2020 Covid. Terhesség. Noha babástul is végig dolgoztunk a szárazföldön, hiányzott a tenger és a gyönyörű hajós színházak. Így miután kisfiunk 3,5 éves lett, visszatértünk a fedélzetre.
Mivel őt nem vihetjük, így nem hajón élünk, hanem berepülünk egyetlen éjszakára, de általában 4-7 napra. Folyton utazunk! Izgalmas? Az! Bár a sok utazás rengeteg stresszel is jár: mindig rohanunk, kapkodunk, pakolunk, kialvatlanul reptereken dekkolunk, jetleg-től és egyéb kényelmetlenségektől szenvedünk. De a siker és taps mindig kárpótol, és néha akad egy-egy kivételes út, ahol jut időnk turistáskodni is!
Pl. a duplahajós csudaklassz alaszkai és kanadai utak, vagy a gyönyörűséges 10 napos norvég fjordos cruise egy német luxusjárattal, csúcsszuper ellátásban, de a szilveszteri karibi cruise sem volt rossz! De igazán szívmelengető és nosztalgikus érzés sok-sok évvel később visszatérni egy már bejárt és kedvelt régi városba, mint amilyen Palma de Mallorca, Oslo vagy Kotor...
Nos, e fejezet nem a gyönyörű helyekről szól most elsősorban, de egy csokorra való fotót összegyűjtöttem nektek:
Miami:
Hajós főtér ünnepi pompában:
Mivel bekerültünk az egyik legnagyobb amerikai ügynökséghez, így elsősorban amerikai óceánjárókon lépünk fel (no, nem az USA-ba repkedünk mindig.), de ha időnk és energiánk engedi, elvállalunk egyéb felkéréseket is, így a jó öreg olasz céghez is visszajárunk!
Kihívás bőven akad, mert minden hajó más! Nemcsak a cégek, illetve a technikai személyzetük különböző, hanem minden új színpad tartogat meglepetést és sokszor cégen belül is vannak eltérések.
Míg az európai cégeknél délelőtt próbálunk és általában nem a beszállás napján lépünk fel, addig az amerikaiaknál beesünk és dolgozunk úgy, hogy 17h-kor kapjuk meg a színházat és 2 óránk van showra bekészülni és az (amatőr) stages-eket betanítani.
Mindent IS a szájukba kell rágni, ugyanis van, akinek nem evidens, hogy ne rohanjon be rekvizitálni, amíg az artista színpadon van! De volt, aki nem értett angolul! Csak reménykedtem, hogy felfogta, amit mondtam - mutattam, aztán imádkoztam, hogy ki ne verje a szemem, amikor bedobálta a karikáimat két bal kézzel. De hiába kérjük a hangosítót, ne vágja le ormótlanul a zene végét, ha még beüzemelni sem tudja a saját a gépét... (Nem kell ide, kérem, szakmai hozzáértés, csak a diverzitási statisztika számít!) Olyan is előfordult, hogy majdnem egy óráig programozták a motort, így épphogy kész lettünk a kezdésre, másnap meg mi kaptunk figyelmeztetést, hogy túl hosszan próbáltunk. (A másik cégnél pl. megnézik videón és manuálisan kezelik, 5 perc alatt megvan a levegőszám előkészülete.)
Az utazásokat pedig nem könnyítik meg számunkra egyáltalán. Hagyján, hogy mindenhova 2-3 járattal reptetnek, (pl. még a szomszéd Triesztből is egy teljes napig jöttünk vagy nem egyszer dekkoltunk már több mint hat órát a bécsi reptéren... Sőt, volt kolléga, akit Ausztráliából Ausztráliába reptettek San Francisco-n keresztül, és olyan is, aki meg Angliában repült 3 járattal Londonba!), de előfordult a hülyeség netovábbja is: Alaszkában mikor végeztünk az első hajón, mellettünk állt a következő, amire másnap repültünk. Jeleztük a cégnek, hogy csak foghatnánk a bőröndjeinket és átcsattoghatnánk a 100 méterre lévő másik járatra. A „Nem lehet, sajnáljuk!” - féle választ követően nem csak repkedhettünk 3x-osan Alaszkán belül, de még immigration irodázhattunk is és hotelben aludtunk egy éjszakát. Mikor pedig már az újabb fedélzeten bambultunk, kikötött mellettünk az előző hajó. Leesett állal konstatáltam, hogy még aznap is átgyalogolhattunk volna...
De szó, mi szó Alaszka csudaszép!
Érkezéskor sofőr vár minket a kijáratnál névre szóló táblával, de persze előfordul gikszer. Ami nem akkora tragédia pl. Londonban, ahol 2,5 óra várakozás után privát taxiba ültünk ingerülten. De Marokkóban egyszer reményt vesztve ácsorogtunk készpénz nélkül, mert a bankkártyát pont otthon felejtettük! Eszeveszett e-mail-ezés és telefonálás után kiderült, hogy ott volt a srác időben, csak inkognitóban. Se papír, se tablet nem volt nála! Mégis, hogy találjuk meg? Járkáltam én fel-alá, de ő sem tudta, hogy nézünk ki! (3 hétre rá „véletlenül” - fél nappal előtte módosult a kikötő - ismét Tangerben találtuk magunkat, akkor már nevetve ismertük meg a srácot.)
De ilyen az amerikai showbusiness, porszemek vagyunk egy hatalmas gépezetben. Egyetlen előadók a rengetegből, kódok a mátrixban, akiket beosztanak egy hajóra a sok közül egy adott napra és kész, így rengeteg művészt utaztatnak ész nélkül, sok a hülyeség és a pazarlás, no meg a fejetlenség az előadói cég nagysága miatt.
Apropó művészek! Sok érdekes kollégával találkozunk. Például ott van Jeff, az amerikai énekes-színész, akinek Got Talent-es Trump paródiája felrobbantotta az internetet. Megismertünk egy dél-koreai éneklő bűvészt, aki Camberrában él, érdekes egy „animé-figura”! Jóba lettünk az argentin zsonglőr ikrekkel, akik úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás. És volt pár meglepő „Milyen kicsi a világ!”- féle találkozásunk is régi ismerősökkel! De hébe-hóba honfitársakba is botlunk: magyar zenészbe, táncosba, tisztbe vagy épp artistakollégába!
Aztán abból is akad néha bonyodalom, hogy mi nem crew memberként, de nem is utasként szállunk fel, de utaslistán vagyunk. Igencsak felfortyantam, mikor a barcelonai Hilton túlfűtött recepciósa csörgette a szaros telefont hajnali fél 6-kor, hogy megjött a crew-busz. Olyan kómás voltam, azt sem tudtam, hol vagyok és mi csörög. Addig hívogatott, míg meg nem találtam vagy fel nem kelt a nap, vagy már nem is tudom... :D De Miamiban is leszalajtottak minket hajnali 7-kor bőröndöstül, pedig 11-re jött értünk a transzfer végül. (Legyinthetnénk, de ez nagy kitolás velünk, hisz’ éjfél után estünk be hullafáradtan a hotelbe, alig aludtunk és már aznap dolgoztunk...)
A repjegyeket nem mi vesszük, de mindig mindent ellenőriznünk kell... A légitársaságok is megérik a pénzüket, pedig nem fapados járatokkal utaztatnak minket. Jóval kisebbek és kényelmetlenebbek a gépek, mint korábban, és a szolgáltatás színvonala a béka feneke alatt. (Sokszor már egy pohár vizet sem kapsz, nemhogy ehető kaját!)
Nyáron meg ritka, ha nincs késés vagy poggyászlemaradás, de adódnak egyéb érdekességek is: egyszer több órás várakozást követően közölték, hogy megtelt a gép, nincs hely. Azt hittem, rosszul hallok. Hogyhogy??? Hát túlfoglalták! Szerencsénkre akadt végül 2 önkéntes, aki ott maradt némi kp-ért helyettünk. De a reptéri dolgozók hülyeségeivel is Dunát lehet rekeszteni...
A security check-es - „Ezt vedd le, azt tedd ki, ezt dobd ki, azt nyisd ki, gyere ki...” – bosszúságokat gondolom nem kell bemutatni (habár értetlenül néztem, mikor kidobatták a mini babavillát, kifogásolván, hogy nincs velem gyerek. Miért, ha van, akkor nem veszélyes a villa?), de sokszor csinálnak szimplán hülyét az emberből!
Nem egyszer pillogtam a pultnál, amikor halvérű, csendesnek ismert férjem üvöltözött a „kisasszonnyal”. Egyszer pl. már 5 órája szobroztunk a reptéren, mégis majdnem lekéstük a gépet, ugyanis pulttól pultig pingpongoztak minket. Kivártunk 3 sort, majd bezárták az ablakot az orrunk előtt és visszakerültünk oda, ahonnan indultunk. A nőci meg úgy tett, mintha először látna és magának ellentmondva utasítgatni kezdett. Ekkor durrant el drága uram agya...
De még egy hülye - netán bunkó - pultos is jobb annál, mint amikor egy self-check rendszerrel szarakodsz, majd lefagy és végül ismét egy kilométeres sorban találod magad ingerült tömegben. (Túlméretezett csomagjainkat eleve nem lehet ilyennél feladni.)
Na és az applikációk! Sokszor hiába foglaljuk be a helyet, mégsem ülünk egymás mellett. (Megj. Budapesten tök jól működik a csekkolás. Igaz, érkezéskor mindig utolsóként kapjuk meg a cuccot, mert a spéci csomagokat külön kezelik, és éjjel nincs ember, aki kihozza. Ahová leteszik, oda nem mehetünk be, noha karnyújtásnyira van a cuccom.)
Ezek ellenére az ausztráliai út volt az egyetlen, amit tényleg benéztünk. No, nemcsak a bődületesen hosszú repülés (Bp-München-Szingapúr-Cairns) és 10 órás időeltolódás miatt, hanem mert tök sok előkészülettel járt (új útlevél és egy 27 oldalas ausztrál munkavállalói vízum), és mert 5 napból 3-at tengeren voltunk, így Cairnsen kívül semmit nem láttunk. Ja, a teljes showt pedig elő sem adtuk!
Ez meg úgy történt, hogy kivételesen kértük, hogy mivel a világ végéről érkezünk, ne léptessenek fel azonnal. Így berakták az utcazsonglőröket a színházba, majd konstatálták, hogy túl sok előadó lett felszállítva. A Varieté-showba végül bepasszíroztak minket egy számmal és még így is nagy sikert arattunk.
Mivel e meg nem nevezett cégnél fő szempont, hogy minél kevesebb macerával járjon egy show, nehogy a technikusok túldolgozzák magukat! Így, ha választhatnak, hogy egy 5 perc alatt beállítható 1 mikrofonos gitárost vagy egy komplikált, komoly asszisztenciát igénylő artistaelőadást tűzzenek műsorra, akkor az előbbire voksolnak. Nekünk mindegy alapon, hisz’ ki leszünk fizetve. (Pedig nem mindegy, mert a fellépések éltetnek és kíváncsi lettem volna az ausztrál közönségre...)
Így e különleges kontinenst nem pipáltuk ki egyelőre a bakancslistánkon. Azért jó, hogy összetalálkoztunk egy magyar táncosfiúval, kóstoltunk krokodil és kenguru jerkyt, shoppingoltam egészséges nasikat, sőt csak láttuk a híres Sydney operaházat leszálláskor,
de nem érte meg, mert a teljes hét alváshiányát egy még hosszabb (6+16+2=24 órás) hazaút tetézte 48 órás zombizással, mert én ülve nem tudok aludni.
Én hazaérkezéskor... :D
3 nappal később ismét úton voltunk, ráadásul egy hajnali 4-es járattal...
Tehát guest entertainerként tényleg fejest ugrottunk a munkába. De belerázódtunk! Jövőre már rutinosabbak leszünk! Ééés... nem kell mindent elvállalni...
Végül, 14 hajóval és 58 repüléssel zártuk az évet a tenger közepén a Bahamáknál:
Kíváncsian várjuk a 2025-ös évet, ugyanis minden hülyeség ellenére szeretjük a munkánkat!
Ui: Kisfiunk - aki közben már javában óvodás - nagyon jól érzi magát odahaza a nagyszülőkkel, akik lelkesen állják a sarat, felváltva vigyáznak rá. Próbálunk úgy utazni, hogy neki a lehető legjobb legyen, max. két hét, amit elvállalunk és mindig otthon töltünk legalább 1-2 hetet két út között... Persze ez sajnos nem csak rajtunk múlik, nem mindig jönnek ideálisan a lehetőségek... Szóval, ez a része sem könnyű egyáltalán. Sőt! Lelkileg, anyaként, szülőként... De karácsonykor otthon voltunk és meghitten, boldogan ünnepeltünk hármasban, majd a nagy családdal.
