolhatunk majd... (Mivel hozzánk is eljutott a Japánban ragadt full-karantén alatt tartott óceánjáró esete, mely végére kb. 700-an betegedtek meg a legénységből...)
Gyors bejelentkezésem, amikor még igen nagy bizonytalanságban voltunk:
https://www.facebook.com/anna.kodak.7/videos/10158321165178120/
Másnap viszont sikeresen leszállították a helyieket, ami bíztató volt! Nekiálltam edzegetni a színpadon, próbáltam „normálisan” viselkedni, mindent lezártak, az utasok enyhe melankóliába esve visszahúzódtak, a legénység nagyja pedig egész nap telefonált. (Kaptunk internetet.)
Este elindultunk Guadaloupe felé! Közben beszéltem egy magyar leányzóval a másik hajóról, ők akkor értek Martinique-ra, mikor mi elhajóztunk onnan. (Náluk ugyanaz zajlott le egy nap csúszással és ott is találtak betegeket.) Guadeloupe-n aztán leraktuk az ottani lakosokat és egy nappal később megkezdték az európaiak hazareptetését is. Ekkor hívott Irma, a diri asszisztense, hogy szeretnénk-e hazajutni! „Naná!” – mondtam. Beindult a gépezet, egy óra múlva jött a megerősítés és nemsokára kezemben volt két repülőjegy! Ezért a mai napig hálás vagyok neki és a cégnek is! Mondanom sem kell, nagy erőkkel pakolásba fogtunk, ami mindig 8-10 órás mutatvány!
A táncosok egy része (az angolok) már aznap leszállt, de a többiek (ukránok, oroszok és olaszok) maradtak, mert féltek, hogy úgy sem jutnának haza, illetve nem akartak hatósági karanténba kerülni vagy nem érezték volna biztonságosnak, ha a szüleikhez beállítanak. Mi is aggódtunk, minden rendben lesz-e, mivel néha ellentmondásos infók mentek a különböző országok híradóiban. Azt tudtuk, hogy Magyarország nincs lezárva, és a nagykövetséggel is felvettük a kapcsolatot, illetve az is bíztató volt, hogy a „rendben lévőnek” tűnő Párizson át repültünk.
Maga az út:
Kora reggel kiállítottak bennünket a hajó elé kb. 8 legénységi taggal, de buszra mi csak 3-an szálltunk egy olasz kolleginával. Több mint egy órát ültünk, míg fel nem töltötték dugig a saját utasainkkal. Nem volt kellemes érzés potenciálisan fertőzött vendégekkel nyomorogni, akik szemmel láthatóan cseppet sem aggódtak, hanem nevetgéltek, (ittas örömmámorban) cseverésztek és tudtuk, hogy sajnos ez a repülőn sem lesz másképp!
Végül 4 teli busz indult meg konvojban, rendőri kísérettel, útlezárásokkal, hogy gyorsan és akadálytalanul eljussunk a reptérre, ahol egy hátsó bejáraton, egyenesen a géphez vittek minket, ahol ellenőrzés nélkül felszállítottak. Először csak néztünk, mint a moziban, mivel sem a járat, sem az időpont nem stimmelt, és a többi 5 crew társunkat sem láttuk sehol! Ellentétben francia utasainkkal, nálunk ott voltak a bőröndök is, de kaptuk az ukázt: ez egy „S.O.S mentő járat”, nincs másik gép, felszállás! Párizsban majd a helyi hatóság fogad és kezeskedik értünk... (Na ez egyszerre hangzott nyugtalanítóan és biztonságosan...)
Mi ott töketlenkedtünk hárman, míg rá nem írták kézzel a nevünket a csomagokra és be nem rakták manuálisan, majd felballagtam egy liter szójatejjel és egy kilós avokádóval a hátizsákomban (mivel úgy készültem, hogy 8 órát dekkolunk majd a terminálban, de ennek később nagy hasznát is vettem, mert kaját nem nagyon adtak a 9 órás út alatt!) a gépre, ahol „aki, kapja marja”- féle helyfoglalás ment és utolsókként érkezvén csak hosszas huzavonát követően találtunk helyet, minek végére már plafonon táncoltak az idegeink! Totális volt a tömegnyomor, a zaj, illetve a körülvevő folyamatos krákogás és köhögés...
Így hát karót nyelve ültünk, folyamatosan húzódva el a mellettem ülő néniktől (habár bíztató volt, hogy idősek, tehát ha betegek lennének, csak mutatnának tüneteket, legalábbis erre gondoltam :D) és 10-15 percenként fertőtlenítettem. Igen furcsálltam, hogy a személyzeten se maszk, se kesztyű nem volt, és úgy viselkedtek, mintha csak egy átlagos járat lenne egy átlagos napon és simán hajolgattak az emberekhez, miközben én a wc-re is csak maszkban, törlőkendővel, kilincset csak egyszer használatos zsepivel érintve jártam... Mivel kaját, piát nem akartak hozni (kiderült, hogy nincs, ugyanis olyan gyorsan fordították vissza ezt a gépet, hogy nem volt idejük feltölteni), hátramentem a stewardessekhez. Ekkor kérdezte az egyik srác, tudom-e, mi történt! Én elmeséltem röviden mindent, hisz’ azt hittem, csak a részletekre kíváncsi, a lényeget nyilván tudják... Fenéket! Gőzük nem volt semmiről! Ez azért „érdekes”! A saját pilótájuk sem közölt velük semmit!? Vagy a cég? Vagy semmi hatóság? Bár feltűnhetett volna nekik a speciális beszállítási eljárás, a készenléti mentőkkel és hasonlókkal... És mégis mire gondoltak? Azt tudták, hogy valami probléma volt egy hajón, ahonnan gyorsan kell az embereket Európába juttatni! Olasz- és Spanyolország pedig már akkor sem volt eseménytelen, ez pedig spanyol járat volt, spanyol személyzettel...
Miután átkínlódtuk e hosszú utat éhezve (végül egy darab menüt hoztak, az enyémet Olinak adtam, nekem maradt az avokádó, egy alma és némi magkeverék...), stresszesen, tűpárnán ülve (bezzeg az utasok elvoltak, mint a befőtt!), forró vízért járkálva (legalább voltak tea filtereim! :D), csak megérkeztünk Párizsba, ahol egy hosszas sorban állós lázmérés után mégsem jött értünk hatóság, így szabadok voltunk, mint a madár!!!
Felemelő érzéssel császkáltunk hát, így kezdtünk megnyugodni, noha tudtuk, hogy körülöttünk nyilván ott van valahol a vírus is. :D (Későbbi betoldás: milyen vicces, hogy akkor annyira féltünk, azóta már jelentősen megváltozott a véleményem erről-arról...)
A reptéren sok minden le volt zárva (pl. a bezárt kávézók, éttermek ülőrészeit is külön leszalagozták), de egy-két étterem és élelmiszerbolt kinyithatott, de csak minden 4. emberen láttam maszkot. Bőven volt várakozási időnk, így aztán ledőltem egy bezárt étterem kanapéjára a nagy kabátban, jógamatraccal és öntudatlan mély álomba zuhantam. (Ki tudja hány órája nem aludtam már akkor...)
A következő gépen már szellősen ültünk, üdítő volt ismét magyar hangokat hallani. Természetesen legtöbben a vírushelyzetről tanakodtak, illetve egy lökött nő sápítozott a telefonba, hogy ő bizony egy hét múlva megpróbálkozik Amszterdamba utazni... Budapesten aztán semmi nem volt, meg sem kérdezték, honnan jöttünk! Taxiba ültünk, majd nagy vígan beléptünk otthonunkba, ahol első dolgunk volt egy kád forró vízbe csobbanni. :D
Élő beszámolós verzióm a FB-on megtalálható:
https://www.facebook.com/anna.kodak.7/videos/10158333390108120/
A szüleinknek köszönhetően tele volt a hűtő és kamra, így tüstént megkezdtük önkéntes házi karanténunkat, amiről aztán pár nap múlva a Napló adásában is meséltem:
Olasz kolléganőnk, Irene viszont csak 2 nappal utánunk ért haza, több kerülővel, ugyanis járatát törölték, átreptették, hotelben éjszakáztatták stb. Nem volt tehát egyszerű, de még így is szerencsésnek érezte magát. Pár nappal később hazaért másik hajónkról, szintén Karibról, a magyar lány is, aki 5 nap alatt 5 kilót fogyott idegességében! Két hétre rá megérkeztek énekeseink és táncosaink is, viszont technikusaink, illetve cruise direktorunk csak 1 hónappal utánunk, addig kabinba zárva hánykolódtak és várakoztak. Ami felettébb érdekes volt, az az, hogy mikor mi hazafelé tartottunk, akkor rám írt Kip, az amerikai bohóc (a jó kis ázsiai szezonokból emlékezhettek rá), hogy ő is reptéren áll, épp Japán felé tart! Nem akartam hinni a szememnek! Képesek kireptetni, amikor a legnagyobb probléma az, hogy nem tudják hazajuttatni a legénységet??? De erre még visszatérek!!!
Teljes fotó album az elmúlt 2 hónapból:
Karanténunk ideje alatt hol a kertben gyakoroltunk, hol tengerimalacként fárasztottam magam odabent, a trambulinon, futógépen, videós „insanity tréningekkel” és hasonlókkal... :D Mi már amúgy is rutinos „stayhome”-osok vagyunk a hajós élet miatt, de persze nagyon hiányzott a kijárkálás! Kisfilmeket is forgattunk, mint pl.:
Illetve befejeztem egy-két újabb (hajós) útifilmet:, mint például a teljes Japánt:
Hajós èlet ‘A and O’ stílusban: �
Majd megtaláltak a tv-sek, így részt vettünk egy karantén-műsorban „home office” üzemmódban:
Így e szigorú 15 nap gyorsan elment, mindenünk megvolt, ami meg mégsem, azt megrendeltük online! (Pl. egy bordásfalat :D) Óriási öröm volt újra utcára lépni, boltba menni és sétálgatni! Bár első körünk Sparba és Dm-be vezetett, utána a közeli Népligetbe kirándultunk, ami bár egy télies (bocsi, de Karib után nekem nagyon hidegek voltak bizonyos napok...) időre esett, mégis feltöltő élményt adott:
Közben „a helyzet fokozódott”, vártuk a vírus tetőzését (ami Magyarországon még mindig nem következett be), és folyamatosan követtem a hajós eseményeket. Előző hajónkon pl. elszabadult a járvány, így jelentős mennyiségű pozitív esettel futott be Európába, amit (mint a legtöbb óceánjárót) napokig nem engedtek kikötni, majd miután bebocsátást nyertek egy olasz kisvárosba, rögvest vesztegzár alá helyeztek, így spanyol, orosz, angol ismerőseim tucatja hatósági olasz karanténba került...
Közben a mi hajónk még mindig a Karib-tengeren hánykolódott, az esetek száma emelkedett, végül Miaminál sikerült dokkolnia több óceánjáró társaságában. Az ottani másik hajón pedig meghalt egy szegény szekus, akit rohammentő vitt el, tőlünk is többen kinti kórházba kerültek. Elképesztő, mennyi hajó ragadt vízen, más cégek járatain is hatalmasak lettek a problémák! Pl. egy amerikai nagyhajó is bolyongott időtlen időkig több mint 100 fertőzöttel és 4 halottal a fedélzeten, mert nem fogadták őket sehol. Elképesztő, hogy olasz járatainkat sem fogadta Olaszország napokig!
Sok artista és előadó posztolt kabinkarantén dalokat, edzéseket, beszámolókat! Bár sok olyan járat is volt, ahol nem ütötte fel fejét vírus, így szabadon mozoghattak a fedélzeten, volt nekik konditerem, bár, partyk és hasonlók. (Ilyen luxusbörtönökben azért mégsem lehetett olyan rossz, legalábbis eleinte, mert attól még nyilván mindenki hazavágyott.)
Később újabb eseteket jelentettek, újabb halottakról szóló híreket is kaptunk: pl. az ázsiai hajós orvosunk is elhunyt :( , illetve egy fiatal báros is áldozatul esett a kórnak...
Azonban csak egy közeli ismerősről tudunk, aki megbetegedett: Sury, az említett interportos énekes jelezte, hogy pozitív lett, sőt az egész családja, aki mindvégig velünk volt az utolsó napokban. Ráadásul a hazaérkezése után 17 nappal jelentkeztek a tünetei, mikor már azt hitte, megúszta. Persze elkaphatta a repülőn, reptéren vagy ki tudja hol, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy koronásan szállt le, közülünk senki sem mutatott ugyanis tüneteket... (Habár lehet, hogy átment rajtunk, mint a sicc!) Általában mindig szegény pincérek és bárosok fertőzödtek meg.
_____________________________________________________________________________________________
Közben itthon:
Eleinte nem volt gond, baromi hálásnak éreztem magam, hogy itthon lehetek, és tulajdonképpen semmi problémát nem okozott az összezártság, időtöltés, önmagam elfoglalása és a kijárási korlátozások betartása. De egy idő után besokall az ember e bizonytalan „Ki tudja, mi, hogy és mikor lesz!?” - féle állapottól. A munkakérdés igen aggasztó, hisz’ ahogy a teljes ismerősi körömet, minket is érint, mivel az előadói világot, a turizmusból, rendezvényekből élőket rázza leginkább, de óriási hatással van az egész gazdaságra, tudom, hogy rengeteg ember maradt munka nélkül...
Mi is nekiálltunk hát A, B, C terveket szőni és bár általában nem tétlenkedünk, mégis sokszor úgy érzem, hogy csak peregnek a napok eredménytelenül, ezt pedig nehezen viselem! Úgy a 30. nap környékén kezdett múlni a „Jaj de szerencsések vagyunk, hogy hazaértünk!” – érzés és beúszott az „Ajjaj, így jó darabig nem lesz munka és visszaállás a régi életformánkhoz. (Sőt, elképzelhető, hogy ahhoz már pont úgy sosem! Ez persze pozitívan is elsülhet, lehet ideje a változásnak életünkben...) Azóta elkezdtem biciklizni, amitől újra kinyílt a tér, nyakamba vehetem a várost, amikor kedvem tartja! (Estem is már nagyokat azóta, de az nem szegi kedvem!)
És hát ún. challengeket és posztokat is gyártottunk saját és ismerőseink szórakoztatásaképp:
De Kip sem örült sokáig, 1 hónap után náluk is megjelent a vírus, holott 4 hónapja feküdt a hajó parkolópályán, kizárólag személyzettel. Mivel dolgozókat folyamatosan hoztak-vittek, ez okozhatott problémát! Természetesen, mindenkit kabin karanténba helyeztek (a cruise dirit kinti kórházba), majd végig teszteltek és több mint 50 esetet jelentettek. Megkezdték a teljes kiürítést, azaz a személyzet hazajuttatását. Lőttek a „Stand-by!”-nak és a „Lassan indítjuk a kínai cruiseokat!”- féle tervnek...
Közben a mi hajónk is hazaért Olaszországba, ahol már csak a minimális biztonsági létszám maradt fenn, köztük Antonio (enviromental officer), aki azóta is beszámol, illetve mesélgeti, hogyan edz kabinjában nap mint nap az előírt edzéstervem segítségével! Mint mondja, egyetlen előnye, hogy soha nem volt jobb formában ennél! Olasz barátnőm is írta, hogy noha férjéék kikötöttek, de nem találkozhatnak még a vesztegzár és hatósági karantén miatt...
Aztán több dél-amerikai ismerősömmel (főképp zenészek) cseteltem, akik azért nem tudtak hazamenni, mert a saját országuk zárta le kapuit, de repülőjáratok sincsenek. Ők mind kabinrabok tehát, így nap mint nap vicces vagy melankolikus videoklippel szórakoztatják magukat és FB táborukat.
Latin táncos Adriánunk is hazatért a több mint egy hónapos tengeri út után, és bár ők jól elvoltak, mert szerencsére nem volt betegük (annak ellenére, hogy a „Korona bomba” robbanásakor még bőven Hongkong közelében jártak, sőt hetekig krúzoltattak!), de rettentően várta már, hogy ismét szárazföldre léphessen! Olyan ismerősöm is van, aki a világkörüli turnét fejezte be és inkább leszállt Ausztráliában, hogy ott vészelje át ezt az őrületet! (Érdekes, hogy a világkörüli utasokat is elkerülte a járvány, így bár hosszú hetekig hajókáztak kikötés nélkül, de a vendégek valahogy boldogok maradtak! :D)
Na, azóta sem kezdtem nagy főzöcskézésbe, mániákus takarításba vagy őrült kertészkedésbe, bár vettünk pár szobanövényt és rendezgettünk ezt-azt itthon, sőt volt hogy felakasztottam magam:
Ráadásul, még a szülinapom is eljött:
Tortámat a Zabrakadabrából rendeltük: Paleo levendulás szedertorta volt! Nyamm!!! :D
Rendszeresen online sport-gimnasztikázom régi edzőmmel és csoportjával (Hajrá Zoom app!), drága párom pedig állandóan sepreget és porszívózik (most döbbent rá igazán, milyen gyorsan porosodik a lakás! :D), illetve a hangyák és molylepkék is adnak némi programot időnként. Azért igyekszünk formában maradni, noha új mutatványokra nincs sok motivációnk. Igaz, az utóbbi évben túltoltuk az edzést, nekem a lábam, Olinak a könyöke fájdogál mostanában. Továbbra is eljárok bringázni és egy ideje már újra találkozom emberekkel, ölelkezés és puszilgatás nélkül... Vannak jobb és rosszabb napjaink, mint bárki másnak! Sajnos, nem tudok mindig bölcs és pozitív lenni, de igyekszem! :D Bár, korlátozott a helyzet, limitáltak a körülmények, de ránk szakadt egyfajta szabadság is, amivel néha nehéz mit kezdeni mentálisan. Olyan parkolópályára vagy kispadra ültetett érzés ez...
De ilyenkor kell valahogy ezen túllendülni és a hajunknál fogva megráncigálni magunkat és belefogni valami újba vagy valami flow érzést okozó tevékenységbe!
5 dolog, amire rájöttem:
- Nem szabad állandóan híreket és FB-ot olvasgatni, mert lehúzza az embert!
- Rettentő fontos az órarend, különben elúszunk a semmittevésben!
- Muszáj átgondolni helyzetünket, mert ha ignoráljunk, az nem segít. Szükség van egyfajta elcsendesedésre, megnyugvásra, rá kell jönni, mit jelent számunkra ez az egész, mit üzen, vagy milyen jót tudunk kihozni belőle!
- Meg kell találni a balanszot a hasznos és feltöltő programok tekintetében. Pl. sétáljunk nagyokat!
- Végül pedig, ami számomra is a legnehezebb: legyünk türelmesek! :D
5 +1. Ha pedig totál magad alatt vagy, nézz Jóbarátokat!!! :D
Garantáltan mosolyt csal az arcodra! :D
Mindenkinek kitartást, erőt és vírusmentes hétköznapokat kívánok a hátra lévő időszakra, legyen esemény- és ingerdús a homeoffice, sőt legyen (jó) munka!
Üdv.: Circusgirl
