Nagy fába vágtuk a fejszét! Elvállaltunk egy francia „sírezortos munkát”, ami nagyon klassznak ígérkezett, hisz’ lélegzetelállító alpesi hegyekben, igazi luxusban zajlik, csak hát kiderült, hogy nem gyerek kompatibilis. Egyáltalán nem! 6 nap, 6 falu, 6 hotel, 6 fellépés. Csak a 7-en pihenünk meg, mint a JóIsten! Ez egy felnőttnek is fárasztó (alszanak is a többiek minden délután), nemhogy egy 2 és fél éves gyereknek, meg az őt szoptató anyjának...

Helyszínek: La Plagne, La Panorama, La Rosiere, Valmorel, Val d' Isere, Gran Massif

A látvány pazar, a levegő kristálytiszta, az ételek ínycsiklandóak, egészségesek és minden csupa-csupa hó!

Társulatunk 4 fős: 2 lány (egy olasz és egy mongol) és mi. A lányok Olival felváltva vezetik a kisbuszt. A 2000 m feletti havas magasságok ellenére jól járhatók az utak. Legalábbis egyelőre... :D

Folyamatos karácsonyi dekorban, hótaposóban kávézunk, körülöttünk kandallók, karácsonyi zene, félhomály és díszkivilágítás. Kvázi egy hógömbben élünk!

De hiába, mert a hotel kényelmét, a havat és a síelést nem igazán tudjuk élvezni, szinte minden másodpercünk be van osztva, maga a fellépés pedig csak hab a tortán.

Az, hogy nincs bázis és minden este máshol hajtjuk álomra a fejünket, a folyamatos ki-bepakolással, bőröndözéssel nagyon megterhelő. (Vasárnap szabad, azt igyekszünk Maxival kihasználni, de sokszor csak nézünk ki a fejünkből, sőt 3-ból 2-t betegen, ágyban töltöttünk...)

Hogy is alakul egy nap...

Normál esetben reggel még az órajelzés előtt kipattanok, kiugrom az erkélyre, majd nyomok egy hidegzuhanyt – ami itt igazi SHOUTGUN, mert jóval hidegebb, mint az otthoni –, leszaladok egy fehérjedús reggeliért, közben podcastet hallgatok. Idáig nyugi van, pláne, ha sikerült kiosonnom. (Ha nem, akkor egy ordító gyereket és egy félkómás apukát hagytam magam mögött. Mióta itt vagyunk, Maxikám nagyon a popsimban van.) Felpakolok neki, hisz’ őt a szobában etetem.

Kezdetben idegőrlő mutatvánnyal ki- és lerángattam az étkezés iránt még mindig alig érdeklődő kisfiamat¹, de csak ideges „szájbalapátolós, gyerekfürkészős, rohangálós, etetős, maszatolós kapkodás lett belőle, így a közös reggelizést elengedtem.

Utána indul a mandula: ébresztés, öltöztetés, pelenkázás, etetés, pakolás. Közben Oli is leugrik reggelizni, összerámolja a bőröndjét, majd kiáll a busszal és pakolja a rekviziteket a többiekkel. Mire lecammogunk Maxival, menetkész a csapat. Buszba ülünk – jóesetben cívódás nélkül – és 1-3 órát utazunk, de van két hosszabb táv is, melyből a szombati 6 órás zötyögést jelent. Maxi ráadásul utál gyerekülésben ülni, noha itt csak egy magasítója van, de tulajdonképpen utál utazni, mert halálosan unatkozik. Megértem, de nem nézheti folyton a mesét!

Igyekszem szórakoztatni, de egyre kevesebb kedvvel olvasom fel ugyanazt a két mesekönyvet, mutogatom a századik hókotrót, traktort, rózsaszín elefántot, mikor mit... :D. A rövidebb utakat már kibírja, de a hosszabbak egy részén biztosan üvölt, a plafonon csüng, ugrál, rajtam hintázik, kínlódik, akár csak az idegrendszerem, míg ki nem dől kicsit. Ezt nagyon bírom, mert addig tudok olvasni. Általában dél és 2 között érünk át az új helyre. Új szobánk jó esetben kész, de néha várni kell (erről majd még később), bár az ebéddel megy az idő kicsit. Tehát az közös program, majd utána Maxi többnyire már fáradt (hacsak nem aludt út közben), így sietek kipakolni és altatni, mert ha szerencsém van, én is hunyok picit vele. Ha minden jól alakul (ergo nem vagyok beteg és hulla fáradt) akkor utána lemegyek edzeni. Ez az egyetlen „énidőm” is egyben, ill. egy vasárnapi séta v. jakuzzi...

Itt dec. 31-e volt, iszonyatosan havazott:

Hotelből kilépve lényegében a sípályán találja magát az ember. Egyszer már sikerült síelnem, amikor kivételesen volt egy extra szünnap:

Azután már kezdődik az esti rutin: Oli megy le vacsorára egyedül és hoz fel a gyereknek is, egyrészt mert én már nem eszem ilyenkor, másrészt Maxi ül a kádban, én pedig sminkelek és készülök. Fürdeni imád legalább: öntözget, habozik, játszik, sztorizik és rajzol a kádban. (Karácsonyra kapott letörölhető vízi zsírkrétákat, az nagyon bejött neki!) Ismét öltöztetés, etetés és irány a backstage, ahol effektíve végig mesét néz, különben nem maradna nyugton a melegítés és a műsor alatt.  

Közben nálunk is tombol a dackorszak és minden epizódba be-becsúszik egy

„Köszi, nem!,

Menj csak!,

Én itt majadom egyedül!

ANYAAAA, én is megyek!

ÉN AKAJOM!

Menj innen!

Anya, utazz másik buszban! v.

Aludj TE, másik szobában!”

És amitől garantáltan elgurul a gyógyszerem, az a passzív-agresszív: „Megyek, de majadok!”, és az, amikor teljesítem a kérését és mégis a válasza, AKKOJ NEM! (Hű, Gyerekek! Na egy ilyen helyzetben elüvöltöttem magam a tehetetlen dühtől. Nagyon!  Tulajdonképpen hasonlóan, mint a fába szorult féreg. Mentségemre legyen mondva, épp késésben voltunk, tele voltam cuccal, beteg voltam és szó szerint az elmebaj szélén táncoltam.) 

Ezekkel egyébként is végtelenül képes játszmázni, noha néha megjárja, mert van, hogy emiatt pl. otthagyom a szobában. Így maradt el egyik nap a délelőtti szánkózás és mentem egyedül – teljes relaxban – a faluba sétálni. Good for me!

Illetve ott van még az „Akkor dobj csak ki a hóba, anya!” Egyetlen egyszer fenyegettem meg, de azóta mondja nagy mellénnyel. Ezen gyakran elmosolyodom, hisz’ alig látszik ki a földből, de már tudja, hogy ígéretem ellenére, nagy valószínűséggel mégsem fogom kihajítani a hóba. (Bár álltam már hozzá közel... :D)

Ti, kedves Anyukák, hogy bírtok a daccal? Érdeklődve várom a kommenteket!

Néha bejön a popsiba csípés lehetőségének felvetése, de nem mindig. Olyankor maga a jelzőértékű csípés sem. Jöhetnek nekem a modern szakkönyvek, de Maxi roppant tudatos és (genetikailag kódoltan) akaratos. Ráadásul folyton szárny-próbálgat, határokat feszeget, ami persze normális, de rajtunk, anyákon ez nem segít. Különben, ha körbenézek, nagyon sokszor azt látom, hogy a mai gyerekek igencsak zsinóron rángatják a szüleiket. Vagy pedig azt, hogy ahol csendben van a gyerek, ott bizony telefon van a kezében, azért lehet mellette létezni. És tudom, muszáj következetesnek és erélyesnek lennünk, de akkor is számít a genetika és a vérmérséklet, illetve mindig vannak egyéb tényezők. (Pl. környezetváltozás, időjárás, fáradtság, betegség stb. stb.)

Na, itt most, ez az egész egy speciális körülmény. Hogy a fenébe neveljem és tartsam be a szabályokat, amikor ez korántsem egy számára megfelelő, keretek között szabadon létezhető rendszer?! Ráadásul 4, 5 hónap! Pl. otthon megvolt a napi 2x30 perc meseidő. (Nyilván nem volt kőbe vésve, de ha kimerítette egyben, akkor aznap már nem nézhette.) Most ez kuka, mert munka alatt muszáj odaadnom, ami minimum 1 óra és utazás közben is megkapja egy hosszabb időre, főleg amikor több órát megyünk és már kimerítettük türelmi határértékét... (No, meg az enyémet...) A többiekkel sem tehetem meg, hogy hagyom órákig hisztizni a buszban.

Azt is megszokta otthon, hogy minden délelőtt jövünk-megyünk, játszózunk, illetve azt, hogy alapvetően sokat van a levegőn, kertben itt-ott, mert a nagyszülők is rendszeresen hozzák-viszik. Itt alig van időnk kimenni. De még sorolhatnám napestig, miért olyan komplikált itt sok minden, főképp gyereknevelés területén...

December 24.-e:

Séta Val d'Isereben 

Persze jó, hogy sokat együtt vagyunk, de ha őszinte akarok lenni, mai fejjel nem vállalnám be ezt a tortúrát. Főképp azért, mert úgy érzem, hogy Maxinak nem túl jó ez az egész, no meg a fiammal való kapcsolatunknak, mert itt sokkal többször kijövök a sodromból. Pedig annyira büszke voltam eddig a türelmességemre... Arról meg ne is beszéljünk, milyen az, amikor ebbe az „idillbe” beüt még az influenza is... Húúúúúúúúúúúúú!

De azért Maxi csuda pofa ám!!!!

Múltkor felnézett a mese közben az öltözőben és azt mondta:

Anya, ne dolgozzál színpadon! Tornázz itt, öltözőben!  Közben teli szájjal vigyor! :)

Mikor megyek fellépni, mindig elköszön, megígéri, hogy jó lesz, szépen megvár, majd puszit ad és integet: Szia! Ezek nagyon szívmelengető pillanatok.

Show után pedig mostanában mindig azt mondja: Anya, ez nem volt rossz! :D

Egyik nap felmászott egy műanyag iglu tetejére, kérte bújjak be, ő a farkas, bemászik a kéményen, melegítsem a forró vizet, aztán lerombolja a házikót.

Mindenre egyedi ötlete támad. Lapát csúszka helyett fenéken csúszik a hóban, szánkóra fordítva ül, mert úgy jó, úgy lehet kormányozni!

Még mindig fontos neki a hasznos tevékenység: Most mit tegyünk, anya? Hmmm... Szerintem valami fontosat!

Szereti tudni a menetrendet: Anya, most mi történik?, Fürdés után mi lesz?, Alvás előtt mi lesz? – kérdezi sokszor.

Karácsonykor simán végignéztük a Grincs animációt. Mindezt annyira boldogan tette, hogy 20 percenként hozzám bújt és adott egy puszit, amivel egyébként meglehetősen szűken bánik. Ha 2 után kérek még, közli velem: Nem, anya! Ez volt az UTOLSÓÓÓ!  Közben nyomatékosan felfelé mutat ujjacskájával!

Kirakóztunk, raknám helyére a darabokat, de neki más elképzelése volt: Anya, attól még azt ne oda rakd AUTOMATIKUSAN! 

Maxi szétválasztós diétát követ, nem megszokott sorrendben: csokifagyival indít, utána eszik tésztát, végül húst! Rizst és kukoricát csak magában, tükörtojásból csak fehérjét, katonákat csak mézikenyérből csinálunk, husit pedig csakis CSAPAKKAL (azaz kecsappal)! Amúgy csak mézikenyeret tolna, ez az egyetlen étel, amit maga megeszik és nem kell etetni, de sikernek könyvelem el, ha pl. egy kolbászos, sajtos kenyeret meg tudok vele én etetni!

Egyébként, sok helyen jártam már, sok országban, sokféle cégnek dolgoztunk már, de annyira utálatosakat, mint a franciákat, nagy általánosságban már rég tapasztaltam... Szinte az összes recepciós teljesen inkompetens vagy bunkó. Nem tudom, hogy az angoltudás hiánya miatt, vagy ennyire béna a rendszerük, de az biztos, hogy nagyon nem akarnak segíteni. Ahogy kiderül, hogy nem igazi vendégek vagyunk, hanem fellépők, le vagyunk 💩va. Konkrétan! (A hajón sem nyalják a fenekünket, de előadó művészként kezelnek bennünket, itt pedig szinte levegőnek néznek bennünket.)

Sokszor szórakoznak, hogy nincs kész a szoba és addig nem adják oda a kulcsot. Hiába állok ott lázasan egy ordító 2 évessel. Végre kisírtam a kulcsot, elmentem a szobához és lám, készen volt! Mindenben roppant körülményesek. Hagytak volna még legalább egy órát nyüglődni minket, csak mert a rendszerükbe nem jelentik le rögtön, hogy ki van takarítva a szoba. És ez nem egyszer fordult elő. Sőt, tulajdonképp minden egyes alkalommal ez volt, ha kitrükköztem őket és  megnéztem én a szobát. A mongol csaj általában türelmesebb, van is, hogy csak 5-kor kap szobát, ami teljességgel nevetséges.

De olyan is volt, hogy hatalmas pelyhekben szakadt a hó, akkor tettük fel a hózoknit először a kerekekre. Az olasz csaj vezetett, aki egy végtelenül türelmes, kedves, mosolygós csendes lány, annak ellenére, hogy olasz! Nem tudott már behajtani a hotel elé, mert a rámpa annyira csúszott, így félreállt és jött a shuttle busz. Kb. 2 mp-re tartottuk fel a buszt, de a sofőr már gorombán mutogatott, anyázott, hadonászott. Nem is értettük ezt a nagy reakcióáradatot, pedig itt aztán hozzá lehetne szokva a sofőr az ilyen helyzetekhez...

De a gyógyszertárban is hülyék gyülekezetébe botlottam. Elvileg értettek angolul, gyakorlatilag nem. Ha nem magyaráztam el ugyanazt 56-szor, akkor egyszer sem. Végül már kiselőadást tartottam a gyógyszerésznőnek arról, mi is az a NAC. (N-acetil-L-cisztein egy félig esszenciális aminosav.) Ugyanis erősködött, hogy itt Franciaországban ezt máshogy hívják. (Nem, nem igaz. ) Illetve fogadjam el, hogy itt nem lehet kapni, amit keresek, mire közöltem vele, hogy ez azért érdekes, mert ez egy francia termék, és egy hete kaptam a hotelben a francia orvostól...

Látjátok, még ilyen finomságok édesítik még a mindennapjaimat... Mielőtt teljes önsajnálatba merülök, maradjunk annyiban, hogy csoda, hogy nem vesztettem el a józan eszemet és úrinői mivoltomat lázas betegen, hisztisen, ízületi fájdalmakkal kínlódva, köhögő-rohamok közepette két fellépés között, a franciákkal való csatározás bugyraiban, karöltve egy atom-nyávogós, hisztis, taknyos, lázas gyerekkel és egy szintén ingerült erőteljes hátfájdalommal küzdő férjjel. Na igen! 2 hétig nyomtuk így hullán a mókuskerékben, baromi nehezen gyógyultunk meg...

Tehát nem egyszerű, de szegény Maxikámnak sem. Azért a szobában sokat játszunk, apjával rengeteget építenek, szerelnek, csavaroznak, de sajnos klasszikus játszóház, ahova bemehetnénk tombolni, nincs a hotelekben.

Van amúgy bölcsiszerű gyerekleadós megőrző, korcsoportok szerint franciául. Olyan, mint egy óvoda. Maga a rendszer nem rossz, sok dadus/animátor van, de esélytelen, hogy Maxit ott hagyjam, mert nem marad el nélkülem vadidegenekkel, pláne úgy, hogy franciául sem ért. Szilveszterkor megpróbáltam a mozinapon ott hagyni, de nem maradt el, pedig a rajzfilmeket imádja és popcornt is kapott. De nem is értem, mások hogy hagyják ott az egészen pici babákat! Mert van 0-12 hónapos és 12-24 hónapos korcsoport is.

Egyébként, eleinte összevissza próbálkoztam, hogy beengedjenek minket kicsit játszani, de minden hülye kifogással jöttek. Pl. hogy ha beengednek, akkor mit mondjanak a többi szülőnek? Mit, mit??!! Pl. azt, hogy itt dolgozom! De, aki leadja a gyerekét és elmegy síelni, az miért akarna bemenni? ) Végül az egyik helyen nagyon kedvesek, nemcsak beengednek minket, de el is hozhatunk kölcsön bármit és a csaj még azt is felajánlotta, hogy beveszi fél napra, akár el is altatja. Aztán van még egy másik, ahová szintén bemehetek játékért bármikor, de több olyan hely is van, ahol meg úgy adják kölcsön az építőkockát, mintha a fogukat húznám és be sem engednek egyáltalán...

Szóval, ez sem túl jó, hogy még pajtásokkal sem vagy alig találkozik és így még inkább belém csimpaszkodik. Tiszta szeparációs szorongás lett úrrá rajta mostanában! (Nyugtalanul alszik, egyik éjjel le is esett egy igen magas ágyról mellőlem, mert külön ágyas szobában voltunk épp, és nem köztünk aludt. Azóta, ha ilyet kapunk betolom az ágyat a falig.)

De bízom benne, hogy lassan kezdi megszokni az ittlétet, noha ki van mozgatva a komfortzónájából újra meg újra. Így az sem csoda, hogy stagnál a szobatisztaság és a szopiról való leszoktatás. Sőt, utóbbiban éles visszalépés tapasztalható, mert nagyon sokszor kéri, éjszaka is a több ébredés miatt tesz próbára engem, ami elég kimerítő számomra. MAXIMÁLISAN le vagyunk zsigerelve, na! Hát ilyen ez a showbusiness, hisz’ tudjátok,

THE SHOW MUST GO ON!

Megj:

Legutóbbi anyaposztom óta felmérettük Maxit egy magánalapítványnál, mivel a fejlesztőházba nem jutottunk végül időponthoz. Megállapították, semmi extra nincs, nem szenzoros, nincs idegrendszeri dolog, egyszerűen csak nem érdekli a kaja, nehezen áll rá.

Egyik ebédnél mikor nemrég kifakadtam, Maxi nagyon frappáns választ adott:

Én: Maxi, nem igaz! Miért nem tudsz Te enni normálisan, mint más gyerek? Zénó és a Máté barátod mind maga ügyesen eszik már jóideje!

Maxi: De anya, nekem nincs időm!

Kedves Régi és Új Olvasóim!

Ti, akik régóta követtek, tudjátok, hogy évekig artistaként hajóztam a nagyvilágban, írtam a különböző országokról, kultúrákról, a hajós lét izgalmairól, annak bennfentes sztorijairól, ill. hogy milyen a mi életünk akrobataként. Utoljára a babavárás- és szüléstörténetemet osztottam meg COVID idején. Azóta inkább a FB-on jelentkezem ún. „Anyaszösszenetekben”. Mostani „szösszenetem” olyan hosszadalmasra sikeredett, hogy gondoltam, megérett egy blogra, pláne, ha több - hasonló cipőben járó - aggódó anyukának is segíthetek!

Jelenleg a Fővárosi Nagycirkusz égisze alatt, a zánkai Erzsébettáborban dolgozom, amit nagyon élvezünk, mert így 5 hónapig a Balatonnál nyaralunk, pontosabban ingázunk a cirkusz, az aligai nyaraló és esetenként Budapest között. Kisfiam, Maximilián 28 hónapos most. 

E kép készítésekor mellettünk egy anyuka szólt a kisfiának: Ne menj oda most, mert hintáznak a gyerekek! :D

Most azonban nem cirkuszról lesz szó! Nem rég kezdtük meg a gyengéd leválasztást, amiről majd beszámolok tüzetesen. Mindenesetre, a gyerekek nagyon rugalmasak! Ő, a nagy cicista, pár hisztis nap után simán átállt az új rendre, így 3x szopizik még jelenleg. 

Anya psziché

Egy gyerekszületés óriási VÁLTOZÁS a pár, de legfőképp a nő életében. Kihívásokkal teli új szakasz kezdődik, miközben mi, anyák érzelmi hullámvasúton ülünk. Folyamatos kételyek, aggodalmak gyötörnek, hihetetlen örömöket és mélypontokat élünk meg. Imádjuk a babát, de sokszor kimerültek vagyunk. Óriási a boldogság, de hiányzik a régi életünk és beledöglünk, hogy a lehető legjobbat nyújtsuk, megfeleljünk ezer meg ezer külső és belső elvárásnak:

• Légy vidám (és hálás)!, de Ne játszd meg magad!,
• Szoptass, de Ne túl sokáig!,
• Nyerd vissza az alakod!,
• Ne hanyagold el a párod!,
• Énekelj!, Mondókázz!, Mesélj!
• Vidd kerekítőre, babaúszásra, fejlesztő programokra!,
• Ragyogjon a lakás!,
• Főzz szuperegészséges ételeket!, de Aludj, amikor ő alszik!,
• Mindig légy naprakész! (Ergo olvass, kutakodj, informálódj folyamatosan!) Pl. Hordozd, de nehogy rossz pozícióban/eszközben!,
• Ne légy paramami! (Unott hangú: „Nyugodjon meg anyuka...”), de Ne is legyél hanyag! (És nem szólt? Csak most hozta be?) és még sorolhatnám...

Egyértelmű, képtelenség megfelelni! Nem is kell! (Erre még a buggyant Barbie film is rávilágít. :D)

Ma minden fel van fújva. A gyerekszoba és babakellékek tömkelegein át a mindenre lévő megoldások mellett tele vagyunk szoptatási-, hordozási-, altatási-, etetési-, babagyógytornász szakértőkkel és baromi könnyű elveszni az információdömpingben, nem csoda ha gyakran elbizonytalanodunk. Sokszor zombiként létezünk, ki sem látunk a fogzási-, szeparációs- szorongási-, növekedési-, alvásborulási szakaszokból és mindig újabb és újabb dilemmával találkozunk: Együtt alvás vagy külön szoba? Legyen-e cumija? Püré/BLW?, Dévény/TSM? Tegyük bölcsibe? Melyik a jó óvoda? stb.

Folyamatosan kapjuk a (kéretlen) pánikoltató, elgondolkodtató, idegesítő („MIKOR JÖN A KISTESÓ?” Mikor, mikor! Most nyomtam ki az elsőt!, „MIKOR MÉSZ VISSZA DOLGOZNI?, MÁRIS? TE TUDOD!, ITTHON MARADSZ 3 ÉVIG? BE FOGSZ GOLYÓZNI!”) kérdéseket, megjegyzéseket és akarva akaratlanul összehasonlítgatunk. (Hű, az a gyerek már azt is tudja?!) Noha ösztönösen tudnánk, mi a jó nekünk és gyermekünknek, nem merünk hallgatni a belső hangra. „ELÉG JÓ”-nak lenni pedig épp elég, ne valami „Stepfordi Szuper Woman” legyen már az etalon vagy HESTEGSZUPERMÁM az IG-on!

Forrás: https://www.wallpaperflare.com/supermom-wallpaper-wallpaper-184635

A social médiának hála (ahol mindenki tökéletes rajtunk kívül) mindent tudunk egymásról. Legalábbis azt hisszük! Természetesen, én is szívesebben mutatom életünk naposabb oldalát és én is megszerkesztem a fotókat! De nem szeretek elrugaszkodni a talajtól, nem mutatom, hogy mesevilágban élünk, hogy mindig minden frankó, mert nem bírom a parasztvakítást és az önámítást! A végén úgyis saját magunkat csapjuk be!

Eddig szinte felhőtlenül babáztam, magától értetődően, óriási szerelemben tettem a dolgom első pillanattól kezdve. Életünk is tök jól működött (nagyon hamar - 3,5 hónappal a szülés után - visszaálltam, de csakis babakompatibilis munkákat vállaltam) és magamhoz is hű maradtam! Ugyanúgy csináltam mindent IS. :D Tudtam ezt úgy, hogy nagyon jó családi team áll mögöttem! Mind a 4 szerető nagyszülő készenlétben áll és boldogan unokázik bármikor!

Tehát bármikor megállítottam volna az időt! (Nemrég olvastam a szülés utáni depresszióról. Az borzasztó! Noha igen szélsőséges esetek is vannak, de ez egy betegség! Még akkor sem hibáztatható az anya, inkább kezelendő és segítendő!) Elképesztően sajnálom azt, aki nem tudja élvezni és szeretni a babys korszakot, mert én kimondhatatlanul imádtam!!!

Most azonban volt egy nagyobb hullámvölgyem. Először is óriási feladat volt feldolgoznom, hogy Maxi már nem baba. (Ez valós gyászmunka volt!) Fejlődik, fut, beszél, dacol, kibontakozóban önálló személyisége. Igazi kisfiú, saját akarattal, aminek nem győz hangot adni. Szempillantás alatt léptünk át a kisgyermekkorba, pedig még nem voltam kész elengedni a babásat! Noha felismertem, mégis megbújt egy jóadag szorongás odabent. Úristen! Most már számít, amit mondok, amit mutatok! Nem elég szeretni, pelenkázni és játszani, mostantól nevelni kell, szabályokat- és korlátokat állítani, azokat következetesen betartani és türelmesnek maradni az éles, hisztis, nem tervezett helyzetekben is, ami nem könnyű feladat. A gyerek tényleg nagy tanítómester!

Közben ott volt a férjem sérülése (bicepszszakadás), ami sem anyagilag, sem egyébként nem jött jókor (Jó, mikor lenne jó egy sérülés? De így 3 hónapra kiesett a munkából.) és elgondolkodtatott a jövőnket illetően is. Amúgy sem könnyű a pályánk Covid óta és a gyermekvállalással jócskán beszűkültek a lehetőségeink. Tudom, senkinek sem könnyű, nehéz napokat élünk, nyakunkon a globális válság, a klímakatasztrófa és a háború! Erre amúgy is nagyon érzékeny vagyok, iszonyú félelmek törnek rám néha, de Maxinak hála igyekszem úrrá lenni rajtuk és pozitívan nézni a jövőbe! Az ő jövőjébe!

Aztán jött egy egészségi probléma nálam. Annyira nem meglepő, hisz’ közel 2,5 éve kialvatlanul pörgök, dolgozom és edzek amellett, hogy évek óta szipolyozom a testemet. Hiába merültem el az orvosi cikkekben, konzultáltam az orvosaimmal és keresem töretlenül a megoldást, egyelőre nem javul a dolog. Azért alternatív módon igyekszem megtenni, amit lehet, hogy jól legyek! (Egyébként komoly reflux kínoz és ma már tudva levő, hogy az erre felírt gyógyszerek zsákutcába vezetnek, gallyra vágják az eleve rosszul funkcionáló emésztést. Már 2x tükröztek, sérvem van, amiatt pedig nem zár jól a gyomorszáj. Artistaként pedig sokat erőlködök fejjel-lefelé, ami nem segít, sőt garantált a növekedő hasűri nyomás. Régebben is elő-elő jött, de most a túlzásba vitt hasizom-gyakorlatozás (amire a szülést követően még inkább szükségem volt) feltette az i-re a pontot! Közel 2 hónapja kínoz köhécselés, nehezen és sokszor félrenyelek, esetenként pedig gombóc érzéssel a torkomban bepánikolok. Tehát nem a klasszikus gyomorégős tüneteket produkálom, hanem a túlhaladottabb mellkasi és nyelési diszkomfortosakat. Biztos vár rám pár vizsgálat, mert emellett még a pajzsmirigyemet is nézetnem kell. (Karban tartott Hashimoto szindrómám van, megfelelő dózisú hormont szedek jó ideje.)

Mélypontra végül egy totális agymenés és az ezzel járó 2 álmatlan éjszaka juttatott, de ezúttal nem a gyerek felsírásai miatt. 2,5 napig ugyanis egyedül voltam, de ahelyett, hogy élveztem és aludtam volna, a szokásosnál is jobban ki akartam használni az időt.

(2,5 nap? Hogy? Nos, ideje volt már elkezdeni a kisfiamat trenírozni, hogy lassan elmehessünk 2-3 napos munkákra majd, ill. már többen javasolták, hogy húzzak el és aludjam ki magam! Sokáig ódzkodtam a dologtól, de aztán -  27 hónapos korában - megléptük! Kipróbáltunk 1 éjszakát anya nélkül, amit meglepően jól viselt! Majd megismételtük miattam. Akkor valódi „én idős”, felüdüléses töltődést hozott számomra. Aztán tovább merészkedtünk és hétfő estétől szerda éjjelig átjöttem Zánkára egyedül dolgozni, ő pedig Aligán maradt a nagyszülőkkel és apával. Amíg meg nem hallotta messengeren a hangom, addig csuda jól elvolt. Ekkor aztán „bekukucsolt” a kamerába, meglátott, megsértődött, jött egy kis hiszti, aztán pár perc múlva játszott tovább a medencében mamával. Tanulság, nem szabad hívnom ilyenkor.  (Egyébként mindig velem alszik és még mindig sokat cicizNE!)

Tehát, igyekeztem mindent befejezni, amit máskor nem tudtam: filmvágást, 2 könyvet, egy mozifilmet, a tanfolyami előadásaimat, plusz hosszabb edzéseket iktattam be, miközben már előtte becsavarodtam és kattogtam Maxi kajamizériája miatt, mert az etetésével kezdettől fogva vért izzadunk! (Pontosabban 8 hónapos kora óta, mert a hozzátáplálás zökkenőmentesen indult még a 6. hónapban, de aztán bezavart az erőteljes fogzás, így leállt és visszaléptünk szinte 100% anyatejesre. Na jó, 90%! :D Azóta is hol jobbak, hol rosszabbak a napok.) Nem rég a nyaralóban töltött napokban kiélesedett a helyzet és kiakasztott MAXImálisan! Ott evés helyett ugyanis állandóan pörög, rohangál, ha ölembe ültetem: „Beszorultam!”-ot, meg „Segítség!”-et kiált, újabban pedig csukott szemmel rázza a fejét! Az első ilyennél majd’ elbőgtem magam, pláne már rá voltam feszülve az egészre. Anyu végignézte és mondta, hogy ez műsorozás és ellenkezés, de tényleg borzasztó, nem érti, miért ellenkezik mindig. Velük is csak ritkán eszik, pedig van, hogy 6-8 órát vigyáznak rá. (Nagy néha van, hogy papával töpörtyűzik és zsíros kenyeret majszol, de az biztos, ha valamiből egyszer bekajál, abból többé nem eszik! Mintha kipipálta volna örökre a listán. Olyan, mintha megerőszakolnánk az etetéssel a gyereket, kész tortúra számára, sokszor így nekem is. Már reggel úgy kezdi, hogy „Anya NEM! NYAMI NEM!”  A „Mit kérsz?”- kérdésre pedig mindig a nagy „SEMMIT!” a válasz és elfut. Egyszerűen nem érdekli a kaja! 3 falat akkor is elég, ha véletlenül ő kíván valamit. (Legyen az csokitorta vagy túrórudi!) Mennyiséggel csak szórakoztatva lehet etetni, úgy is válogat. Egyedül nemigen eszik a sós ropogtatnivalókon kívül semmit, abból is csak kulturáltan szemezget. (Nem úgy, mint a többi gyerkőc, aki ráveti magát a nass tálra.)

A kép illusztráció, eredete: https://nwpfnutrition.com/5-main-causes-of-your-childs-picky-eating/

Tehát napokig bújtam megszállottan a szakcikkeket, tájékoztatókat, hallgattam az interjúkat, neurológiai és pszichológiai előadásokat, podcasteket. Beléptem 2 tematikus FB csoportba és minden fellelhető információn átrágtam magam a különböző idegrendszeri és egyéb gyermekfejlődési problémákkal kapcsolatban, de elsősorban a szenzorosságról kutakodtam. Végül már a tüneteket vizslattam mindenkin és zsongott az agyam.

Hasznos linkeket alul találtok, de röviden ismertetem, mi ez:

Szenzorosnak tekinthetjük a gyermek fejlődésében felmerülő azon tüneteket, amelyek zavart okoznak abban, hogy a gyerek helyesen feldolgozza a külvilágból érkező információkat. Ilyenek lehetnek a hallást, látást, ízlelést, bőrérzékelést, egyensúlyt érintő ingerek. Mivel zavar esetén ezekre az ingerekre egy nem megfelelő válaszreakciót kapunk egy adott helyzetben, a zavar megnehezíti a hétköznapi tevékenységek elvégzését. A bejövő ingerek erősségének, jelentőségének észlelése és az ezekre adott reakciók minősége és intenzitása mentén lehet túlérzékenység (hangokra, ízekre, illatokra vagy érintésekre. Pl. a gyereknek nagyon kellemetlen lehet, ha hangos zenét hall, vagy ha olyan ételeket kell ennie, amelyek nagyon erős ízűek), alulérzékenység (nem érzékelik eléggé az ingereket, több ingert igényelnek ahhoz, hogy megfelelően reagáljanak. Pl. a gyereknek erősebb hangokra vagy intenzív tapasztalatokra lehet szüksége ahhoz, hogy élvezze őket, vagy fokozottan ingerkeresés (Néhány gyereknek folyamatosan több és intenzívebb ingerekre van szüksége ahhoz, hogy megfelelően működjenek. Pl. a gyereknek különféle textúrákat kell érintenie, hogy megfelelően stimulálja.)

Forrás: https://www.kekerdo.hu/mi-az-a-szenzoros-feldolgozasi-zavar/?v=35b5282113b8

 Ami szenzorosságra utalhat:

Érintésre való érzékenység: zavarják a ruhák címkéi, a zokni, nadrág gumija, nem szeret bizonyos fajta ruhákat hordani, nem szereti, ha simogatják vagy ölelgetik, kerüli az érintést

Testi érzékenység: zavarja, ha koszos a keze, nem teszi le a földre vagy azonnal meg kell mosni, nem szeret mezítláb, utálja a hajmosást, fésülést, nem engedi a haját összefogni,

Étkezéssel kapcsolatos tünetek: bizonyos ételek állagát nem kedveli, egyes ízeket elkerül, elutasít, csak darabos vagy csak pépes ételeket eszik, nem akar önállóan enni, nem nyúl az ételhez, válogatós, egyes ételeknek a látványától, szagától is öklendezik

Hallással kapcsolatos érzékenység: egyes hangokra összerezzen, éles hangok, zajok hatására megijed, sírni kezd, néha úgy tűnik, mintha nem hallana, szelektív hallás

Mozgással kapcsolatos tünetek: gyenge egyensúlyérzék, nem tud egyensúlyozni, biciklizni, W-alakban ül, nem szereti az új testhelyzeteket, hirtelen mozgásokat, lábujjhegyen jár, „pipiskedik”.

Szociális tünetek: nem érzi jól magát sok ember között, egyes gyerekek idegesítik, „túl sok” a számára bizonyos gyerekek viselkedése, gyerekek között fél, kiborul vagy túlpörög, nehezen létesít új kapcsolatokat. (Forrás: https://www.kismamablog.hu/a-baba-fejlodese/szenzorossag-mit-kell-tudni-rola)

A kép illusztráció: https://noivalto.hu/eletmod/szenzoros-integracios-zavar-autizmus-kod/

!!De képzeljétek, mialatt e sorokat írom, drasztikus előrelépés zajlik: egy hete elkezdett érdeklődni, kóstolni, falatozni, kanalazni, nyalakodni, újjal turkálni! Ez nagy újdonság, még piciként sem vett semmit a szájába! Igaz, minden reggel mogyoróvajat lapátol most kanállal, amit sós mogyoróval fejez be. Közölte is: ANYA, EZT SZERETEM! – De 3x bevágott egy nagy adag milánóit is kézzel, villával, majd lenyalta a csokipudingos botmixert, melynek köszönhetően nyakig-fülig pudingos lett és ekkor ez sem zavarta.)!!

A sok infó után szöget ütött valami a fejembe,

VAN ÁTLAGOS GYEREK?

Mert minden gyerek egyedi és minden gyermek valamilyen. Nincs ezzel az ég világon semmi gond! Ha a kisfiam valamiben más, mint a többség, akkor mi van? SEMMI! (El is várom, hogy nem „mindennapi” gyerekem legyen! :D) Amúgy, akit régen rossz evőnek, rossz gyereknek, elevennek, visszahúzódónak, beszédhibásnak hívtak, ma szenzorosnak, hiperaktívnak (jelentkezem!), ADHD-snak, diszlexiásnak, diszkalkuliásnak neveznek vagy jobb híján idegrendszeri éretlenséggel diagnosztizálnak. Ezek nem betegségek, hanem állapotok. Az ilyen gyermekek és felnőttek idegrendszere másképp működik! (Illetve ott van az autizmus és annak egy formája az Asperger, melyeknek szintén óriási a skálája és rengeteg zsenigyerek az! De ez már egy kicsit komplikáltabb dolog.) Az jó, hogy már időben felismerik ezeket, hisz a korai fejlesztés nagyon hasznos! (Pl. egy babatornával megelőzhető a diszlexia, TSM-mel javítható a szenzorosság stb.) Ergo nem kell megijedni, de érdemes tájékozottnak lenni! (Nem komoly neurológiai betegségekre gondolok most, persze!) Később pedig nem árt a gyermekkel foglalkozó pedagógusokkal lekommunikálni, mert - tisztelet a kivételnek - ők nagyot árthatnak a „Tojunk rá!” vagy „Majd itt megneveljük!” -féle inkompetens hozzáállásukkal. (Felháborító és bicskanyitogató beszámolókat - pl. szenzoros gyermeket verő alapítványi intézeti óvónőst is – olvastam! Remélem, nem ez az általános! A helyzet nem értése, nem ismerése problémákat szülhet viszont minden téren.) Mi szülők azért joggal tartunk a megbélyegzéstől, főleg Magyarországon, ahol sok minden gyerekcipőben jár és még egy cukorbeteg gyermeket sem fogadnak sehol szívesen pl... (Megjegyzem, nagyon jók ezek a FB csopik, mert komoly segítséget nyújthatnak, ugyanis kedves segítőkész anyukák osztják meg tapasztalataikat, elmondják, merre érdemes elindulni. Hasznos blogsorozatok is vannak, ezekből is találtok pár linket alul!)

Az is igaz, sokszor már automatikusan küldenek a védőnők (vagy gyerekdokik) speciális kezelésekre, vizsgálatokra, ahol meg a frászt hozzák a szülőkre. Egy barátnőm is megjárta a hadak útját: 3 hónapig élt bizonytalanságban, rettegve járkált orvostól orvosig, szakembertől szakemberig, vizsgálatról vizsgálatra, mire kiderült, hogy minden rendben, csak a gyerkőc nem olvasta a nagy könyvet és nem úgy fejlődik, ahogy előírják. Az önjelölt szakértőktől pedig óvakodjatok, mert tele velük a padlás!!!

A szenzoros jellemzőknél egyébként láthatjátok, 10-ből 3-4 minden gyerekre (és felnőttre) igaz! Maxinál is csak az evésben van jelen. Igaz, sosem játszott a kajával, sosem csócsált tárgyakat, egyáltalán nem eszi meg a meleg ételt, nem nyel le bizonyos állagú falatokat (tartogatja a szájában) és kiborul, ha maszatos. (A kezét is gyakran letörölteti.) Ugyanakkor csomó minden egyáltalán nem jellemző rá, hisz' imád homokozni, mezítláb mászkálni, hajlandó ebbe-abba belekóstolni és beletúrni pl. a mákba, avokádós szószba, de a ruhaviseléssel sincs semmi gondja... Elképzelhető, hogy túlreagáltam (Bár, sokan nem csodálják, hogy az idegösszeroppanás fenyegetett már a több órás etetésektől!), de mindennek szeretek utánajárni. (Sőt, valószínűleg hiperaktivitásomnak is köszönhetően 1000%-osan ráfűzök adott témára.) De Maxit mindenképp felméretem ősszel és ha javasolt, akkor evős vagy egyéb játékos fejlesztésre viszem. (De rengeteg tipp, ötlet és szenzoros játék is megtalálható a neten.)

 Ötletlek: https://zurzavaroscsalad.blog.hu/2018/06/07/a_15_legjobb_ingyenes_szenzomotoros_fejlesztoeszkoz_jatek_otthon

Ahogy fentebb írtam, most hirtelen javult a helyzet. Sok-sok barátnői, anyatársi és családi beszélgetéssel, elmélkedéssel megfejtettünk pár dolgot: Maxi nagyon cicifüggő, nehezen állt át. A nyaralóban amúgy meg túl sok az inger. Nincs zárt konyha, ebédlő. Minden elvonja a figyelmét, rohanna a kertbe, medencébe és folyamatosan produkálja magát a nagyszülőknek. (De sok gyerek nem eszik új helyen vagy társaságban, ha źsongás van. Más is mesélte, hogy nyaraláskor nem tudta leültetni enni az egyébként problémamentes gyerekét.) Vonzza a nagy tv is, mindig mesét nézne. (Azzal végsősoron meg lehet etetni, de nyilván nem jó megoldás.) Plusz anyukám is egy energiabomba, ő is pattog, pörög, hangos, ketten már sokak vagyunk ilyenkor a fiamnak. Aki meg az én kis mini ’ME’-m, tehát felettébb aktív, mozgékony! Benne van a gyutacs a fenekében, na! Nekem pedig eléggé ellentmondásos az étellel való viszonyom, ezt is biztosan leveszi a kis antennáival és simán lehet kis étkű, szó szerint „rossz evő”, aki eddig mindig telecicizte magát és sosem volt még éhes igazán...

A kisgyermekek ráadásul eleve érzékenyek a változásokra és mi Maxit sokszor kirángatjuk a környezetéből. Munkánkból kifolyólag hozzuk-visszük, 2-3 laki életet élünk. Amikor a tüneteket kezdtem vizslatni pont 1,5 hónap balatoni lét után felmentünk Budapestre egy hétre, így nem csak a környezet és napirend változott, hanem az anya-fia idők is, mert egy fitneszben adtam órákat egész héten. Nem csoda, hogy eleinte nem találta a helyét és különös dolgokat csinált. Pl. minden zajra rákérdezett: „ANYA, MI EZ HANG???” (Megj. nekem is feltűnt, hogy mennyire zajos a város a nyugis vidékhez képest. Itt 5 percenként vagy repülő húz el felettünk vagy kukásautó pöfékel, esetleg egy szomszéd fűnyiró berreg stb.), de nem rettegve kérdezett, inkább érdeklődve. Állandóan felpörgött (extázisba került a régi játékaitól), egyáltan nem akart leülni - pláne az etetőszékbe – és a partedlit sem engedte a nyakába. (Így a székről leszereltük a babarészt, magas Hauck szék lett belőle. Egyébként nem viseli jól, ha feszélyezi valami, mint pl. gyakran az autósülés. De ez is sokat javult, tavaly még sok kínkeserves autózásunk zajlott hisztivel! Jó, most is gyakran kiveszi kezeit a szíj alól miután „Segítség!”-et kiált! De megoldja maga.) Pár napra rá amúgy megnyugodott és nem zavarták már annyira e dolgok. Most már látom, tök természetes reakciói voltak! De a rá-rátörő félelmek is abszolút általánosak. Minden gyerek fél bizonyos dolgoktól (pók, bogár, magasság stb.) és tart az idegenektől) ebben a korban. Ő pedig már egyértelműen kifejezi: „ANYA, EZ ZAVAR!”, „ANYA, MAXI FÉLSZ!” (Ő a gumicsizmától retteg, még a mesekönyvben is rámutat. Noha nem értjük, miért!) Tehát, amint visszaszokott, ismét lejöttünk Balcsira és szegénykémnek megint fel kellett vennie az újabbnál újabb ritmust.

Kisfiam egyébként irtó értelmes, mindent régóta értő, hatalmas szókinccsel rendelkező, iszonyú jó memóriájú, vidám, nyitott kedves gyerek! Nagyon tud örülni, imád ugrálni, forogni, olvasni, mesekönyvezni, kertben tenni-venni, iszonyú jó mozgása és humorérzéke van: hangosan kacag a meséken: „JAJ, ANYA! CiCCA FUNNY!!!” (Megj. mi gyakran használunk angol szavakat, mint pl. a funny. De azt is tudja és mondja, hogy apa vicces!), bátor, de óvatos is és még napestig sorolhatnám. Az evészeten kívül semmi, de semmi nehézkes vagy problémás dolog nincs vele. Már jól alszik (1x-2x ébred) és tök mobilis! Mindig lehet vele programozni, kirándulni, végig tud ülni egy tök hangos (cirkusz)előadást, megeteti a kecskét zoo csemegével (nem zavarja, ha bekapja az ujját), imádja a kiskutyákat, gyerektársaságban gyorsan oldódik, a játszóházakat határtalanul élvezi, hisztikből hamar kirángatható. Jó! Néha rákattan a cici vagy mesenézés követelésére és ember legyen a talpán, aki letéríti a pályáról. Nagyon anyás, de kibírja nélkülem, persze ha meglát, letépi a felsőrészem! :D

Maximilián mindenképp az én tökéletes kisfiam! Imádom! Rájöttem, tényleg minden korszaknak megvan a maga csodálatossága. Megkezdődött „gyerekszájas*” korszaka, a legváratlanabb pillanatokban csinál vagy mond valamit, amitől totál jó kedvem lesz, meghatódom vagy elönt a szeretet, esetleg mindhárom egyszerre.

Így újra derűs az ég! Kell még lazulnom, de nyugodtabb vagyok. Csodálatos hetet töltöttünk legutóbb Zánkán hármasban és bár dolgoztam, de a szünnapokat végig kirándultuk, múzeumoztunk, kisvonatoztunk, cirkuszoltunk, koktélbáraztunk, strandoltunk, bicajoztunk, ugrálóváraztunk, éttermeztünk, tehát anyának tetsző mennyiségben jöttünk-mentünk!  :D

Íme, egy csokornyi Maxi cukiságaiból:

ANYA NEM NÉZI! NÉZI NEM! Ekkor elvonul kakilni, többnyire függönybe csavarva, ahol csak lába látszik ki! Vagy a kuka mögé és kiabálja: KUKAKAKI!

Belesett a lukacsos falon, majd levonta a konklúziót: „KUKK! LUK!!!” „PóK NINCS!” ÜRES!

Ritkán belenyal a „KOCSIFAGYI”ba (ez jelent tortát, pudingot), a fagyi inkább „BARNAFAGYI”!

Előszeretettel kiáltja: SUBIDUBIDÚ! vagy „ÁBUDABIDÚ!” közben ezerrel forog ilyenkor!

Ha nem szimpi valaki - általában a nagy marcona férfiak – közli: „BÁCSI ZAVAR!”

Ha rosszalkodik pontosan tudja, megcsinálja, beáll apja elé odatartva fenekét és teli vigyorral kéri: „APA! VERÉS”! (Majd hangosan nevet, míg apa meglegyinti.) Nagy kópé az biztos!

Egyik este késő volt, már 15x elénekelte a ’Zimmer Zumm!’-ot, elgyakorolta a ragozást: Én kezeMMMM, anya keze, apa keze, Atti papa keze stb. Aztán közölte: "Anya, Fika, nem funny!!!” Majd bedugta ujjam az orrába: „Anya kezeee!" Kivegyem a fikát? -  kérdeztem tőle. „Igen!” 😆 "Anyaaa!Meleg!!!Meleg szoba! Tény, hogy nagyon meleg volt. Mikor már azt hittem, elaludt, látni véltem égnek álló fenekét. Felkapcsoltam a villanyt és „downward facing dog” pózban találtam a gyereket.

Ráförmedtem: Te meg mit csinálsz?

Magától értetődően magyarázta: SZALTÓÓÓ, ANYA!

Köszönöm, hogy velem tartottatok, elképzelhető,

hogy találkozunk nemsokára! :)

Hasznos linkek:

https://www.youtube.com/watch?v=V_SEWIbOraw

https://telex.hu/tudomany/2022/07/24/spd-szenzorossag-idegrenszeri-sajatossag-nem-neveletlen-csak-szenzoros

https://sensoryhealth.org/basic/symptoms-checklist

https://www.kismamablog.hu/a-baba-fejlodese/szenzorossag-mit-kell-tudni-rola

https://www.koraifejleszto.hu

https://www.vikoroszi.com

https://manomenu.hu/kiscsoportos-online-konzultacio

https://www.facebook.com/groups/szenzorostalalka

https://www.facebook.com/groups/szenzorosgyerekek

https://zurzavaroscsalad.blog.hu

Goránt követed?

Múltkor a terhességről és a szülésről meséltem Nektek. Most az ún. gyermekágyas⁰ időszakról, illetve az eltelt 3 hónapról írok:

A képek egy része illusztráció, illetve mostantól igyekszem a babucimat kevésbé mutatni, megértéseteket köszönöm! 

Első 10 napunk idilli örömmámorban telt: Maxi boldogan szopizott, együtt voltunk, kettesben aludtunk, úsztam a boldogságban! (Ebbe csak altáji fájdalmaim piszkítottak bele, és az, hogy Oli sokat dolgozott, csak esténként volt velünk.) 7-8 nap elteltével a fájdalmak enyhültek, sőt a 4. hétre el is múltak a vérzéssel együtt. Ekkortájt még a baba sokat szundított nappal, így volt időm mindenfélére. Persze éjszakáztunk eleget, de nem merített le, sőt mozogni is elkezdtem hamar, a nagyszülők sokszor beugrottak segíteni.

Apa munkában:

A 3. hét után azonban elkezdődött a pocakfájós időszak, ami heves sírással és szopizás közbeni tekergőzéssel járt. Szívfacsaró volt látni, hogy szenved, és nem tudok segíteni. Így nehezültek a nappalok, alig aludt, és sokszor le sem lehetett tenni kézből. 

Ekkor kötöztem először magamra! (Ez néha bevált, megnyugtatta. Amúgy kendőben mindig elalszik! A hordozásról, illetve annak fajtáiról legközelebb írok! Pl. az ezen a fotón feltett csatos hordozó csak ekkor volt rajtunk, ugyanis nem ajánlott 3 hónapos kor alatt  bármilyennemű fix hordozó CSAKIS kendő!!!)

De mit lehet tenni hasfájás ellen? Lássuk:

- BioGaia probiotikum (Reggel 5 csepp)

- Laktáz-enzim cseppek (kétfélét is próbáltunk, minden szopi előtt be kellett adni...)

- Espumisan vagy egyéb buborékgyűjtő (pukiztató) csepp (Szerintem ez felerősítette csak a görcseit, mert ahogy elfogyott, enyhült a helyzet!)

- Pocakmasszázs, ill. tornáztatás

- „Tigris a fán” póz (ez néha elcsendesítette, de egy barátnőmnek nagyon bevált)

- Sok büfiztetés (Maxinál eleinte hiába...)

- Lázmérő vagy szélcső a popóba

Próbálkoztunk hát ezekkel, ideig-óráig hatottak is, de tulajdonképpen csak az idő segített, ami egy bő hónap volt. Mindenki osztotta a jótanácsot, utánaolvastam minden fórumon, ment a tapasztalatcsere és a rokonságtól a „ne egyek ezt, meg azt, meg amazt!”- féle mantra, amit kipróbáltam, de nem számított. Mai álláspont szerint (több szoptatási tanácsadóval, gyerekorvossal és védőnővel is konzultáltam) nem is attól szenved a gyerek, hogy mit eszik az anya. (Kivéve tejallergiánál, de vegán anyukaként ez nem játszott. Egyik barátnőmnek, mire felsorolta az orvosa, mit ne egyen, egészséges étel nem maradt a listáján, és konkrétan éhezett volna, ha betartja, így hagyta a francba.) A legtöbb baba kínlódik, hiszen ekkor még fejletlen a bélrendszerük, nehezen emésztenek. Segíthet a tornáztatás, de Maxinak az nem nagyon enyhítette a panaszait. (Ismerek anyukát, aki órákig masszírozta a babát a betanult technikával, de a görcsök is megszűnnek annyi idő alatt...  Mondjuk elképzelhető, hogy enyhíti a pici fájdalmait.)

Végső esetben ott a szélcső! (Főleg, ha a baba kakilni sem tud napokig.) Én 2-szer használtam Maxin, megkönnyebbült tőle, egy percre rá vigyorgott. Mivel barátnőm felhívta a figyelmemet, hogy a szélcsövön nem csak bélszél, hanem kirobbanó, szobán átívelő, falra felcsattanó kakalavina is jöhet (szegénykém megtapasztalta), így én a fürdőkádban próbálkoztam! De szorulási problémánk sosem volt, rengeteg kakis csomagot termelt. Ezekben a hetekben – igaz – , brokkolis zöldeket tojcizott (amit a megemésztetlen tej produkálhat: vagy mohón eszik és gyorsan nyel vagy túleszi magát előtejjel), de miután beállt az emésztés (megtanult pukizni, büfizni), enyhültek, majd megszűntek a görcsök, ismét mustáros (egészséges anyatejes) kencéket produkált.

Mivel sokáig nem tudott büfizni, így elég bukós, hányós baba volt! Képzeljétek, hogy ránk ijesztett a 2. héten! Épp zuhanyoztam, ő pedig Olival volt, amikor síri csendben kihányt egy hatalmas mennyiséget. Pár másodperc múlva vette észre Oli, hogy folyik a gyerek szájából a tej, de addigra már tele ment az orra és némán fuldoklott vörös fejjel! Kiáltott nekem, én rohantam ijedten, közben szerencsére szegény baba teli torokból üvölteni kezdett (ilyenkor legalább lélegzik a száján), megfordítottuk és leszívtam az orrát! (Azóta is rendszeresen orrszi-porszizom, ugyanis gyakran marad benne tejfikusz!) 

Ezt követően elég parában voltam minden etetéskor, főleg az estit követően. Hason kezdtem hát altatni, az bejött! Bár ezzel meg a gyerekorvos ijesztgetett, hogy csak akkor aludjon így, ha van légzésfigyelő, vagy valaki nézi. (Bölcsőhalál elkerülése végett!)

Előtte ugye mellettem aludt kókuszpólyán fészekben, majd egy nyújtódeszkára került (azt döntöttem meg két vastag könyvvel, hogy elkerüljük a visszafolyást), míg be nem szereztünk reflux párnát és aztán átkerült a kiságyába (ott van a légzésfigyelő is) legalábbis az éjszaka 2/3 részére, mert hajnalban gyakran átkéredzkedik.

Szerintem, a légzésfigyelő hamis biztonságérzetet ad, hiszen akkor jelez, ha baj van. Ki az, aki simán újraéleszti a csecsemőt??? (Habár mondják, hogy ösztönök ilyenkor erőteljesen bekapcsolnak! Ugyanakkor nem árt felfrissíteni az elsősegélyen tanultakat.) Bölcsőhalál (nagyon ritkán előfordul, hogy egy baba alvás közben elfelejt levegőt venni – továbbra sincs rá magyarázat – így ébreszteni kell, hogy vegyen) ellen véd, de egy visszahányt fuldoklásnál mire a gép csipog, már nagy a baj, így sokáig tanakodtam nem jobb-e, ha mégis mellettem van inkább, mert előbb meghallom, ha hánykolódik...

Nekünk egyébként ilyenünk van, végülis elégedettek vagyunk vele, kamuból nem riaszt és hát csak jó, hogy van, ugyanakkor egy kamera is kell mindenképp, főképp ha nem egy szobában alszotok! :)

Szóval, én sokszor úgy aludtam nyugodtan, ha Oli nézte közben! Mivel későn fekszik, kihasználtam! Egyszer levitte Maxit, gondoltam majd hozza 1-2 óra múlva etetni, de meglepődve konstatáltam, hogy csak reggel 5-kor jelentek meg, így egyben öt órát hunytam, ami hirtelen nagyon soknak tűnt! :D

(Reflux párna egyébként akkor is áldás, ha náthás a gyerek! Ha meg lehet emelni az ágy oldalát, akkor nem kell beruházni rá, de nekünk kombi ágyunk van. Egy kórosan refluxos babánál pedig – Maxi nem az – minden olyan helyre jól jön, ahová nappal fektetik.)

Tisztába tevéskor, két pelus között viszont minket is ér(t) már meglepetés:

Nem egyszer fordult elő, hogy gyönyörű mustársárga, krémszerű vulkán loccsant a pihepuha rózsaszín szőnyegre, melyet aztán Olivér pucolt sóhajtozva! (DE MIÉRT ILYEN RIKÍTÓ SÁRGA??? – kérdezte ilyenkor az ég felé pillantva :D) Ezt úgy képzeljétek, hogy hirtelen jön gejzírként, én reflexből elugrok, az meg putty le a földre... :D

Aztán van az atombomba, amikor akkorát nyom Maxika, hogy kirobban a retyerutya hátközépig! Minden bodyja ott kakás, amikor összekeni!!! Nem egyszer nyakig ment! Na, gondoltam néha, az a ruha kuka, de hála a dupla folttisztítós (szőnyegtisztító!) beáztatásnak, mosásnak és marhaepe szappannak (ez tényleg király cucc! 200 Ft a Dm-ben!) egyelőre mindig kijön! (Ilyenkor csak azért imádkozom, hogy ne legyen olyan a haja, amikor lehúzom! :D) 

De olyan is volt, hogy épp fitneszterembe rohantam, mikor meglepődve konstatáltam, hogy sárga az ujjam! Hmmm... Rohamtempóban pelenkázni nem a legjobb ötlet! :D :D :D

Főleg akkor fordultak elő e balesetek, mikor átváltottunk 2-es pelenkára. Hiába közel 6 kg, mindig visszatérünk az 1-es Pampersre, mert abból nem folyunk ki egyedül! (No, meg a rota elleni oltást követően...)

No, de mi a helyzet velem, az anyával!?

Totál anyuka üzemmódban létezem. Hogy Oli mennyire unja a szoptatós és szüléses történeteket, azt tőle kérdezzétek! :D Persze sejtettem, hogy minden gondolatom a baba körül forog majd, de bíztam benne, nem szűkülök be teljesen! Igyekszem is betartani! :)

Körbe vagyok véve friss anyukákkal, ugyanis tornás online csoportomból szinte mindenki megszült, rengeteg babánk van: Zénó, Máté, Barnabás, Bertalan, Lara, Mira és azóta a lakótelepen is alakítottam egy Anyabandát, akikkel babakocsis sétákat szervezünk. Tehát, sokukkal napi szinten megy diszkusszió, tapasztalatcsere az éterben! Zénóval rendszeresen találkozunk, de egy jó barátnőm is várandós, nagyon várjuk hát a játszópajtást!

Nagyokat sétálunk ám! :)

Gondoltam, hogy az első pár hónap nem lesz egyszerű, de pl. az éjszakázás a legkevesebb. Meglepően gyorsan hozzászoktam. (Igaz, mióta vegán lettem, csökkent az alvásszükségletem!) Max sem a sírós vagy „nehéz” babák közé tartozik, de 4-szer kelt ám azért ő is hetekig. Mondjuk, nem is a „hányszor kel” a gond, hanem a fennlétek hosszúsága, mert ha órákig megy a buli, az nagyon fárasztó.

„Amikor alszik a baba, aludjon anyuka is!” – javasolják a bölcsek...

Igen ám, de ha egész nap babázol, örülsz, ha végre jut némi időd másra is. Ráadásul, ott a háztartás (néha főzni is illene), jó esetben van egy férjed, akivel nem árt időt tölteni és jól jön némi felnőtt beszélgetés is a Bibibúúúzás mellett! Nekem még a „szent edzésemre” is időt kell szakítanom nap mint nap, amit sokszor késő este kezdek, ha előbb nem jön össze...

Azért nagyon szerencsés vagyok, mert mind a 4 nagyszülő aktív, segítőkész, imádnak unokázni, a baba is szépen elvan velük (így fitneszbe is eljutok, de persze van, hogy kidőlök, amíg itt vannak). Néha hoznak főtt ételt, megvesznek ezt-azt, elmosogatnak, polcot szerelnek, szóval el vagyok kényeztetve. :D Apuka kezébe is bátran bele nyomhatom, ha intéznem kell valamit, nagyon jól bánik vele! Annyira édesek együtt! Azért nagyszülő nélkül tök nehéz lehet, egy egyedülálló anyának meg pláne! Mióta szültem, minden anyát (főleg sok gyerekkel) hősnek látok!

Aztán igyekszem nem paramamivá válni! Talán, nem is vagyok az, de félelmetes, amikor baj van vagy lehet a kicsivel!!! Először jött ugye a fulladás-, illetve a bölcsőhalál para, aztán hasfájásos tehetetlenség, majd egy szemgyulladás! (Ez erős csipás, viszkető szemet produkál, de a legtöbb újszülött átesik rajta. Anyatejes vattával törölgetve helyre jött, de vissza-visszatér.) Aztán folyamatos a félelem, hogy meg ne sértsem/be ne üssük a fejecskéjét! Képzeljétek, egyszer neki toltam a babakocsit egy féloszlopnak. Nagyot csattant, mivel a műanyag keret ütközött, Maxi megijedt, sírni kezdett, de 1 perc alatt megnyugodott, így nem üthette be, de 3 napig aggódva figyeltem, nem kapott-e agyrázkódást. Attól féltem ugyanis, hogy az oszlop benyomult a fejéig! (Persze, józan paraszti ésszel végiggondolva, nem lehetett koppra feltolva a gyerek és a keret kijjebb van, illetve csak lett volna púpja vagy más nyoma!) Mi a jó fenének rakják azokat a járda közepére??? Mindenesetre szar anyának éreztem magam! De akkor is, amikor átestünk a náthán! Milyen dolog, hogy megfázott a gyerekem!? Biztos, az én hibám! Szerencsére „csak” taknyos lett, láztalanul vidáman viselte, pedig egész álló nap az orrát szívtam szegénykémnek...

Amikre nem számítottam:

1. Grincs-has

Nem gondoltam, hogy ahogy kitolom a gyereket, máris úgy fogok kinézni, mint terhesség előtt. De azt, hogy még hetekig egy löttyedt lufival mászkálok majd, azt azért nem volt könnyű elnézegetnem. És még így sem panaszkodhatom... De javarészt genetikai és kötőszöveti, izomzati adottságokon múlik, kinek mennyire marad pocakja optimális hízás, természetes szülés mellett. (Ugye császárnál még lehetnek egyéb problémák, szövődmények...)

Mindenesetre vannak a szuper mázlisták (Egy edzős ismerősöm, akinek 5 nappal rá már kockahasa volt és  konditeremben gyúrt.), a mázlisták (Az artista kolleginán 2 nappal - azaz KETTŐ NAPPAL -  már nem volt semmi has vagy plusz kiló!!! A bőre sem nyúlt meg, striák sem alakultak ki, de még a linea negrája sem sötétedett el egyáltalán, de megjegyzem magasságához képest kicsi pocakja volt a 9.hónapban is!), azok, akik odafigyelnek és edzenek is a terhesség alatt (Mint én, de még így is bő 3 hónap volt, mire lehúzódott a hasam nagyja! Sőt, még koránt sem a régi, ráadásul kötőszöveti adottságaim miatt nem is lesz még egy jó darabig olyan, de ez már a következő pont.) és persze, azok akik híznak. De imegkülönböztetném azokat, akik genetikai adottságok-, terhességi komplikációk vagy hormonális okokból kifolyólag nem tudják tartani az egészséges gyarapodást azoktól, akik szimplán elengedik magukat. (Gondolom, ők viszont nem várnak csodát 3 nap alatt.) Természetesen, senkit sem ítélek el, csak fel akartam hívni az anyukák figyelmét, hogy adjanak maguknak időt, legyenek türelemmel, mert még ha mindent megteszünk is, akkor sem biztos, hogy úgy megy, ahogy szeretnénk vagy olyan gyorsan nyerjük vissza alakunkat, ahogy elképzeltük! (És bár, mondják hogy a szoptatás fogyaszt, sokan pont akkor híznak! De ilyenkor sem szabad elkeseredni, csak még türelmesebbnek lenni! Mert ilyenkor is rengeteg minden történik a szervezetünkben, dolgoznak a hormonok, tartalékol a test stb.)

Nekem így ment hát le a pocak:

2. A gyógyulás és visszaállás neheze és hossza

Szóval, naivan azt gondoltam, hogy a testemnek majd a 9 hónap lesz nagy falat, ill. a szülési fájdalom! Hisz' arról mindenki beszél, mekkora változás egy gyerek és hogy mostantól nem lesz időm semmire, pláne unatkozni! De arról, hogy még milyen változásokkal kell számolni az esetleges feles kilókon kívül, arról senki sem szólt! Pl. a szétnyílt hasizomról még az orvosok sem beszéltek! (Terhesség alatt mindenkinek szétnyílik, de az már adottság kérdése, hogy összezárul e teljesen. Minden 2. nőt érint ez a probléma, kit jobban kit kevésbé, de nem mindenkit zavar vagy befolyásol. Ugyanakkor nem lehet előre védekezni ellene!) Vagy arról, mennyire fontos lesz a speciális has- és gáttorna, amit még jó, hogy időben elkezdtem! (Mióta szültem, előbb szaladok wc-re, különben be tudok pisilni...)

Én nyilván nem bírtam a fenekemen ülni sokáig, mert ahogy gyógyult a gátam és az aranyerem, máris pattogtam, rendezgettem, emelgettem, eszembe sem jutott, hogy óvatosabb legyek. Még körpárnán ültem, de már kézenállást próbálgattam a 8. napon. Ekkor hívták fel rá a figyelmemet, hogy nem jó ötlet, legalább a hasamat nézessem meg! Tehát, nekem 1,5 ujjnyira nyitva maradt a hasizmom, ezt hamar kiderítettem önvizsgálattal. El is szaladtam sebészhez, aki megerősítette a rectus diastesist¹, de megnyugtatott, hogy sérvem nincs, minden normális, a nyitottság nem vészes, edzhetek, csak vigyázva és ne csináljak hagyományos erősítő gyakorlatokat, csak gyógytornát. Ekkor kerestem fel egy specialistát, akivel megkezdtük a regenerációs edzést! Eleinte nagy semminek gondoltam, de azóta egyre intenzívebb, izzasztó erősítés lett belőle!

A 3. hét letelte után, nagyon pianoban, de neki álltam aerobikozni, de mivel fájlaltam a hasam, leálltam hát 2 hétre. Az 5.hét óta viszont edzek már, (A vízválasztó 6 hetes kontrollon a nőgyógyász mindent a helyén talált és azt mondta, bármit lehet, ami jól esik!) méghozzá egyre bátrabban! Spinningelek (Természetesen, babához igazítva: szopi után kiszaladok és sietek haza. Az a jó, hogy óránként van kezdés, így, ha lekésem, megyek a következőre... A terem pedig 10 percre van tőlünk! Life 1-es óráimat azért sem mertem vállalni még, mert messze van, 3 órára nem tudok és nem is szeretnék távol lenni tőle.), görkorizom babakocsival, hegymenetelek a futógépemen, step-aerobicozom, karra, lábra, popóra erősítek, illetve nyújtogatok! Nagy intenzitással ugrálni, futni még nem esik jól, de ezeket fél évig nem is javasolják a gát miatt, amit kivételesen megértek! Ezt azért mondom, mert nem igazán szoktam a „Pihenjél!” vagy „Kíméld magad!” – féle jótanácsoknak szót fogadni...

Ezért többször elkap az aggodalom, amikor valószínűsített túlerőltetés miatt napokig fájdogál a hasizmom vagy a szalagok, vagy ki tudja, mik odabent! Pedig azóta másik sebésznél is megfordultam és hasi ultrahangon is voltam, mert a manuálterápián Orsi (Egy nagyszerű szakember, akit bárkinek ajánlok bármilyen mozgásszervi- vagy egyéb panaszra, sportsérülés vagy műtéti-, baleseti regenerációhoz, ill. szimplán egy állapot felmérésre!) kitapintott egy meglehetősen fájdalmas pontot nálam odabent és tovább küldött belső vizsgálatra. Maxit is megvizsgálta, fejre lógatta, mindent rendben talált és megmutatta, mit ajánlott vele fejlesztésképp csinálni!) Az ultrahangon aztán mindent rendben találtak, sőt az SZTK-s nőci még le is oltott: „Mit vár anyuka, most szült, talán nem kellene sportolni még!” Hidegen hagyta, hogy nekem ez a lételemem, de mivel volt egy klipforgatás is (arról majd később!), amiből nem szerettem volna kimaradni, mindenképp ki akartam vizsgáltatni magam!

Szóval még gyakran fáj és nem csak nyomásra, hanem nyugalomban is. Tapasztalt barátnőkkel és a gyógytornásszal arra jutottunk, hogy talán még nem álltak vissza az izmok a helyükre, illetve a bő 11 hónapnyi kihagyás miatt elszokott a terheléstől, miközben rendszeresen megdolgoztatom úgy, hogy nem adtam neki időt helyre rázódni. Maga a terhesség és a szülésem intenzitása miatt sem csoda, hogy érzékeny, plusz a baba-hordozás, emelgetés, házimunka, vásárlás, cipekedés is rátehet egy lapáttal. 

Aztán a derekam meg nagyon bemerevedett, sokat fáj, néha vénasszonyként ébredek, sőt az újfajta babázós terheléstől a vállam és a nyakam is beállt sokszor az elején! Nem tudom, fogok e úgy hajlani, mint előtte, mivel egyelőre a hasam sem engedi, hogy kitekerjem magam, de már pár hét alatt javult:

Amióta tekergek viszont, kevésbé fáj normál állapotban!!! 

Online vendégeimet azért kiszolgálom, gyártok új videókat és egy szülés utáni regenerációs és alakformáló tornavideó-csomaggal is előrukkoltam!!!

Akit érdekel, írjon e-mailt vagy keressen meg instagramon: @circusgirl.anna

Még egy gondolat: Szerintem, baba mellett is  lehet sportolni, illetve én-időket kiszakítani! (Lehet, hogy könnyen mondom, mert Maxi kivételesen jó baba, de megfelelő hátországgal főleg levezényelhető.) Csak elhatározás kérdése! Sokszor mi is kettesben vagyunk ám és akkor is le tudom nyomni sokszor a 60 perces aerobic penzumot, gyógytornát vagy nyújtást, csak akarni kell és alkalmazkodni. (Ezért is görkorizom babakocsival például. De lassan szeretném babaúszásra is vinni, noha az inkább neki szól majd, nem pedig az én sportolásomról, de biztos szuper anya-bébi program lesz!)

3. Fél számmal nagyobb lett a lábam

Vizesedésről és esetleges növekedésről tudtam, de hogy úgy marad utána, arról nem igazán... Mindenesetre, fél számmal nagyobb cipő kell mostantól!

4. Anyajegyek nőttek

Talán ez a legzavaróbb számomra! A már meglévő dudorok a duplájára dagadtak, ráadásul sok új jött ki. Vagy 10 darabot kell leszedetnem, főképp az arcomon! Aki hajlamos rá, számoljon ezzel, mert a növekedési hormonok okozzák. :(

5. Folyik a tej!

Az egy dolog, hogy folyik, mint a csap, de elég vicces, hogy  szoptatás közben beindul a másik mellem is! Ami még meglepőbb, az az, hogy már a gyereksírásra is!!! :D  (Egyébként a nőgyógyászom felhívta rá a figyelmem, hogy szoptatás alatt is teherbe lehet esni, ezt sokan nem tudják!) 

+ Egy érdekesség: Szoptatás közben mindig beindul az erőmű,  rám jön minimum a pisilés, ezért célszerű minden alkalommal wc-re menni előtte, különben futás a vége! (Eleinte előfordult, hogy fél kézzel fogva, közben pisiltem!!! Mostanra viszont már túl nehéz a baba és túl mozgékony ehhez a művelethez! :D)

6. Állandóan éhes vagyok!

Többet eszem és kívánósabb vagyok, mint terhesség alatt, ami főleg abban nyilvánul meg, hogy ha félreteszek egy fél almát vagy egy fél protein csokit későbbre, akkor az pont 5 percig tart! :D

7. Izzadok, mint egy ló!

Alapvetően nem vagyok egy nagyon izzadós típus. (Még a 45 perces shownkál vagy 90 perc kardiónál sem szoktam úgy igazán!) Most bezzeg 5 perc után folyik rólam a verejték. Nem beszélve a kánikulás éjszakákról, mikor arra ébredek, hogy törülköznöm kell! Na, ez meg a szoptatási hormonok mellékhatása... :D

_____________________________________________________________________________________________

A 10. és 11. héten volt a várva várt klipforgatás!!! Maxi csudi jól viselte, mintha tudta volna, most nem szabad zavarnia, pedig az első nap nagyon hosszú volt és a stábnak megmondtam, hogy ha a baba éhes, mennem kell. Anyósom hősiesen tologatta őt a Városligetben, míg mi a Fővárosi Nagycirkuszban dolgoztunk. Szabályosan 3 óránként evett, pont szünetben, csak este 8-kor kezdett nyűgösködni, amikor pont végeztünk! Nagy élmény volt újra kisminkelni, kosztümbe bújni és manézsban állni, ráadásul Olival! Nagyon vigyáztam és csak bizonyos elemeket csináltam, de elkapott a hév és az adrenalin, végül lehet mégis soknak bizonyult, mert nagyon megéreztem. Másik nap anyukám jött bébicsősznek, de akkor hamar végeztünk! Mindenesetre, akkor is csuda jó baba volt Maxikám!

A forgatás képekben:

Fejlődik a kis manóm:

Voltunk csípő- és koponyaszűrésen is, ahol mindent rendben találtak! Az 1 hónapos státuszvizsgálaton (A babáknak havonta van dokilátogatás, ahol megnézik, minden rendben van-e, ill. megmérik és oltják!) Maxi nagy piros pontot kapott, mert gyönyörűen hízott, dundisodott (a heti „kötelező” 100-150 grammok dupláját teljesítette), így máris 4020 gramm lett! (Tudjátok, elég picikének született, így eleinte fontos volt, hogy gyarapodjon! Sőt, később lekörözte szinte az összes azonos időben született baba-ismerősünket!)

 A 2. hónap

6. héten (napra pontosan, követve az előírásokat :D) volt az ún. növekedési ugrás², ami egész napos nyűgösségben, sírdogálásban és nonstop szopizásban nyilvánult meg. A 3. hónapban fordult elő ismét, amikor a tök nyugis babám hirtelen fél óránként evett és nyávogott, mint egy kismacska! (A 6. hónapban várható majd megint!)

Már egyértelműen felismer, messzebbről is rám néz, állandóan mosolyog! Sok ruhácskát kinőtt, de vennem kellett pár napozót is neki a nagy melegre való tekintettel. Hó végére megtartotta hason fekve a fejét, először pont a dokinéninek! Bár utána nem mindig ment, hamar kifáradt, de a következő hónapra gyönyörűen megtanulta!

Továbbra is igény szerint szoptatom, hál’ Istennek az edzés nem befolyásolja a tejtermelést! (Tévhit, hogy elmegy a tej a sportolástól!) A ’Pamela Anderson üzemmód’ hamar megszűnt, beállt a kereslet-kínálat, így nem bowling golyókat hordok már a mellkasomon és nem fájnak a melleim. Amíg nagyon feszültek, fejegettem picit, hogy enyhítsem a fájdalmat. (Hezitáltam, mert az meg szaporítja a termelődést, viszont amikor majd ledurrant a fájdalomtól, muszáj volt!) Azóta is néha kézzel kinyomok egy feles pohárnyit. Ezeket a mélyhűtőbe pakolom, jól jön majd hozzátápláláskor, vagy bármikor, ha mondjuk nem tudok/nem szabad szoptatni pár napig... Ki tudja!? (Pl. egy barátnőmnek olyan fogászati kezelése volt, hogy nem lehetett 48 óráig szoptatnia.)

ISZSZ - vitás kérdések: túl lehet-e etetni egy igény szerint szoptatott babát? A válasz: NEM! Kell várni bizonyos ideig? NEM! Adjunk, ha kér! Kell mellette tea/víz? Semmiképp! (Nyertem ingyenes konzultációt szoptatási tanácsadóval, ahol tök jó volt megkérdezni pár dolgot, főleg a hasfájós időszakban, de már a kórházi is elmondta ezt, és a szakirodalom is megerősíti. Ez egyébként a hivatalos WHO ajánlás is: 6 hónapig kizárólag anyatejre van szüksége egy csecsemőnek, mert tökéletes táplálék: étel és ital egyben. Szopi elején ugyanis a hígabb szomjoltó, később tápláló zsíros tejci jön! Ezért kánikulában többször kell cicire tenni, nem pedig vízzel itatni, ami megterhelheti a veséket és eltömíti a gyomrát. (Vannak nagyon jó csoportok³ FB-on, amik hasznosak! Lehet segítséget kérni ott, ha gond van a szoptatással.)

Tehát mi szuperül összeszoktunk: ő hol cukin, hol sírva jelez, ügyesen és szépen szív, nem lusti, nem alszik bele (csak ha alvás előtt komfort-szopizik), általában gyorsan lezavarjuk 8-10 alkalommal naponta, ami tök normális. És hát szoptatni nagyon jó! (Tökre örülök, hogy megy, pláne mert a családom nő tagjai nem tudtak és akkor még nem léteztek tanácsadók, illetve nem állt rendelkezésükre ilyen szakirodalom...) Boldoggá tesz, hogy ilyenkor csak rá figyelek, csak én kellek neki, ezek a pillanatok csak a mieink! :)

A hónapot 5100 grammosan és 54 cm hosszal zárta. Dokinéni ismét megdicsérte, milyen jól eszik, majd megerősítette, hogy nem is kell más! Aztán oltás-party volt: combba kettő (nagyon felsírt, fájt neki, de aztán szopival megnyugodott és hazafelé vidám volt), illetve az ajánlott Rota elleni szájba fröcskölve, amitől pár napig hígabb lett a kaka, de lázas nem lett, nem vágta földhöz a tripla-szuri. Nem hiába, az én fiam! :D

3 hónaposan

Közel 6 kilogrammot nyom és 58 cm hosszú! Egyre nehezebb cipelni! :D Elkezdett hosszabbakat aludni (Néha átalussza már az éjszakát 7-8 órával, de általában 2x azért kel.), hason csuda klasszul tartja magát, kézzel-lábbal játszik: bokszol a föntről lógó medvékbe :D, lökdösi a csörgőket, rámarkol a polipra, nyúl a tárgyakért! 

Szert tett egy jó barátra, a cuki sünikére (Ő lett Sün Balázs, ugyanis Csukás István meséjét rendszeresen szavalom neki!), amit egy kedves ismerőstől kapott. Maxi felismeri, sőt néha összevesznek és behúz neki egyet! :D Illetve egy zenéllő-világító méhecskére! A lógós, zenélő, világító játékok amúgy is tutik! Aztán kapott egy személyre szóló., kézzel készített Snoopys fejlesztő filc-könyvet!!! Az egyik legjobb ajándék volt az biztos!!! Ami még nagyon bevált nála (már ha Te nyugira vágysz): kis szobai hinta! Nagyon ajánlom, könnyen elalszik, megnyugszik benne!!!

Aztán felfedezte a kezét, ami heves, cupákolós ujjszopásban mutatkozott meg első körben, pont a náthás héten, szinte egész nap cumizta. Azóta is olyan elánnal szívja, mintha el akarnám venni tőle! El is indult a cumi- kontra ujjszopás⁵vitája, ugyanis még családon belül is nagyok a véleménykülönbségek. Nyilván a régi iskola javasolta a cumit, szemben a mai modern nézetekkel, amik nem támogatják az esetleges cumizavar és egyéb pszichológiai okok miatt. (Ezért nálunk cumisüvegezés sincs egyáltalán, ergo tényleg nem hagyom el 2 óránál hosszabb időre.) Summa summárum, én nem fogom kivenni a kezecskéjét a szájából, megvárom, mennyire lesz intenzív, ezekben a hetekben ugyanis ez pont normális! (Azóta csökkent is, önnyugtatásra és alvás előtt kapja be.) Ráadásul, irtó cukin csinálja!!! Sokszor összeteszi a két kis kézfejét is, mintha gyúrna valamit, hangokra hangadással reagál, felismeri a hangunkat, próbálgatja a sajátját: kacarászik, nevet, sípol! Követ a szemével, erős zajokra megijed, reakcióból sír (ezt is ultra édesen csinálja, mert előtte lebiggyeszti a száját), tehát kommunikál. Kis székében órákig elvan, ha a játékai fölötte lógnak. Hosszú időt kibír velem így pl. a konyhában, de magában is jól elszórakozik! Néha bepöccen valamelyik játékra vagy amikor próbálgatja az ujjait és nem találja hirtelen a hüvelykujját! :D Nagyon édes!!!

Csodájára járnak, milyen nyugodt baba! (Sokszor már a szopiért is csak cuppog!) Egyszer úgy aludtam, hogy ő keresztbe-kasul ágyában cumizva nézelődött a sötétben. Ezt apuci pont látta a kamerán és rögzítette, nagyon muris volt másnap visszanézni! :D Egy jó óra múlva azért nyöszörgött, ugrottam is megetetni!) Azért ő is tud oázni (de nagyon lightos kiscica hangja van), főleg, amikor elunja magát vagy ha hiányzom neki. Mikor elmentünk Olival múltkor, Maxika mamával és papával maradt. Végig masszívan kémlelte az ajtót és az utolsó fél órát végig nyöszörögte. Miután megérkeztünk, semmi baja nem volt! De ahová lehet, magammal viszem! (Most, hogy 3 hónapos is el múlt, egyre bátrabban majd!) Ellátogatunk már a próbaterembe is (ahová gyalog meneteltem vele 2-szer 5 km-t, mivel a babakocsi nem fért az autóba, bkv-zni meg nem akartam), de csak egyszer gyakoroltam eddig. (Komoly artista munkára még nem állok készen, azért lassan belekezdek a próbába!), voltunk ligetben, néha beugrunk patikába, DM-be, illetve megvolt első cirkuszélménye is az újra-nyitó, kinti gálán: 

Sőt, egyszer már metróztunk is: a belvárosba mentünk a házassági évfordulónkon és nemcsak a Dunaparton sétáltunk, hanem beültünk egy vegán cukiba is: 

(Hozzáteszem, meglepődve konstatáltuk, hogy a 2-es metró vonalán csak az első 3 megálló akadálymentesített (azaz liftes), a többinél nem is lehetne keréken közlekedni! Minket nem izgatott, felraktuk a babakocsit a mozgólépcsőre a Deákon (noha nem szabályos), de felháborítónak tartom, hogy egy tolószékes például nem tud utazni végig...)

Megvolt első nyaralásunk is Balatonon, ahová szüleimmel mentünk, de pár barát és öcsém is velünk tartott. Strandoltunk vele egyet, de volt, hogy inkább Ani mamával maradt a házban a nagy meleg miatt. Meglátogattuk a siófoki nagymamámat is, aki szintén agyon dajkálta nagynénémmel a dédunokáját! Kicsi fiam tehát nagyon jól viselte az új környezetet, és az utazást is! Persze megvan mindene a nyaralóban is, de vittük is a dolgai nagyját. Úgy utaztunk, mintha költözködnénk! :D Készüljetek, háromszorosára nő a cuccmennyiség, ha kisbaba kerül a családba! :D :D :D

Aztán Abádszalókon is nyaraltunk ismerősöknél és egy pápai cirkusztábor is vár ránk, ahová tanítani megyünk, természetesen babástul! Szóval, abszolút mobilisak vagyunk és bár tripla annyi ideig pakolunk és jóval hosszasabb és körülményesebb az indulás, de megoldunk mindent, mert én így vagyok bekötve!!! :)

Csodálatos és végtelen boldogsággal tölt hát el a kisfiam, ahányszor csak ránézek. Pláne, amikor rám vigyorog! Nagyon vidám baba! Gyönyörűen fejlődik, nyílik a tudata, egyre jobban reagál, válaszol, gügyörészik. Hétről hétre meglep valamivel. Ráadásul a délelőtt csak a mienk. Apuka alszik, én babucival játszom. Szavalok, mesélek, énekelek, a lábamra ültetve beszélgetünk! Rengetegen imádják, elhalmozzák minden földi jóval, anyósom pl. kirabolta múltkor a HundM gyerekosztályát, de anyu is folyamatosan vásárol...

Szerencsés baba és mi is nagyon szerencsések vagyunk vele! Jaj, de IMÁDOM!

Jegyzet:

1. E 6 hetes időszak során visszafejlődnek a terhesség és a szülés alatt az anyai szervezetben bekövetkezett anatómiai, élettani, valamint biokémiai változások, másrészt működésbe lépnek a tejelválasztás és a szoptatás feltételeit megteremtő proliferatív folyamatok. Ez idő alatt javasolt az anyukának is ágyban maradni a babával. Ilyenkor szoknak össze, az anya teste pedig gyógyul a szülés okozta testi sokkból. Maga a teljes regeneráció – már ha képes visszaállni a terhesség előtti állapotba, amit egyelőre kétlek, minimum 9-12 hónap!
2. rectus diastesis=szétnyílt hasizom: az egyenes hasizmok közötti rostos ínszalag, a linea alba a várandósság során termelődő relaxin hormon hatására kilazul és megnyúlik, hogy a hasüregben legyen elég hely a növekvő babának. Ez a folyamat teljesen természetes. Minden kismamánál azonos módon zajlik. Az egyenes hasizmok, ahogy nő a pocak, eltávolodnak egymástól, majd a szülést követően visszarendeződnek eredeti pozíciójukba: ez rendes körülmények között hat-nyolc hetet vesz igénybe, és ennyi idő alatt a rés teljesen megszűnik. Csakhogy a szülés után a line alba nem mindig nyeri vissza eredeti alakját és vastagságát, és a fizikai megterhelés, illetve a baba körüli munkák ezen ronthatnak, az egyenes hasizom rostjai között akár három-négy ujjnyi is lehet a rés. Ez nemcsak a visszahúzódni nem akaró terhespocakban jelentkezik, a törzs izomzata is gyengül, ha pedig nem foglalkozunk vele, okozhat sérvet és gerincproblémákat is.

2.+4. Igény szerinti szoptatás és növekedési ugrás: https://www.babaszoba.hu/articles/baba/Novekedesi_ugras?aid=20161101091306

3. Szoptatási tanácsadás – kérdezz felelek, Szülés és gyermekágyas időszak dúlával, illetve az Uzsokis csoportban is benne maradtam, természetesen.
4. Cumi kontra hüvelykujj: Sződy Judit tanácsadó cikke (forrás: szody.hu) szerint:

A veleszületett szopási ösztön különböző erősségű lehet a kisbabáknál. Egyiküket kielégíti, ha naponta ötször megszoptatják, a másik hosszan „cumizik” a mellen, miután megtelt a pocakja, és van, aki ezek után még a hüvelykujját is bedugja a szájába. Cumira viszont egyik babának sincs szüksége. Azt mi adjuk neki, pótszerként. Éppen ez a pszichológus egyik érve ellene: míg a saját ujját akkor szopja a baba, amikor szüksége van rá, a cumizás a szülőktől függ: a felnőtt adja oda, a felnőtt veszi el. A cumi tulajdonképpen olyan, mint egy kikapcsológomb a gyereken. Talán az egyik legkellemetlenebb nyűg lehet, hogy jó néhány hónapig a szülőnek kell visszaadogatnia a pici szájába, ha kiesik belőle – éjjel-nappal.
A cumi a szoptatott babáknál különösen sok gondot okozhat. Lehet, hogy a cumizás miatt nem fog elég hosszan és gyakran szopni ahhoz, hogy édesanyja szervezete elég tejet termeljen számára, ezért pótlásra lesz szükség. Ez pedig könnyen a szoptatás korai befejezéséhez vezet. A cumizó baba ráadásul hajlamos arra, hogy nem kapja be eléggé a mellbimbót, és ki-kilökdösi a szájából. Nem csoda, ha az anya melle fájdalmasan kisebesedik.
Az igény szerint szoptatott gyerekek ritkán szeretnének mellen kívül mást is szopni. Köztük ritkább az ujjszopó baba is, hiszen őket többnyire kielégíti az anyamell – főleg ha az úgynevezett „komfortszopást” is megengedik neki, vagyis jóllakás után sem veszik le a mellről, hanem megvárják, míg magától elengedi.
De lássuk, mi történik egy ujjszopó, és mi egy cumizó gyerekkel féléves kor után! Mindketten fantasztikus értelmi és mozgásfejlődésen mennek keresztül: tárgyakat vesznek a kezükbe, a nyolcadik hónap körül egyszerre kettőt is, ezeket összeütögetik, rakosgatják. Kitágul a világ: kúszni-mászni kezdenek, azután a bútorokba kapaszkodva lépegetnek. A cumizó gyerek mindezt cumival a szájában is csinálhatja, semmi sem ösztönzi arra, hogy felhagyjon ezzel a szokásával. Az ujját szopó baba viszont kénytelen a tevékeny idő nagy részét ujjszopás nélkül tölteni, hiszen minden izgalmas „akcióhoz” szüksége van a kezére. Az ujjszopás végül a fáradt, nyűgös vagy beteg időszakra korlátozódik, majd lassan elmarad. Ha nem hagy fel vele teljesen, az sem baj: nem tekinthető kórosnak, ha a kisiskolás az ujját szopva alszik el. Nyugodtan kivárhatjuk, hogy a gyerek „elválasztódjon” az ujjától. 
Cumizásnál más a helyzet. A szülő egyszer csak szégyellni kezdi, hogy a nagy gyerek naphosszat cumizik, és a környezete is piszkálja miatta, ahogy az alábbi levélrészlet is mutatja.
„A lányom két és fél éves, és cumizik. Emiatt folyamatosan rossz érzéseim vannak, egyrészt, hogy el kéne venni tőle, másrészt, hogy mégsem kéne elvenni, nehogy lelki sérülést okozzak. Amikor először cumit adtam a szájába, még nem gondoltam, hogy ez egyszer ekkora problémát fog okozni.”
Végül többnyire a külső nyomás győz, a szülő alkudozni kezd a gyerekkel, jutalmat ígér, büntetést helyez kilátásba, vagy egyszerűen elveszi a cumit, amit eredetileg anyapótlékként adott neki. Ez bizony nem sportszerű viselkedés!
A fogak helyzetét, sőt a szájpadlás alakját és az állkapcsok fejlődését a folyamatos cumizás ugyanúgy befolyásolhatja, mint a szenvedélyes ujjszopás. A cumizással ellentétben azonban az egészséges, érdeklődő gyereknek egyszerűen nincs ideje, alkalma arra, hogy folyton az ujját szopja, ezért ez kevésbé befolyásolja fogai állását. Ha az ujjszopás eluralkodik a mindennapokon, akkor természetesen más a helyzet. De ez a „tünet” már lelki problémára utal, ami egészen más történet.

Sziasztok kedves Olvasóim!

Egy ideje nem jelentkeztem, mivel úgy gondoltam, legközelebb majd csak a „Nagy finálé” után számolok be Nektek! Az pedig hipp-hopp el is jött, de lássuk, hogy jutottunk el odáig!

Ahogy az előző fejezet végén írtam, a II. trimeszter nagyon jó hangulatban, energiadúsan, mozgalmasan telt, sőt a teljes III. is! Egészen a szülésig edzettem intenzíven! Jöttem-mentem, dolgoztam, ugráltam és szerencsére nem nagyon szenvedtem a tipikus „terhes kismamás” nehézségektől, leszámítva a derékfájást és a cipőhúzás kellemetlenségét, no meg a kádból való kiszállás karmunkával való megoldását, de annyi baj legyen!

Közben ugye leállt az előadói és konditermi élet, túl sok programlehetőség nem maradt, csak a pláza. Így a karácsonyra jól rápörögtem: folyamatosan dekoráltam, készülődtem, ajándékot vásároltam!

Természetesen idén babás lett minden!  :D

A Szenteste nálunk volt, és szuperül telt!

Legnagyobb szenzáció a leendő kisunoka 4-5 Ds ultrahangos filmjének, azaz a babamozi levetítése volt! (Amit az Örs Vezér téri SZTK-n belül csináltattunk kedvezményes áron!)

Aztán jött a szilveszter, amit egy baráti párral és társasjátékokkal töltöttünk, illetve kollégáink fellépését néztük a tv-ben.

A Life1-ből heti egyszer élőztünk, ami feldobta a napom, és a kis online gymem is üzemelt végig, rogyásig gyártottuk (és gyártjuk) a videókat!

(Ha kismama vagy és szeretnél fitt maradni, jelentkezz nálam bátran! Facebookon megtalálsz! :D)

Közben eljött a rettegett cukorterheléses vizsgálat, ami a terhesség 26-28. hete körül esedékes. (Le kell nyelni 70g cukrot tartalmazó szirupot és előtte-utána vérből nézik a vércukorszintet!) Ha rossz az eredmény, akkor egy megoldás van: 160 grammos szénhidrát diéta! Nos, én ezt alapból nem haladom meg, sosem eszem cukrot (gyümölcsön kívül), így rettenetesen ódzkodtam tőle. Sokan rosszul is lesznek, hánynak, de nekem nem ez volt a problémám, hanem maga a tudat, hogy le kell nyelnem e MÉRGET! Próbáltam elkerülni, de végül magánba mentem és csak a felét ittam meg. (1-2 hétig méregettem azért a szintemet saját vércukormérővel, hogy biztosan lássuk, rendben van!) Nos, anyáink idejében ilyen még nem létezett! Persze tudni kell, hogy nagyon sok gondot okozhat a terhességi diabétesz!

Ahogy teltek a hetek, szép lassan beszereztünk mindent, ami fontos és azt is, ami nem (pl. a 803. cuki rugdalózó...:D), illetve „kötelező”  kismama fotózást is csináltunk, természetesen, artista stílusban, amit kedves kollégám, a cirkuszban elismert Urbán Ádám készített: 

• 
• 
• 
• 
• 

De készült egy hagyományosabb, „várandós” sorozat is, amit egy szintén szuper fotós, öcsém alkotott:

Januárban beindult kicsit az élet a cirkuszban! Először egy gálaműsort szerveztünk az 1971-es nyitóelőadás emlékére, amihez én készítettem interjúkat a még élő idős artisták egy részével, majd elkezdődött a Dinasztiák című előadássorozat (természetesen online, jegyek: fnc.hu-n!), melynek 3., ún. C műsorában Olivér is szerepel. Aztán pedig egy kulisszák mögötti dokumentumfilm forgatását koordináltam márciusban.

Szervezkedés közben jómagam is interjúalannyá váltam:

Közben folyamatosan vágtam az elmaradt hajós és fellépős úti filmjeinket:

Egy szlovák kaszinóban a briliáns latin táncosainkkal: https://youtu.be/tkPg42MbcW4

New Yorkban a magyar operaház társulatával: https://youtu.be/cBK3mzVvOTY

Krúzolás a görög szigetek körül: https://youtu.be/WNVkehnegos

Felfedezzük Indiát, Sri Lankát és a Maldív-szigeteket: https://youtu.be/ASTLS1n8dRU

Ezalatt a pocakom szépen növekedett:

Mivel a vírus-helyzet tovább fokozódott, karantén stílusban tartottuk a februári babaváró bulimat, ami nagyon jól sült el! Ezúton is köszönöm a lányoknak, anyukámnak, anyósomnak a sok ajándékot és készülődést, illetve Zsófi barátnőmnek a szervezést. (Bánatomra az Ausztriában élő barátnőm nem tudott eljönni, de cuki anyukája képviselte őt.) Sajnos, a party vége felé átfagytunk, bár még így is szerencsénk volt, mert egy hétre rá jöttek a mínuszok!

A buli alatt Oli és apuja összeszerelte a kiságyat  (kelengyeshop.hu), ami irtó cuki lett, pláne miután rákerültek a kiegészítők és a Maxikánknak hozott ajándékok is:

Ezek után nem sokkal még a plázák is bezártak, szűkült a tér, az idő pocsék volt, sokszor nehéz volt elfoglalni magam, mert baromi sokat voltam 4 fal között egyedül, mivel Oli járt próbálni nap, mint nap... (Heti egyszer azért be-bementem vele, már csak a társaság miatt vagy hogy Oli erősítsen velem, habár azt otthon is tudtunk!)

És a kézenálló sorozatot is végig vittük:

Már csak unalmamba is egyre többet kardióztam és súlyzóztam (kis súlyokkal), de persze egyre óvatosabban. És persze ahogy közeledtem a terhesség végéhez, úgy váltam egyre türelmetlenebbé, izgatottabbá. Akrobatikát és keményebb "kinyírom magam" - féle  edzést már nem szabadott csinálnom, de egy 120 perces step-aerobicot vagy alacsonyabb intenzitású ugribugrit vagy futópados hegymenetet simán lenyomtam nap, mint nap!

(Kismama jógát és kondit pedig tartottam online heti kétszer, illetve magamnak könnyítve, de még megcsináltam a rendes vendégeimnek is az órákat pl. egy capoeira aerobicot, vagy egy lábas, squatosabb erőstő edzést! Az utolsó hetekben már egyre többször használtam Olit prezentációnak!)

A lábsúly azért csak lekerült a végén az ugribugrizás közben, mert már igen sajgott a derekam, helyette gumiszalaggal nehezítettem a lépéseket!

Az estéink mindig jól teltek, nagyon szerettem a babára hangolódni, főleg a kádban tartottam meghitt szeánszokat zenével, miközben minden alkalommal megkértem őt, hogy március 27 körül bújjon ki jó gyorsan, könnyedén és ne kínozza meg túlzottan az anyját! :) (Miért pont március 27? Ez már a 38-39. hétre¹esik, amikor már a baba „kész”, a kiírt dátumon pedig apukájának fellépései lesznek!)

Mint egy kosárlabda :D

Túlhordani pláne nem akartam, mert nagyon szerettem volna természetes úton szülni, és nem lett volna előnyös egy óriásbébi!) Oli is szeretett vele beszélgetni, érezni a mozgását, rugdalózását, mely hétről hétre erősödött. Amikor lencsevégre akartam kapni, eleinte nehezen produkálta magát, de végül rengeteg kick-boxos mozdulatsort örökítettem meg, és jókat mulattunk a pocak-deformálódásokon, ilyenkor mindig elképzeltük, mit művelhet odabenn...

Aztán az index.hu megtalálta apósomékat, és az egész családot meginterjúvolták, de szerepeltek az „Én vagyok itt” c. műsorban is, amiben mi is megfordultunk többször, de még öcsém is!

https://index.hu/kultur/2021/02/17/fudi-zsilak-gyorgy-zsonglor-dinasztia-matyasfold-riport-/

https://mediaklikk.hu/video/---2021-03-01-i-adas/

Némi stressz és aggodalom a terhesség végére azért akadt:

Épp kezdődtek Oli próbái, amikor az utolsó hetek egyik kontrollján rám hozták a frászt, mondván túl picike a magzat, egy ideje nem hízik! A súlyt leszámítva minden más leletem jó volt, és a másik szobában egy másik ultrahang készülékkel pl. már 400 grammal nagyobbnak látták, így hazaengedett a doktornőm akkor. (Ezt hivatalosan méhen belüli retardációnak hívják, ami rémisztően hangzik! Noha a III. nagy trimeszteri szűrő ultrahangon még teljesen rendben volt minden és az azt követő ellenőrzésen is a 33. héten, így tudható volt, hogy a szervei mind kifejlődtek, az agya, szíve, tüdeje rendben van! Tehát még egészséges a baba, csak túl soványka. Persze végigaggodalmaskodtam a következő hetet, kevesebbet mozogtam és próbáltam többet enni, bár azt mondták, igazából nem tudom befolyásolni, erről a méhlepény tehet.) Azért a kismamás csoportba feltettem az esetemet, ahol rengeteg megnyugtató kommentet kaptam, melyek szerint, ha valóban fennáll ez az ún. retardáció és kisebb súllyal születik a baba, később behozza a lemaradást és teljesen egészséges kisgyerekké fejlődik. Sőt, az esetek többségében csak ráijesztenek a kismamára, miközben a gépek mérnek félre... Na, ezek után picit megnyugodtam, de a következő kontroll előtt álmatlanul forgolódtam. Nem hiába, mert a főorvos úgy vélte, nem gond, hogy kisebb, mint az átlag (manapság igen nagy babák születnek), de az nem jó, hogy hasi tájékon túl kevés a zsírja, tehát megindítják a szülést, mert jobb lesz neki kint, ha bent éhezik! Így másnapra be rendeltek, egész du. pakolásztam idegesen...

A szülők és a kommentek azért estére jobb kedvre derítettek, így lőttünk pár fotót még utoljára pocakkal:

Azért utána mégis egész éjjel álmatlanul forgolódtam és aggódtam, mi lesz, de bizakodtam!

És akkor a nagy finálé, vagyis a szülés-történetem:

(Zavarban lévő férfi olvasóim, illetve gyenge idegzettel rendelkezők ne olvassák tovább! )

 0.nap

26-án péntek kora hajnalban mentünk. Felvettek a szülészeti osztályra, Oli felkísérhetett, de aztán elment, és megkezdődtek a vizsgálatok. Szerencsére a saját dokinőm nézett meg. (Egyébként, az új törvénymódosítás miatt nem garantálta, hogy nála szülnék, ugyanis ahhoz kerül az ember, aki ügyel!) 2600 grammot mért, tehát ő sem gondolta vészhelyzetnek, de tervben maradt az indítás. Ismét minden más lelet rendben volt (ctg², magzatvíz minősége, színe³, lepényáramlás, köldökzsinór stb.), így arra jutottak, várnak 3 napot és majd hétfőn! Mivel annyit mantráztam a számomra ideális dátumot, így reménykedtem, hogy azért én megszülök a hétvégén...

Szerencsére, egy helyes csajjal, Barbival kerültem egy szobába, akinek már megvolt ekkor a cuki kisfia. Ő ukrán-magyar és meglepetésemre, csak 20 éves, mégis nagyon érett, csodálatosan gondoskodott babájáról, így betekintést nyertem, hogy telik az első nap egy újszülöttel. Sokat dumcsiztunk, egész nap pihentem, sőt még aludtam is egyet, majd sétálgattam vagy az asztalnál irkáltam. (Hát tudok én egyébként a fenekemen ülni amúgy??? Nos, kell hozzá egy szülés és garantáltan nyugton maradok pár napig! :D) 

Nos este fél 9-9 körül épp a laptopon pötyögtem, mikor egy közepesen erős, hosszabb hasgörcsöt éreztem. Izgatottan kaptam fel a fejem. Ez mi volt? Nem mertem elhinni, hogy AZ! Rögtön wc-re kellett mennem, gondoltam, csak a sok rostos keksz és brokkoli saláta dolgozik a beleimben, de furi volt, hogy kissé bepisiltem! (Habár a terhes nők a 9. hónapban simán becsurgatnak! :D) Később kiderült, már szivárgott a magzatvíz, de mivel nem éltem át a nyákdugó távozását, vagy egyéb előjelet, így nem vettem egyelőre készpénznek. Voltak különben már ún. Brendon-Hicks féle húzódásaim (magyarul jósló fájások), de sokáig nem tudtam őket beazonosítani! 2-3 nappal azelőtt (amikor már gyakoribbak voltak), belemélyedtem a terhes könyvbe (Heidi Murkoff: Az a 9 hónap, minden kismamának ajánlom!) és bizony rájöttem, hogy ezek a feszülések, amik régóta előfordultak és az utóbbi napokban sűrűsödtek, bizony azok! Olyankor teljesen kirajzolódott a baba teste és sosem fájt, csak feszült, így azt hittem, hogy ő nyomta ki a fenekét 1-2 percre és nem pedig a méhem akciózik! Oli még simizte is ilyenkor, hogy húzza csak vissza! A „jósló fájdalomról” eleve azt hittem, hogy csak szülés előtti napokban jelentkezik, görcsökkel. Sokaknál persze van is, de mivel már a terhesség felétől jelentkezhet, akkor is csalóka!) Rá 8-10 perc múlva ismét megtörtént, de már erősebben és ismét rohantam wc-re. Ekkor kérdeztem Barbit, hogy ez már a vajúdás-e. Mondta, persze, lehetséges, de úgyis érezni fogom! A 3. után ismét gyorsabban, kicsit erősebben jött, így mondta, szóljak a nővérnek. Áh – mondtam – még várok kicsit! Úgy gondoltam, ha meg is kezdődött, még úgyis több óráig tart majd, így például még magazint is betettem a szülőszobás táskába, ami utólag tök mulatságos, mert hogy a betűket sem láttam volna... (Amúgy végignéztem a „Jön a baba”- féle műsor összes adását és bár az első epizód lesokkolt és azt mondtam, inkább nem szülök, maradjon csak odabenn, a végére mégis „felkészültebbnek” éreztem magam, valahogy megnyugtatott!)

A görcs hamar erősödött és hosszabbodott, a 4. már 7-8 perc múlva jött és igen fájdalmas volt. Ekkor tipliztem a nővérhez, majd a szülőosztályra (ez külön folyosón van, zárt ajtóval, csengővel), hogy megnézzenek. Nehézkesen, türelmetlenül támasztottam a falat, míg dokira vártam, mindeközben folyamatosan folyt belőlem „valami”... Mikor megvizsgált, kizuttyant az összes magzatvíz és megerősítette, hogy valóban szülni fogunk több óra múlva, így visszaküldtek a cuccaimért és mondták, apukát ne hívjam. Mialatt pakoltam, már kezdett a gondolkodás is nehezemre esni, nőtt az izgalom, összevissza raktam be mindenfélét, de még Olival és anyáékkal csetelgettem közben. Közben már intenzív vajúdássá fejlődtek a fájások, görnyedve sántikáltam vissza a szülőrészlegre, ahol feltettek rögtön ctg-re. A gépre kötés alatt már 2,5 – 3 percenként szenvedtem és majd’ behánytam az erősségétől, ezt megosztottam öcsémmel is messengeren! :D Mikor bejött a szülésznő, jól meglepődött, hogy így gyorsulnak a dolgok, azonnal átültetett egy székre beöntéshez... (Na, az elég borzalmas volt!) Mialatt kaptam, csillagokat láttam, a nőci meg sokkot, hogy érzi a gyerek fejét, alig tudta befejezni a műveletet. Aztán wc-re és mosakodni küldött, majd hozzátette, hívhatom az apát! (Hadd ne részletezzem, mit éltem át a mosdóban, miközben jajgatva kértem Olit, azonnal induljon, és vertem a falat félhangosan káromkodva egymagamban.) Örökkévalóságnak tűnt az a kb. 10 perc. Innen a szülőszobába támolyogtunk, ahol megindultam a bordásfal felé, de sem arra, sem fittness labdára nem volt idő, rögtön feltessékeltek az ágyra, hisz’ – hál’ Istennek! –  folyamatosan tágultam!!! Arról majd’ lecsúsztam, be kellett tenni plusz korlátot és kvázi ülő pózban voltam végig.

Hamar elértem a bűvös 4 ujjnyi tágasságot (Mivel extrém hajlékony vagyok, el is vártam magamtól!), ekkorra már a fájásoknál torkomszakadtából üvöltöttem, Oli csak ment a hangom után és mire belibbent műtős cuccában (először nem tudtam, hogy ő az vagy csak hallucinálok!), megkezdődtek a tolófájások. Ezekre nincsenek szavak! Ha azt mondom, odáig fájt, akkor erre valami új szót kell kitalálni. Rettenetes! (Horror filmes kínzásokhoz tudnám hasonlítani...) Nem számoltam, hányat kellett ebből elviselni, de mikor a szülésznő bátorított, hogy már hajacskát lát, akkor még mindig volt hátra vagy 3! A nagyobb sokkot tetézte, hogy két tolófájás között nem szabad nyomni, na ilyenkor elképesztő nehéz visszafogni! Brutál! Mivel érzed, hogy ott a fej és szétfeszít, nyomnád tovább, elég mááár, de rád szólnak, hogy most állj! És amikor minden erődből nyomsz, mert talán már csak egy van hátra, amikor már azt érzed, a szemgolyóid kipattannak a fejedből, és ennél már nem tudsz többet elviselni, na akkor kicsúszik, és hirtelen fel sem fogod, hogy vége!

Rögtön a mellkasomra tették a bőr-bőr kontaktus miatt, így én semmit nem láttam csak a buksiját. (Oli mutatta a telóján a kis pofiját, mivel folyamatos tudósításban volt a család felé messengeren. Egyébként végig teljesen észnél volt, semmitől sem sokkolódott, és láttam a szemén, hogy sajnálja, hogy ennyire szenvedek, de rettentő büszke rám!) Miután elvágta a köldökzsinórt, Maxit gyorsan megtörölték és bebugyolálták, de nekem még hátra volt a méhlepény (az gyorsan jött), majd egy belső takarítás, ami igen kellemetlen, és egy borzasztó varrás-bónusz, ti. végül vágni kellett a gátamat! Remegtek a lábaim, szorítottam Oli kezét (Lidokain ide vagy oda, mintha amikor egy nyílt sebet késsel szurkálnak!), totál ki voltam száradva, pedig végig itatott, mint egy maratonfutót! Mikor vége lett a szenvedésnek majd’ megfagytam, így zoknit adott rám, betakart, és végre megpihenhettem. Kisbabámat rögtön mellemre tették, megkezdődött az első szopizás! 3-an együtt zavartalanul, abban a bő aranyórában nagyon különleges élmény volt, habár mindenre nem emlékszem, mert kicsit álomszerű, ami történt...

Ekkor tudtuk meg, hogy 53 cm-rel és 2730 grammal született!!! Nem is lett kórosan pici! :)

(A kinyomás utáni extázisról – amikor megszűnik a fájdalom – sok anya beszél, hogy milyen elképesztő megkönnyebbülés, de én ezt valahogy a takarítás és varrás miatt nem pont így éltem meg, nem beszélve a másnapi brutál durva szenvedésről és még 2-3 napi kemény altáji gyötrelemről, de ezekről majd később!)

Eljött a búcsú, Oli haza, baba a csecsemőosztályra ment, engem pedig eltoltak zuhanyozni, majd a szobába, ahol még telefonoztam, képeket néztem, sminket és fogat mostam, szobatársnőm nevetett is, hogy nem ájulok el! Még dolgozott az adrenalin, így bár pihenhettem volna, de nem ment könnyen az alvás, ráadásul vártam az első pisit, mert fontos, hogy mielőbb megtörténjen. Végül még éjjel sikerült, és álomra hajtottam a fejem. (Egyébként, kész mázli, hogy befektettek, mert ilyen turbó tempóban - vajúdással együtt kevesebb, mint 2 óra volt - be sem értem volna a kórházba!)

 1.nap

Nagy fájdalmakkal ébredtem, sajgott mindenem odalent, egyáltalán nem tudtam ülni abban a 3 napban! (Később rájöttem, miért: aranyér⁴... Naívan azt gondoltam, nekem sosem volt, így nem fenyeget... Hát, utólag azt mondom, az a csoda, akinek nem jön ki!) Noha ki volt készítve fájdalomcsillapító⁵, úgy voltam, ha már a szülést kibírtam, akkor ilyen „piszlicsáré” dolog miatt nem kell gyógyszer, kínlódtam, míg rám nem szólt a nővér: „Ne szenvedjen, Anyuka! Vegye csak be nyugodtan!” – ez volt az első hivatalos anyuka megszólításom! :)

Egyébként, nagyon kedvesek az ápolók, a csecsemősök és az orvosok is ott! Abszolút örülök, hogy az Uzsoki Kórházban szültem, jól éreztem magam, sőt még simán maradtam volna 1 napot! A szobatársaim, noha folyamatosan cserélődtek, mind jófejek voltak, pedig volt 20-as, 30-as és 40-es korosztályú is!

Kórtermünk:

Egyetlen idős nővér volt, aki sosem bírta ki, hogy ne szóljon be az orra alatt: őszintén mondom, tök rend volt, egyedül Barbi bőröndje volt ketté nyitva a földön, illetve az enyém az ágyam előtt állt, a sporttáskám pedig félig kilógott az ágy alól. (Nem mintha lenne hely külön a táskáknak...) Mikor bejött a dokival vizitelni, sasolva körbenézett és Barbi textilpelenkáját vizsgálta lámpafénynél, ami a pelenkázóra volt terítve... Kifelé menet oda pusmogta: „Ezek a nők mekkora kuplerájban képesek létezni, nem csoda, hogy terjed a vírus!”

A másik beszólása kifejezett nekem szólt! Nos, a kórházi koszt (akármilyen jól felszerelt, modern és szép maga a kórház) ehetetlen és kevés. (Nem beszélve a vegán menükről, de tényleg mindenki éhezik, aki nem készül fel!) Így kvázi hozzá sem nyúltam a nekem szervírozott kajákhoz és jeleztem, hogy ezeket a reggelire és vacsorára szánt szelet kenyereket lekvárral ne is hozzák, mégis minden alkalommal betették. Mikor a morgós nővér jött, hogy elvigye, megállapította, hogy nálam minden megmaradt (fóliázva, érintetlenül), közölte, hogy ki kell dobnia, és talán nem kéne akkor elvennem, mert hány ezren éheznek a világban, míg én válogatok...

(Mindegy, nem vettem fel, örültem, hogy babázhatok tovább békességben! :D Kajám meg volt bőven, köszönettel anyósomnak, aki Olivérrel kész hadseregre való finomságot küldött be, de azt még anyukám is kiegészítette ezzel-azzal... Nem éheztem, na! :D )

Íme a nekem hozott ebéd :D

Pár órával utánam, újabb frissen szült anyukát hoztak. Reggel gejl szirupot⁶ kellett lenyelnünk, ami hashajtásra szolgál a mielőbbi produktum elősegítésére! Eléggé ódzkodtam (biztos voltam benne, hogy tele van cukorral, mert a cukorterheléses löttyre emlékeztetett), hisz’ jó rostosan étkezem, sosincs székrekedésem. De a nővér unszolására megittam, nem volt erőm vitázni. Nos, hogy amiatt vagy sem, de sikerült a dolog, noha baromira fájt!  

Aztán még egy kismama jött délelőtt, akinek már reggel óta gyenge fájásai voltak. (Estére meg is szült.) Vele is jókat beszélgettem, csak szegény rettenetesen horkolt, így pláne nem nagyon aludtam a napokban, pedig a baba hagyott volna, csak mindig történt valami: vagy hoztak valakit, vagy orvosi vizit, vagy nővéri csekking volt vagy a takarítónő rontott be minden áldott hajnalban! (Utolsó nap is arra riadtam, hogy körbe fel lettem mosva, holott mind a 4 kismama és baba is aludt. Nem értem, mi a francnak zavar ilyenkor!)

Szóval, vissza a szombat reggelhez! Miután magamhoz tértem, megreggeliztem, illetve tisztába tettem magam (erőteljesen vérzik még ilyenkor az ember lánya), megvártam a reggeli vizitet, erőt gyűjtöttem és eltotyogtam a kisfiamért! KISFIAM! Olyan jó érzés kimondani! Becsengettem a csecsemő osztályra és először életemben kirendeltem Maximiliánt! Gyönyörű volt és picike. Tökéletes! Mélyen szundított, meg sem moccant, míg betoltam a kórterembe. Alig vártam, hogy felébredjen, nem mertem megzavarni az álmát. Épp csak pici óvatos puszikat leheltem arcocskájára és feje búbjára... Ahogy elnéztem, arra gondoltam, minden fájdalmat megért, igazi kis csodalényt alkottunk...

Azóta sem tudok betelni vele! Állandóan puszilgatom!

Csodálatos babaillata, a legfinomabb illat, amit valaha éreztem!

Sokáig aludt, majd kicsit nyöszörgött és elkezdett cuppogni, jött a szopizás. Valamikor délelőtt el kellett vinnem pelenkázásra, ahol megmutatták szakszerűen, illetve elmondtak még egy-két dolgot, majd rákerült első saját Snoopys kollekciója. Egész délután csak csodáltam, fotóztam és szoptattam. Nagyokat szundított, alig pisilt/kakilt. Néha kidőltem, majd többször felriadtam és aggódva néztem, lélegzik-e még, mert annyira mélyen, mozdulatlanul szundikált! Bezzeg az új szobatársunk babája, Levente – aki 3 órával volt fiatalabb Maxinál – folyamatosan sírt. És ez így ment egész nap: Maxi aludt, a másik kisfiú sírt és a 3. – a legidősebb 2,5 napos Ármin – pedig valahogy a kettő között volt aktív...

Este pedig fürdetésre vittük a babákat, ahol nem lehettünk ott, de addig volt időnk magunkra. (Pl. le tudtam menni a csomagomért, amit amúgy tojt felhozni a portás... És már ott sem volt, a diszpécsertől kellett szívességet kérnem, hogy kinyissa és kiadja! De kedves volt!)

2.nap

A 2. nap hasonlóan nagy boldogságban és békességben telt, közben Barbi hazament és ágyszomszédomnak is megjött a babája: Bogi, az egyetlen kislány, akit a 3 nap alatt láttam! (Rengeteg fiú születik mostanság!) Nálunk hallásvizsgálat volt, de azon kívül egész nap együtt voltunk, amit nagyon-nagyon élveztem! Hajnalban újabb kismama érkezett, több mint 10 órás vajúdással a háta mögött. Ahhoz képest elég jól volt! Épp etettem, mikor betolták, így beszéltünk pár szót. Ő is vegán, az én korosztályom. Amint láthatjátok, első éjjel nincs nálad a baba, de utána non-stop végig mellettünk lehet, ami nagyon jó!

 3. nap

Ez már nem is kórházi nap, hisz’ reggel 11 órára volt kiadva az elbocsátás. Előtte még megvizsgálta a gyerekorvos Maxit (mindent rendben talált), beadta az első BCG oltását, illetve vért vett a sarkából, amin nagyon keservesen sírt szegénykém. Átöltöztettük és készen állt a hazamenetelre! Gyorsan elintéztem az anyakönyvezést, illetve a zárójelentéseket, sőt még pihentem is kicsit, majd megérkezett Olivér:

Nagy boldogan indultunk haza, apu várt minket lent. Vittük büszkén e kis gólya hozta csomagot, ahol a többi nagyszülő várt ránk türelmetlenül! Mindenki könnyekig hatódott. Később kiürült a ház, Olinak el kellett mennie próbára, én pedig folytattam, amit a kórházban elkezdtem. Persze rám fért egy mélyalvás, de boldog voltam és kiegyensúlyozott!

Home sweet home

Első hetünk otthon

Rengeteget voltunk kettesben, mert Oli minden áldott nap próbált! (Azért a nagyszülök be-betoppantak meglesni az unokát, vagy csak hoztak egy kis meglepi kaját!)

Pár nap múlva megtörtént az ún. tejbelövellés! Na, az is érdekes! Aznap nem csak lent sajgott minden, hanem odafent is. Kiterülve, hulla pózban aludtam, mert a karomat sem bírtam magam mellé helyezni. Akkora lett a mellem, mint Pamela Andersonnak, de feszülő kőkemény, bowling golyókkal nem olyan jó buli, le akartak tőből szakadni! Azért pár nap múlva már enyhült, és nagyon örülök, hogy van tejem bőven, és azóta élvezem a szoptatást, amit igény szerint adok neki. Maxi olyankor irtó cuki! Annyira nagy extázissal esik bele, mintha nekifutna, így mindig nevetnem kell, és úgy cuppog, hogy mindig elönt az öröm! Általában 3-4 óránként, mert még mindig nagyokat alszik, de van, hogy óránként, fél óránként kéri, egyelőre nem okoz gondot a fáradtság! Éjjel későn alszik el, de csak egyszer kel! (Amúgy tök jó tanácsokat és utasításokat lehet találni a neten, de még a kórházban is volt szoptatási tanácsadó, aki elmondott pár dolgot előre. Szerencsénkre már az előtejem is olyan tápláló volt a kórházban, hogy csupán 200 grammot veszített a súlyából⁷, és én voltam a szobában az egyetlen, akinek a babájának nem adtak vizet vagy tápszert!)

A pocak-sorozat utolsó képe: 40. hét, azaz 10. havi fotó :D

Az első 6 napnyi alsótáji fájdalom az igen szívatás volt, de miután enyhültek az aranyeres panaszok, sokkal jobb lett minden, máris kézen álltam! (Nyugi nem kezdtem el edzeni, sőt szánt szándékom, hogy legalább 3 hétig kibírom és utána is csak azt csinálom, amit a gyógytornász megenged!) A varratok még gyógyulnak, néha kicsit szúrnak, de már elviselhetőbb. (Wc-re járni még mindig nem a kedvenc programom, de segít a nedves wc-kendő, illetve fontos, hogy rendszeresen tisztítsuk, zuhanyozzuk a sebet.) Egyébként, 8 kg jött rám a terhesség alatt, -6-tal jöttem haza a kórházból, így a súlyom miatt nem kell aggódnom. (A maradék 2 kg a tejci és a tejeskannák, :D illetve a méhem, ami apránként húzódik össze.) Tapintással megállapítottam, hogy sajnos nekem is szétnyílt 2 ujjnyira a hasizmom, nagyon tudatosan kell majd visszaerősítenem és regenerálódásra serkentenem! (Erről bővebben a következő fejezetben írok majd Nektek!)

A várva várt premiert együtt néztük boldogan:

A héten jött a védőnő, illetve a gyerekorvos is (mértek, vizsgáltak, tudnivalókkal elláttak: mérés, K és D vitamin, ajánlott csípő- és koponyaszűrés, sárgaság és következő rendelői vizit), megvoltak az első fürdetések, amivel kicsit bénázunk még, de csak belejövünk! Gyártjuk viszont nagyüzemben a kakis pelenkákat, abban nagyon profik vagyunk! :D

Egy kis családi album:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aztán megkaptuk az oltást (Én is, Oli is), volt szülinapozás (papáé) és végre Oli is velünk töltött pár napot!

A húsvét idén másról szólt, de a legemlékezetesebb marad, az biztos!

Hétfőn fotós is járt nálunk, ugyanis felkérték Olit és kisfiát egy apa-baba fotózásra, és ha már helyben volt, minket is és a babát is megörökített:

Maxi baba egy angyal. Mosolyog, grimaszol, és szopizáskor olyan, mint egy kismókus! Egyelőre akkor sír, ha éhes, és pont olyan periódusban bulizik, mint a pocakban! Furcsa, hogy nem érzem a kis ufót odabent, de most ott piheg mellettem. Van, hogy már előtte ébredek, és mire nyöszörög, tolom is neki a cicit! Óriási szeretet önt el, ahányszor csak ránézek! Ezt tényleg akkor értjük meg, ha gyerekünk születik! (Mondom én, aki meg volt győződve arról, hogy nem vagyok egy anya-típus! Most mégis annyira magától értetődő minden!Igyekszem nem túlparázni és örömmel teszem, amit kell.) Szóval, teljes a boldogság és eufória!

Mivel artista munka még nincs, így az utazós, fellépős kalandok váratnak még magukra. De addig is hasonlóan nagy kalandnak marad az anyaság, így következő bejegyzésem minden bizonnyal a gyermekágyas időszakról és a szülés utáni regenerációról, illetve a baba fejlődéséről fog szólni. (Többek között arról, milyen az, amikor kommandós pajzzsal kéne kivédeni a Maxi popójából előtörő lövés-áradatot pelenkacsere közben), mindezt a tőlem megszokott kendőzetlen őszinteséggel! Tartsatok velünk legközelebb is!

Circusgirl

Jegyzet:

1. Nálam sokáig kérdés volt, melyik hétben is járok, mivel a baba mindig kisebb volt az átlagnál, így a III. nagy magánklinikai vizsgálaton egyértelműen egy héttel fiatalabbnak saccolták, így kétszer ünnepeltem a 30. hetemet! Ugyanakkor az én dokinőm nem írta át a szülés várható dátumát és végig ragaszkodott az eredeti számításhoz! Így is lett elkönyvelve tehát, hogy 39. hétre szültem. Ami pedig az általam saccolt fogantatást illeti, valóban lehet a két dátum (6 nap különbség) közül bármelyik...
2. Ctg: Olyan műszer, melynek segítségével a magzati szívműködés és méhizomzat aktivitása együttesen folyamatosan monitorozható. Ezt a 37. héttől csinálják minden héten, illetve a 40. héttől minden nap. A szülés alatt is rákötnek!
3. Magzatvíz vizsgálat: igen kellemetlen. Felnyomtak egy csövet azon belül egy fecskendőt, amivel leszívtak egy adag vizet, hogy lássák milyen. Tiszta, azaz rendben van, zöldes feketés, akkor a baba veszélyben van. Lehet, hogy ez a vizsgálat húzta ki nálam a dugót és ez is közre játszott, hogy beindult estére a szülés... Ki tudja!?
4. Aranyér: utólag azt mondom, az a csoda, ha valakinek nem jön ki a szülési erőlködéstől. Tényleg vigyetek körpárnát magatokkal a kórházba, utána pedig mehet a Sperti kúp, kenőcs és Detralex nevű tabletta! 3 nap alatt helyre tette itthon!
5. Figyelni kell, mit szed ilyenkor az anya. Elvileg az ibuprofen és paracetamol tartalmúakat (pl. Algoflex) az mehet, de a Panadol volt az, amit egyöntetűen több felől megerősítettek!
6. Laevolac szirup: hashajtó hatású laktulóz, mely a béltartalom víztartalmát növeli, ezáltal lágyabbá teszi a székletet és megkönnyíti az ürítést. Nem szívódik fel a szervezetben, 15 ml energiatartalma: 10,2 Kcal (Magyarul mégsem cukros lötyi! :D)
7. Az újszülöttek a kórházi napok alatt kb. 10%-ot veszítenek a születési súlyukból!

Bizony-bizony több mint fél éve feje tetejére állt a világ és épp ennyi telt el utolsó blogbejegyzésem óta, hisz’ azóta, hogy hajós karantén túlélőként hazatértünk március 16-án, itthon vagyunk folyamatosan...

A vírus és az annak következtében hozott intézkedések nagyon megtépázták a hajós társaságokat, persze az egész, turizmusból élő iparág döglődik, egyáltalán nem kímélve a show businesst. Sajnos nagyon sok artista, színész, zenész és előadó kényszerül arra, hogy más vizekre evezzen a munka terén, legalábbis ideiglenesen. Sok művész barátom melózik éjt nappallá téve felszolgálóként, futárként, festőként vagy robotol építkezéseken vagy kifőzdékben, miközben szegre akasztva hever a kosztüm, sarokban pihen a rekvizit. Persze volt egy viszonylag kellemes nyarunk, sőt még egy-egy szabadtéri rendezvényen is szerepeltünk, ami nagyon jó volt!

Pl. a csodálatos Szarvasi Vízi Színházban:

Nem panaszkodni fogok, hisz’ vannak sokkal rosszabb helyzetben lévő országok! Inkább arról mesélek, hogyan fordult meg 2x90 fokot az életünk!

Nos, egész nyáron ún. „stand by” üzemmódban várakoztunk, ugyanis beígérte a cég, hogy amint tudnak, elindítják első hajójukat, melyre okvetlenül felhelyeznek minket. Persze nagyon megörültünk és megtiszteltetésnek éreztük, hogy kvázi mi leszünk az első artisták a világon, akik visszaszállnak dolgozni a tengerre. Így folyamatosan hírekre vártunk, sokszor izgatottan, sokszor csalódottan vagy frusztráltan. Volt, hogy hetekig semmi nem jött, majd hirtelen üzentek, hogy készítsük a papírjainkat, de aztán újabb halasztásról érkezett a hír... Végül már csak az olasz kormánydöntésre várva ketyegett az óra, mígnem egy július végi szerdán jött a hívás:

Készüljünk, egy hét múlva repülünk!

Ennek nagyon megörültünk, azonban jött a feketeleves is: a crew nem szállhat le soha sehol, és egyéb szigorúbb fedélzeti szabályok lépnek életbe, így a hajón való élet sem lesz fenékig tejfel! Hát ez igen rosszul hangzott, ugyanakkor csak 2 hónapra kell menni egyhuzamban. Ráadásul nem is az a hajó indult elsőnek, amiről heteken át szó volt. (Ti. a legnagyobb vadiúj Smeralda volt beígérve, ami orbitálisan nagy és sokkal több a programlehetőség és helyiség.) Persze győzött az izgatottság és hajóra vágyás, gondoltam, majd csak kibírjuk a 2 hónapot fedélzeten, és már másnap pakoltam elméletben, könyvhegyeket vizualizáltam bőröndökbe, osztottam-szoroztam, mennyi kaját, kiegészítőt és egyéb túlélő készletet fogok majd felhalmozni így, hogy 60 napig még boltba sem mehetek, se internetes kávézóba...

Na, pénteken már „drága” hajóorvosunknál ültünk kialvatlanul, izgalmakkal teli, zsongott az agyam ezerrel. Én már épp végeztem a szokásos „Hogy vannak? Jól vannak?” utáni „Remélem, hozták a 20.000 Ft-ot!” üdvözléssel indított, majd „Ember a vízben!”- féle hallásvizsgálattal, illetve az „Anna, kérem, guggoljon le, majd álljon meg csukott szemmel fél lábon!” típusú mozgáskoordinációs teszttel, és a váróban ültem, mikor az egyik nővér kiabált igen furcsa hangszínen. Mi a fene? – slattyogtam vissza a vizsgálóba, ahol épp Olivér vérnyomását mérték, mely jelentősen száguldott felfelé! A nővérke ugyanis, miközben kolléganője Olit pumpálta, sárga poharam felett hadonászott tesztcsíkkal a kezében:

„Anna, hát én ezt akárhogy nézem, ez bizony pozitív!”

Miiiiii? Először fel sem fogtam, miről beszél, majd megkértem, ne viccelődjön és kértem, csináljon másikat! 3 perc múlva ismét megjelent:

„Na, ez is pozitív!”

„Vagy várjunk, rosszul nézem???”

Összedugták a fejüket! De nem, nem nézte rosszul, ott virított egyértelműen: 

Igen izgatottan, de sokkolódva hagytuk el a kórtermet, hisz’ így nem kaphattam meg a felszállási engedélyt. Doktorurunk az én részemet elengedte, habár Olivér perkált, mint a katonatiszt (2x is, mert neki még a 2évest is hosszabbítani kellett), noha ő sem megy így sehova!

Első utunk a szüleimhez vezetett, miközben kocsiból hívtuk a másik szülőpárost, akik kitörő ujjongással reagáltak. Mire hazaértem, már csak édesapám nem tudta, mi a helyzet! Amúgy neki pont szülinapja volt, amit előző este ünnepeltünk, így személyesen akartam közölni vele a nagy hírt. (Meg hát valljuk be, nála jobban senki nem várja már jó ideje az unokát... :D) A vicces az, hogy előző esti vacsoránál még nem érkezett meg az online rendelt ajándéka, így tudta, hogy pénteken meglepetés várja, de ilyesmire aligha számíthatott...Na tessék! Olyan hangon süvített örömében, hogy csoda! Még nem is hallottunk tőle ilyet! :D

Ennek ellenére én még mindig nem akartam elhinni, így apáék után berohantam az utcánkban lévő legközelebbi nőgyógyászati rendelőbe, ahol lecsaptam az asztalra és rikkantottam:

Ide nekem egy ultrahangot! 

(Na jó, nyilván nem kocsmába illő jelenet volt, de valóban az utcáról beesve könyörögtem vizsgálatért, ugyanis még nem jártam ott azelőtt.)

Tudni kell, hogy világéletemben csak nőhöz jártam és meglehetősen hadilábon álltam a kötelező nőgyógyászati látogatásokkal, azaz igyekeztem messziről kerülni... Na, mondanom sem kell, egy kedves, de PASAS fogadott és meglehetősen zokon vettem, mikor arra kért, vetkőzzek! Néztem zavartan, minek? Úgy tudtam, a terhes nőknek a hasán tologatják csak az uh-készüléket!

Valóban – mondta –, de ennyire korán nem látnánk semmit, muszáj lesz alulról megközelíteni a dolgokat. Lefagytam egy pár másodpercre és mérlegeltem: A) Kételyek között vergődöm hétfőig (Jajjj!) vagy B) Beadom a derekam (ez esetben alsó felem) és azonnal megtudom az eredményt... Győzött a türelmetlen kíváncsiság!

És ott volt! 3-4 hetes állapotnak megfelelő petezsákot láttunk, noha még életjel nélkül! Így 2 hét múlva lehetett csak szívhangra számítani! Újabb tűkön ülős napok vártak rám!

Aznap be kellett jelentenünk a cégnek a nagy hírt: MARADUNK! (Egyébként a hajó sikeresen elindult a kemény, faramuci szabályokkal, de végül artisták nem szálltak fel; ragaszkodnak ahhoz, hogy csakis szóló előadó vagy házaspár duó szállhat fel! Így Oli sem mehet a helyettesemmel. Később indítottak még egy járatot, ahová már felkerült egy akrobata pár, és e két járat – szinte egyedüliként, de biztosan az elsők között – azóta is szeli a hullámokat!)

Miért a nagy sokk? Tudnotok kell, hogy mikor mi nekiálltunk az ún. babaprojektnek nyár elején, nem sok jóval kecsegtettek az orvosok a hormonértékeim alapján. (Pajzsmirigy problémás vagyok évek óta! Tudtátok, ez a TSH érték milyen fontos a teherbeesés és vetélés kockázatának szempontjából???! De a progeszteronom és ösztrogénem sem volt kielégítő.) Azt mondták, adjak időt a dolognak, ne görcsöljek rá, hogy most azonnal, hisz’ még kitűnő értékekkel sem megy mindig azonnal... Így kicsit az esélytelenek nyugalmával vágtunk bele, miközben azt éreztem, hogy most ennek nagyon is itt a helye, TERVszerűen! (Közeli barátok nevettek is nagyokat, hogy amúgy is úgy ismernek, hogy ha én valamit elTERVEZEK és fejembe veszek, akkor az úgy lesz!) Na tessék! Tehát nagyon is Annásan sikerült a dolog csettintésre, jóformán elsőre! Tehát, vagy Oli nagyon tud valamit (:D), vagy ez a kis babuka nagyon akart jönni!!! Szóval kész csoda!

Közben lementünk a Balcsira csapatosan, ahol megkezdődtek a reggeli rosszullétek, amik reggel 7-től kora délutánig tartottak igen intenzíven! A srácok csak pillogtak a nyaralóban, amikor hajnalban a fürdőszoba padlón találtak engem félálomban, mert nem tudták, hogy segítsenek. (Nos, nem tudtak, legjobb volt, ha békén hagynak...) Így kevésszer tartottam velük strandra napközben, de legalább esténként már jól éreztem magam!

Aztán a lelki hullámvasútról, ill. a későbbi agyamat elöntő hormonbombáról még nem is beszéltem! Jött az is bőven! Persze, ingerlékenyebbé váltam, mint általában, de nem lettem házi sárkány (ezt Oli megerősítette, bár a szüleimet inkább ne kérdezzétek! :D), inkább kételyek, szorongások kínoztak és magam alá kerültem sokszor órákra.

Nálam a kívánósság ellentéte köszöntött be, semmit nem volt kedvem enni, nem is bírtam. Éhesen egy dologra vágytam csak: SÓra! (Tulajdonképpen, egész első trimeszter alatt elvoltam sós pirítóssal és keksszel...) Olvastam egy nagyon érdekes tanulmányt, hogy milyen evolúciós okai vannak annak, hogy a kismama mit nem kíván és mi az, amit meg nagyon! A test pontosan tudja, mi kell a magzatnak, illetve a hányinger véd a káros dolgok bevitelétől. Aggodalomra semmi ok, a legtöbben fogynak is az első hónapokban, a babának ilyenkor nem kell plusz kalória; amire szüksége van, kiszívja a testünkből!

Ami még igazán érdekes volt, az a drogkereső kutyával versenyző szaglás! Hihetetlen, olyan intenzíven éreztem a szagokat és illatokat, mint még soha! Mit nekem maszk, már a bejáratnál éreztem a gyümölcs illatát a Lidl túlsó oldalán, de a hónaljszagú emberek is megtízszereződtek körülöttem! Nem bírtam Olivér dezodorját sem elviselni, nyomatékosan kértem, ne fújja magát semmivel, ha itthon vagyok, de a saját parfümömet sem használtam, amikor pedig berakott valami illóolajos párologtatót, teljesen kifakadtam! Néha a főzés is nehezemre esett (dinsztelődő vöröshagyma BLEEE!), ráadásul a kávéra (pedig tudjátok mekkora kávéfüggő vagyok!) rá sem bírtam nézni, így a vérnyomásom is rendszeresen 80-nal kezdődött, nem csoda, hogy duplán szédelegtem. Aztán progeszteron hormont is kellett szednem, ami még jobban felerősítette a tüneteket...

Utólag persze azt mondom, ki lehet bírni! Engem bár megviselt, mégsem kerültem infúzióra, mint szegény barátnőm, aki 4 hónapig hányt sugárban 0-24ben... :O

 Mit szól az apuka?

Legtöbben azt kérdezgették, Oli felfogta már??? Nos, ő sokkal lazábban vette (naná, elvégre nem benne növekszik új élet, és hát 9 hónapig még nem is kell nagyon változtatnia az életén!) borítékolva a tényt, és csak ennyit mondott első nap: Hát jó! Végül is, ez volt a terv! :D (A képen jól látható, hogy ő is hangolódik! :D)

DE ÉN! ÉN nem hittem el, hogy babánk lesz, még jó darabig! Hónapokig toltam magamtól, mert annyira szorongtam és féltem az első trimeszter alatt, hogy csak a 12. heti genetikai és kiterjedt ultrahangos vizsgálatot követően mertem örülni és megnyugodni. Ekkor kezdtem babacuccot is venni óvatosan!

Hogyan változott a testem az első trimeszter alatt?

Nos, 4 hetesen derült ki, odáig nem is éreztem semmi újat, mindent úgy csináltam, ahogy mindig: kitekertem magam, derekaztam, szétedzve magam, pattogtam, mint a gumilabda. (Jó, ez nem változott azóta sem. :D) Majd jött a hír, 1-2 hétre rá a rosszullétek, de mindig igyekeztem összekaparni magam délutánra és lenyomni egy-egy kardiós edzést, no meg némi erősítést. A hasam – bár kívülről semmi nem látszott 3,5 hónapig – viszonylag hamar kezdett feszülni, így nem sokáig esett jól hátrafelé hajlongani, tehát az artista dolgaim nagyja kiesett egy időre a pakliból. Viszont már kétszer kellett új melltartót vennem! :D Kézen állni még mindig tudok! Sőt, 13 hetesen bevállaltam egy fellépést is az Efotton, de csak hulahooppal:

Közben Olivér elkezdett dolgozni a partnerünkkel az emelőszámmal:

Minden más viszont megy, sőt az ugrabugra és intenzív testmozgás kifejezetten jól esik, noha sokan aggodalmaskodnak ezügyben. Eleinte („Jó, jó visszafogom magam!” alapon) spinningre jártam inkább (mert hát bicajozni szabad! :D), de aztán a hajtós összetett tréningjeimet is nyomtam minimális visszafogottsággal, de odafigyelve. A fittness teremben is tartottam az óráimat, sőt még pluszokat is vállaltam rendszeresen. Inkább a könnyű jóga- és gerinctornás elemekből akad már több mozdulat, ami kényelmetlen, így kénytelen vagyok olyankor tornatanárba átmenni és csak utasítani a klienseket, vagy Olin bemutatni a gyakorlatot! Természetesen vérbőséget okozó, ill. hasas, haspréses erősítéseket sem csinálok már az elejétől fogva!

Kondi termi pillanatok:

Azért a 12. hét betöltése után még a nőgyógyász is azt mondta, lehet keményebben tornázni (Nyilván nem tudta, mennyire fogtam vissza én addig magam.), élvezzem a II. trimesztert, ami az energiáról szól! Mondanom sem kell, ezután meg pláne nyomtam mindent (még TRX edzéseket is), de persze mindig ésszel, odafigyelve a testemre és a kis babámra, aki intenzíven ugrál odabenn, amikor mozgok. Akrobatikázni alig járok be, mivel sok mindent nem tudok csinálni, veszélyes dolgokat pedig nem is akarok, de néha beleállok Olivér kezébe (ilyenkor a kicsi is érzi, hogy apával edzünk :D), no nagy emeléseket nem csinálunk!

Közben megkezdődött a tipikus terhes derékfájdalom is, azt hittem, csak meghúztam a derekam egy gyerekeknek tartott workshop-omon:

De nem, ez ilyenkor egyrészt hormonális, másrészt félidőnél megkezdődik a medence és csípő átformálódása! Azért nem vészes, de nyújtott lábbal padlón feküdni baromira nem esik jól és néha ébredéskor is igen öregesen megyek pisilni. Apropó pisilés! Igaz, a terhes nőknek valóban állandóan wc-re kell rohangálniuk, már eleinte is! Aztán ott van még az alhasi feszülés, apróbb görcsök, ugyanis nyúlnak a szalagok! (Van, hogy kvázi egész nap érzem, hogy nő a méhem! 

Azért készülnek sorban a babavárós fotók: 

És a pocakfotók is:

Egyébként, szeptember 1-jétől más állásom is lett a fitness terem mellett, mivel tudható, hogy így még minimum 1 évig itthon „ülök” (no meg a COVID sem akar eltűnni), muszáj tehát valamit kezdenem magammal! Nagy szerencsémre azonnal kitaláltam, mit kéne és hogyan, így immár produkciós menedzserként erősítem a Fővárosi Nagycirkusz állományát. Juhééé!

Aztán ahogy nőtt a pocim, kitaláltam még, hogy online kismama tornát is fogok tartani...

Ha terhes az ember, adódik egy csomó kérdés:

1. Hol szüljek?

Magán- vagy közkórház? Kinél? Hogyan??? Hát erre rá lehet pörögni, mert mindenki okos (eleve mindenki osztja az észt a kismamáknak), rengeteg utánaolvasást és információgyűjtést igényel... A régi nőgyógyászom csak „magánban” szül (850.000 Ft-ért alaphangon!!!), így nem is nagyon gondolkoztam tovább, az új doki (jó, 2x voltam a pasinál, aki elsőként vizsgált) pedig a Bajcsyban van, amiről viszont nem olvastam túl jókat. (Sem a csecsemősökről, sem a kórházi körülményekről, vagy látogatási szabályokról...) De bekerültem egy Uzsokis FB csoportba is és így sokkal egyszerűbb volt az információszerzés.

Így aztán viszonylag gyorsan letettem a voksomat e kórház mellett több okból is:

• Több barátnőm szült ott teljes elégedettséggel!
• Híresen jó a szülész- és csecsemőosztálya!
• Viszonylag modern, normális berendezésű, komfortos szobái vannak.
• Közel is van, regionálisan is odatartoznék.

Doktornőt is sok vélemény elolvasása és fényképes szimpátia, majd személyes találkozó alapján választottam ki egy fiatal, kedves, de tapasztalt csaj (nálam fiatalabb) személyében.

Itt még megemlíteném a kötelező védőnői látogatásokat és terheskiskönyv kikérését. Ehhez is azért kellett informálódnom és címileg is átjelentkeznem végre, hogy a körzeti nőcihez járhassak! És hátra van még a gyerekorvos kiválasztása!

2. Mi legyen a baba neve?

Lány nevünk már ezer éve volt, de mi lesz, ha fiú lesz? Nekiálltam listázni a szóba jöhető neveket, de Olivér rendre lesöpörte a javát az asztalról. Végül nagy nehezen eljutottunk 2 befutóig, de ezeket egyelőre még nem árulom el! J(Azóta persze már tudjuk a nemét!)  

3. Csináltassunk-e méregdrága genetikai vizsgálatokat is a kötelezők mellett?

Jó darabig azon az állásponton voltam, hogy igen. Ezen ne spóroljon az ember, pláne ha parás szülők vagyunk. De végül annyira jó eredményt adott a 12. heti nagyvizsgálat, hogy szinte mindenki (doki is) azt mondta, tök felesleges...

4. Mit kell beszerezni szülés előtt? Mi az, ami totál hülyeség?

Persze kiságyra, járókára, pelenkára, textillepedőkre, babakocsira és pár rucira mindenkinek szüksége van! (Szerintem hintára is pl. :D) De ezen felül lehet vitatkozni, ki mit tart életbevágónak és mi az, amit elő sem vett. (Babafészek, pólya, pelenkakuka stb. stb. mert hát nagy business a babavárás, mindent ránk akarnak sózni!) És van, ami csak szimplán tök cuki és szinte muszáj megvenni... :D

Azóta már a bababútorokat megrendeltük és megkezdtem a kisruhák begyűjtését! (Nagyon jó „babamama adok-veszek” csoportok vannak a neten, igyekeztem onnan válogatni, mert nonszensz milyen áron vannak a 2 percig hordható ruhácskák... De szerencsénkre, jó ismerőseinktől is kaptunk ezt-azt! :D

Természetesen a tengerész kollekció is elengedhetetlen: 

Ami kellemesen bizsergető érzés még, amikor érezni kezdtem a mocorgást odabent! Egy darabig nem tudtam bizonyosan, hogy ezek az apró nyilallások, szurkálások, buborékok és lepkeszárnycsapások a kis babám szambázásából és szaltózásából erednek, mivel elég sok emésztési-, puffadási-, ill. menstruációs ciklusra hajazó érzet kering odabenn, de a 4. hónaptól már egyértelműen felismerhetőek a babamozgások, amiket már apuci is néha érez a bőröm alatt, ha kitartóan fogja a pocimat! :D Minden este odakucorog, beszél picit hozzá, megkérdezi, hogy van és mit csinál, hallgatja! :D Ezek nagyon kedves, meghitt pillanatok! Sokat hallgatok komolyzenét, zongoradarabokat és gyönyörű dalokat, amik bizonyítottan jót tesznek a babának! Főleg fürdőkádban szeretek meditálni és ráhangolódni, próbálok lenyugodni, mert nekem ez sokszor nehezen megy...

Kis babám 20 hetesen:

Persze elolvastam pár terhességről és szülésről szóló könyvet is (van egy kedvenc weboldalam is: babaszoba.hu), nézem a netes fórumokat, kismama csoportokat, gyűjtöm a tapasztalatokat és beszámolókat, ill. szabadidőmben regényeket olvasok, online olasz tanfolyamra járok és shoppingolok a neten, mert élvezem a babacuccok vadászását, nézegetését! :D

Így telnek tehát a mindennapok, bár most beköszöntött a „II. hullámos bezárásos időszak”, így még inkább a babavárásé a terep! No, meg az online edzésé! Ha van kedvetek, csatlakozzatok ti is gym csoportomba, ahol havi bérletes tagként korlátlanul válogathattok stretching-, gerinctorna-, zsírégető-, erősítő és egyéb folyamatosan bővülő videóimból!

Mindenkinek kitartást, COVID mentes hétköznapokat kívánok, erőt, egészséget! 2020 nem a legszerencsésebb év, nekünk sikerül a legjobbat kihozni belőle! Legalábbis remélem! :)

Ti is találjátok meg a jó oldalát, igyekezzetek derűsek maradni!

Nemsokára jelentkezem!

@circusgirl.anna

Hál’ Isten, szerencsésen hazaérkeztünk márciusban! Igaz, 3 héttel előbb ért véget a szezon, de ki tudja, hány napnyi kilátástalan vízi hánykolódásból maradtunk ki így, ugyanis rengetegen fedélzeten ragadtak szerte a világban...

Hogy kerültünk hatósági karantén alá?

Miután robbant az olasz történet, elutasított minket St. Vincent, így ott nem köthettünk ki! (Nemcsak mi, hanem másik karibi hajóink sem aznap.) Ezután a hotel direktor tudósított az akkori aktuális helyzetről, mondván pánikra semmi ok, de legyünk észnél... Ezután Martinique-n hőmérőztek (ami főképp a sajtónak szólt, ugyanis egyes utasok posztolásai miatt több pletyka keringett, mi szerint vírus van a hajón), a fedélzeten pedig kiemelt lett a higiénia-figyelem! Pedig addig még gyanús esetünk sem volt, legalábbis nem hallottunk róla! Valóban nagyon sok hülyeséget írtak ki egyes utasok felesleges műdrámába csomagolva, ami nem szólt másról, csak feltűnési viszketegségről! De... pár nap múlva piros zónába került Itália, és nem fogadott St. Kitts sem! (Beálltunk ugyan, de nem mehettünk ki, annak ellenére, hogy egy amerikai hajó utasai vígan glosszáltak odakint, de nálunk, ugye, olaszok is voltak...)

A következő cruise-on aztán Tobago és Grenada is elutasított, bejelentették, hogy Tobago helyett Barbadosra megyünk! Másnap kora reggel hallottam, hogy megy le a horgony alattunk, ekkor már sejtettem, hogy valami nem stimmel, és bő 2 óra múlva bemondta a kapitány, hogy sztrájk van a kikötőben, de ne aggódjunk, megoldják! Áh, gondoltam, később sem lesz ott kimenetel, hisz’ valószínűleg miattunk nem akarnak dolgozni, és azt is láttam a monitoron, hogy másik hajó bent áll. (Hogy? Ha egyszer sztrájkolnak...) Kis idő múlva bemondták, hogy hatósági orvosi ellenőrzés lesz! (Ez minden kétséget eloszlatott, de örültünk, hogy talán tisztázódik minden, és nem lesz többé gond! (Naiv voltam! Persze ekkor senki sem képzelte, hogy idáig fajul a dolog globálisan...) Mivel aznap felléptünk, próbáltam nem ezzel foglalkozni, bár egész nap rossz érzés kerülgetett, és nehéz volt koncentrálnom a hangosbemondások hallgatása közepette, amire még show-kezdés előtt, már a zsákban kuporogva is sor került! (Aznap egyébként 3 másik hajónkat sem engedték kikötni a világban, egyértelmű volt hát az olaszok miatti para!)

Másnap ismét tengeren voltunk...

Ez már nagyon nem tetszett az utasoknak, zúgolódtak, reklamáltak, hőzöngtek és pénzt követeltek. Noha velük mindig legeslegutolsó percben közölték az infókat (ez valahol érthető, mert nem lehet csak úgy „durr bele” közéjük vágni az információ-bombákat, mivel a következmények kiszámíthatatlanok és súlyosak lehetnek...), de azonnal kaptak 500 dollár kártérítést fejenként; és szerintem, az ő hülyeségük az, hogy ilyen körülmények között krúzolni jöttek! Pontosan tudták, hogy fokozódik a veszély, pláne Olaszországban...

Mi a francért jöttek akkor??? E kérdést sokszor feltettem, persze költőien...

3 nappal később tehát végre kikötöttünk St. Marteenon, így ideig-óráig csitultak a kedélyek. Mi is élveztük a napot, sétáltunk, gyrosoztunk, neteztünk, vásároltunk, minden klassz volt! Miután visszamentünk, természetesen jött a hír, hogy a másnapi St. Lucia is elmarad (ezt nem is értettem, miért kockáztatták, hisz’ már 2 héttel azelőtt sem engedtek be, azóta pedig csak durvult a helyzet...), így maradunk másnap délutánig! Na, ennek nagyon megörült a crew, azonban a kapukat lezárták, át kellett állni másik helyre kikötőn belül. Miután sikeresen átparkoltunk, és izgatottan tervezte meg mindenki a bulis éjszakáját, a kapuk csak nem nyíltak! A backstage-ből láttam, hogy ezerrel gyülekeznek viszont a franciák a színházban, nagy hévvel magyaráznak, a hotel diri pedig igyekszik állni a sarat, legalábbis egyelőre... Főnökasszonyunk is hátulról figyelt velünk, kiderült ez már a sokadik kikövetelt míting volt! Sury – az aznap felszállt interportos énekes – is ott toporgott aggodalmas arccal, vajon lesz-e így előadás. Közben kezdett gyanús lenni, hogy már rég átálltunk, de még mindig nem lehet leszállni! Summa summarum, pár óra múlva elhajóztunk. Kiderült, egyik percről a másikra kiutasított minket a sziget! (Miután egész délután kinn flangáltunk...) Sury showja azért sikeresen lement! 

Na, másnap aztán elszabadult a káosz!

Sőt, lincshangulat alakult ki! Már reggel a medencénél nekiestek az animátoroknak, hogy merészelnek jókedvűen ugrabugrálni, amikor tönkrement a vakációjuk – ezután lett leállítva minden program odafent – óbégattak a szegény recepciósokkal, szekusokkal és a dirinek verték a mellüket...

Nekünk közben elmagyarázták, hogy ne érintkezzünk egymással, tartsunk 1,5 méteres távolságot (aha, a több ezer emberrel zsúfolt fedélzeten!), illetve mossunk gyakran kezet!  (Jó, mi elkerülhetjük az utasokat és még a crew részleg nagyja nélkül is elvagyok pár napig, de a többieknek ez nem kivitelezhető!) Az pedig vadul hangzott, hogy azt az utasítást adták kintről, hogy 2 nap múlva menetrendszerűen felszedjük az új utasokat... (Bár efelől voltak kétségeim és dirink is merő hülyeségnek titulálva, fejcsóválva adta át az infókat...)

Egy nappal később megérkeztünk Martinique-ra, ahol bíztunk benne, hogy megállhatunk, hisz’ francia sziget és sok martinique-i utasunk volt, akiket csak hazaengednek! Igen ám, de mikor kora reggel indult a horgony, idegesen kipattantam az ágyból. (Ez azért jelzés, mert normál esetben ezek a kikötők rendes dokkolós helyek, nem pedig vasmacskás megállók...) Hosszú órákig nem tudtuk, mi történik! Láttuk, hogy a parti őrség hajói körbevesznek, és valami nem stimmel. Lakat alá kerültünk, de állítólag csak ideiglenesen, majd beharangozták, hogy orvosi vizsgálatok következnek! Végre lesz rendes tesztelés?! (Megjegyzem: az, hogy Barbadoson végül mit, kit, mikor, hogy teszteltek, az sosem derült ki!) Jó pocsék nap volt! Mindenki ketrecbe zárt vadállatként fel-alájárkált, tanakodott, saját kútfőből merítve teóriákat gyártott. (Főleg az olasz zenészek fantáziája lódult meg, de nem mindig tudtam követni, miről diskurálnak, illetve min vitáznak hevesen gesztikulálva...) Én a technikusokkal lógtam, akik elmondták angolul is, amit tudtak, és az animátorfőnök csajszi is beszámolt. Tehát, a színpad mögötti irodából követtük ismét az eseményeket. Később dirinőnk is betoppant és együtt néztük a francia „hadvezért” (az utasok – már ismert – szószólóját, aki ráadásul egy orvos volt), aki a színpadon állva olvasott valamit. Marco stagehand pedig fordított. Kiderült, hogy a St. Lucia News (helyi hírek) már 2 napja lehozta hivatalosan, hogy van nálunk koronás páciens! Sok bili borult, mert a vezetőség még mindig nem akarta számunkra megerősíteni, de végül késő délután bejelentette a kapitány, hogy 2 teszt pozitív lett. (Egy utasé és egy dolgozóé.) Csupán 5 beteget teszteltek, olyanokat, akik már egy ideje szenvedtek a kórházban. Mondanom sem kell, mindenki betojt, nagy lett a zsivaj a crew bárban is! No meg a tumultus! Az 1 méteres távolság senkit nem érdekelt, senki nem rohant kétségbeesve a kabinjába, de akinek volt maszkja, az feltette. Én nem időztem ott egy percig sem, próbáltam megőrizni a hidegvéremet és felkészülni a legrosszabbra, vagyis arra, hogy hetekre ott ragadunk, ráadásul kabinba zárva rostokolhatunk majd... (Mivel hozzánk is eljutott a Japánban ragadt full-karantén alatt tartott óceánjáró esete, mely végére kb. 700-an betegedtek meg a legénységből...)

Gyors bejelentkezésem, amikor még igen nagy bizonytalanságban voltunk:

https://www.facebook.com/anna.kodak.7/videos/10158321165178120/

Másnap viszont sikeresen leszállították a helyieket, ami bíztató volt! Nekiálltam edzegetni a színpadon, próbáltam „normálisan” viselkedni, mindent lezártak, az utasok enyhe melankóliába esve visszahúzódtak, a legénység nagyja pedig egész nap telefonált. (Kaptunk internetet.)

Este elindultunk Guadaloupe felé! Közben beszéltem egy magyar leányzóval a másik hajóról, ők akkor értek Martinique-ra, mikor mi elhajóztunk onnan. (Náluk ugyanaz zajlott le egy nap csúszással és ott is találtak betegeket.) Guadeloupe-n aztán leraktuk az ottani lakosokat és egy nappal később megkezdték az európaiak hazareptetését is. Ekkor hívott Irma, a diri asszisztense, hogy szeretnénk-e hazajutni! „Naná!” – mondtam. Beindult a gépezet, egy óra múlva jött a megerősítés és nemsokára kezemben volt két repülőjegy! Ezért a mai napig hálás vagyok neki és a cégnek is! Mondanom sem kell, nagy erőkkel pakolásba fogtunk, ami mindig 8-10 órás mutatvány!

A táncosok egy része (az angolok) már aznap leszállt, de a többiek (ukránok, oroszok és olaszok) maradtak, mert féltek, hogy úgy sem jutnának haza, illetve nem akartak hatósági karanténba kerülni vagy nem érezték volna biztonságosnak, ha a szüleikhez beállítanak. Mi is aggódtunk, minden rendben lesz-e, mivel néha ellentmondásos infók mentek a különböző országok híradóiban. Azt tudtuk, hogy Magyarország nincs lezárva, és a nagykövetséggel is felvettük a kapcsolatot, illetve az is bíztató volt, hogy a „rendben lévőnek” tűnő Párizson át repültünk.

Maga az út:

Kora reggel kiállítottak bennünket a hajó elé kb. 8 legénységi taggal, de buszra mi csak 3-an szálltunk egy olasz kolleginával. Több mint egy órát ültünk, míg fel nem töltötték dugig a saját utasainkkal. Nem volt kellemes érzés potenciálisan fertőzött vendégekkel nyomorogni, akik szemmel láthatóan cseppet sem aggódtak, hanem nevetgéltek, (ittas örömmámorban) cseverésztek és tudtuk, hogy sajnos ez a repülőn sem lesz másképp!

Végül 4 teli busz indult meg konvojban, rendőri kísérettel, útlezárásokkal, hogy gyorsan és akadálytalanul eljussunk a reptérre, ahol egy hátsó bejáraton, egyenesen a géphez vittek minket, ahol ellenőrzés nélkül felszállítottak. Először csak néztünk, mint a moziban, mivel sem a járat, sem az időpont nem stimmelt, és a többi 5 crew társunkat sem láttuk sehol! Ellentétben francia utasainkkal, nálunk ott voltak a bőröndök is, de kaptuk az ukázt: ez egy „S.O.S mentő járat”, nincs másik gép, felszállás! Párizsban majd a helyi hatóság fogad és kezeskedik értünk... (Na ez egyszerre hangzott nyugtalanítóan és biztonságosan...)

Mi ott töketlenkedtünk hárman, míg rá nem írták kézzel a nevünket a csomagokra és be nem rakták manuálisan, majd felballagtam egy liter szójatejjel és egy kilós avokádóval a hátizsákomban (mivel úgy készültem, hogy 8 órát dekkolunk majd a terminálban, de ennek később nagy hasznát is vettem, mert kaját nem nagyon adtak a 9 órás út alatt!) a gépre, ahol „aki, kapja marja”- féle helyfoglalás ment és utolsókként érkezvén csak hosszas huzavonát követően találtunk helyet, minek végére már plafonon táncoltak az idegeink! Totális volt a tömegnyomor, a zaj, illetve a körülvevő folyamatos krákogás és köhögés...

Így hát karót nyelve ültünk, folyamatosan húzódva el a mellettem ülő néniktől (habár bíztató volt, hogy idősek, tehát ha betegek lennének, csak mutatnának tüneteket, legalábbis erre gondoltam :D) és 10-15 percenként fertőtlenítettem. Igen furcsálltam, hogy a személyzeten se maszk, se kesztyű nem volt, és úgy viselkedtek, mintha csak egy átlagos járat lenne egy átlagos napon és simán hajolgattak az emberekhez, miközben én a wc-re is csak maszkban, törlőkendővel, kilincset csak egyszer használatos zsepivel érintve jártam... Mivel kaját, piát nem akartak hozni (kiderült, hogy nincs, ugyanis olyan gyorsan fordították vissza ezt a gépet, hogy nem volt idejük feltölteni), hátramentem a stewardessekhez. Ekkor kérdezte az egyik srác, tudom-e, mi történt! Én elmeséltem röviden mindent, hisz’ azt hittem, csak a részletekre kíváncsi, a lényeget nyilván tudják... Fenéket! Gőzük nem volt semmiről! Ez azért „érdekes”! A saját pilótájuk sem közölt velük semmit!? Vagy a cég? Vagy semmi hatóság? Bár feltűnhetett volna nekik a speciális beszállítási eljárás, a készenléti mentőkkel és hasonlókkal... És mégis mire gondoltak? Azt tudták, hogy valami probléma volt egy hajón, ahonnan gyorsan kell az embereket Európába juttatni! Olasz- és Spanyolország pedig már akkor sem volt eseménytelen, ez pedig spanyol járat volt, spanyol személyzettel...

Miután átkínlódtuk e hosszú utat éhezve (végül egy darab menüt hoztak, az enyémet Olinak adtam, nekem maradt az avokádó, egy alma és némi magkeverék...), stresszesen, tűpárnán ülve (bezzeg az utasok elvoltak, mint a befőtt!), forró vízért járkálva (legalább voltak tea filtereim! :D), csak megérkeztünk Párizsba, ahol egy hosszas sorban állós lázmérés után mégsem jött értünk hatóság, így szabadok voltunk, mint a madár!!!

Felemelő érzéssel császkáltunk hát, így kezdtünk megnyugodni, noha tudtuk, hogy körülöttünk nyilván ott van valahol a vírus is. :D (Későbbi betoldás: milyen vicces, hogy akkor annyira féltünk, azóta már jelentősen megváltozott a véleményem erről-arról...)

A reptéren sok minden le volt zárva (pl. a bezárt kávézók, éttermek ülőrészeit is külön leszalagozták), de egy-két étterem és élelmiszerbolt kinyithatott, de csak minden 4. emberen láttam maszkot. Bőven volt várakozási időnk, így aztán ledőltem egy bezárt étterem kanapéjára a nagy kabátban, jógamatraccal és öntudatlan mély álomba zuhantam. (Ki tudja hány órája nem aludtam már akkor...)

A következő gépen már szellősen ültünk, üdítő volt ismét magyar hangokat hallani. Természetesen legtöbben a vírushelyzetről tanakodtak, illetve egy lökött nő sápítozott a telefonba, hogy ő bizony egy hét múlva megpróbálkozik Amszterdamba utazni... Budapesten aztán semmi nem volt, meg sem kérdezték, honnan jöttünk! Taxiba ültünk, majd nagy vígan beléptünk otthonunkba, ahol első dolgunk volt egy kád forró vízbe csobbanni. :D

Élő beszámolós verzióm a FB-on megtalálható:

https://www.facebook.com/anna.kodak.7/videos/10158333390108120/

A szüleinknek köszönhetően tele volt a hűtő és kamra, így tüstént megkezdtük önkéntes házi karanténunkat, amiről aztán pár nap múlva a Napló adásában is meséltem:

http://www.atv.hu/videok/video-20200322-heti-naplo-svaby-andrassal-1-resz-2020-03-22?fbclid=IwAR0Y_uWzDDLoHRHDZtHAP7etKNrqHUMJN_WXjzIctgv2bap723OsYrbZgEQ

Olasz kolléganőnk, Irene viszont csak 2 nappal utánunk ért haza, több kerülővel, ugyanis járatát törölték, átreptették, hotelben éjszakáztatták stb. Nem volt tehát egyszerű, de még így is szerencsésnek érezte magát. Pár nappal később hazaért másik hajónkról, szintén Karibról, a magyar lány is, aki 5 nap alatt 5 kilót fogyott idegességében! Két hétre rá megérkeztek énekeseink és táncosaink is, viszont technikusaink, illetve cruise direktorunk csak 1 hónappal utánunk, addig kabinba zárva hánykolódtak és várakoztak. Ami felettébb érdekes volt, az az, hogy mikor mi hazafelé tartottunk, akkor rám írt Kip, az amerikai bohóc (a jó kis ázsiai szezonokból emlékezhettek rá), hogy ő is reptéren áll, épp Japán felé tart! Nem akartam hinni a szememnek! Képesek kireptetni, amikor a legnagyobb probléma az, hogy nem tudják hazajuttatni a legénységet??? De erre még visszatérek!!!

Teljes fotó album az elmúlt 2 hónapból:

Karanténunk ideje alatt hol a kertben gyakoroltunk, hol tengerimalacként fárasztottam magam odabent, a trambulinon, futógépen, videós „insanity tréningekkel” és hasonlókkal... :D Mi már amúgy is rutinos „stayhome”-osok vagyunk a hajós élet miatt, de persze nagyon hiányzott a kijárkálás! Kisfilmeket is forgattunk, mint pl.:

 https://www.youtube.com/watch?v=WoqXPy01A9k&feature=youtu.be&fbclid=IwAR0Uu7TkedpC7nH-pz0HUyajB33JD-FsZVCW5_cQVAjNZyUXiKBNZsoq7Jk

Illetve befejeztem egy-két újabb (hajós) útifilmet:, mint például a teljes Japánt:

https://www.youtube.com/watch?v=d9-vgvDbUrA&feature=youtu.be&fbclid=IwAR3KVUdZu0qO7WNUBmRHR8uSj696AVfU5TjeUF9BTGO2RU2W7OgLTDHCOgM

Hajós èlet ‘A and O’ stílusban: �

 https://www.youtube.com/watch?v=WoqXPy01A9k&feature=youtu.be&fbclid=IwAR0Uu7TkedpC7nH-pz0HUyajB33JD-FsZVCW5_cQVAjNZyUXiKBNZsoq7Jk

Majd megtaláltak a tv-sek, így részt vettünk egy karantén-műsorban „home office” üzemmódban:

https://rtl.hu/rtlklub/madeinkaranten/made-in-karanten-extra-artistapar-anna-oliver-a-mi-eletunk-a-valosagban-is-ilyen?fbclid=IwAR1TGKI-ZiPZ9u2rS83mH-bQo8NtwQpcXfhqlN-QpVwWey80SNXMkgT05Tw

Így e szigorú 15 nap gyorsan elment, mindenünk megvolt, ami meg mégsem, azt megrendeltük online! (Pl. egy bordásfalat :D) Óriási öröm volt újra utcára lépni, boltba menni és sétálgatni! Bár első körünk Sparba és Dm-be vezetett, utána a közeli Népligetbe kirándultunk, ami bár egy télies (bocsi, de Karib után nekem nagyon hidegek voltak bizonyos napok...) időre esett, mégis feltöltő élményt adott:

Közben „a helyzet fokozódott”, vártuk a vírus tetőzését (ami Magyarországon még mindig nem következett be), és folyamatosan követtem a hajós eseményeket. Előző hajónkon pl. elszabadult a járvány, így jelentős mennyiségű pozitív esettel futott be Európába, amit (mint a legtöbb óceánjárót) napokig nem engedtek kikötni, majd miután bebocsátást nyertek egy olasz kisvárosba, rögvest vesztegzár alá helyeztek, így spanyol, orosz, angol ismerőseim tucatja hatósági olasz karanténba került...

Közben a mi hajónk még mindig a Karib-tengeren hánykolódott, az esetek száma emelkedett, végül Miaminál sikerült dokkolnia több óceánjáró társaságában. Az ottani másik hajón pedig meghalt egy szegény szekus, akit rohammentő vitt el, tőlünk is többen kinti kórházba kerültek. Elképesztő, mennyi hajó ragadt vízen, más cégek járatain is hatalmasak lettek a problémák! Pl. egy amerikai nagyhajó is bolyongott időtlen időkig több mint 100 fertőzöttel és 4 halottal a fedélzeten, mert nem fogadták őket sehol. Elképesztő, hogy olasz járatainkat sem fogadta Olaszország napokig!

Sok artista és előadó posztolt kabinkarantén dalokat, edzéseket, beszámolókat! Bár sok olyan járat is volt, ahol nem ütötte fel fejét vírus, így szabadon mozoghattak a fedélzeten, volt nekik konditerem, bár, partyk és hasonlók. (Ilyen luxusbörtönökben azért mégsem lehetett olyan rossz, legalábbis eleinte, mert attól még nyilván mindenki hazavágyott.)

Később újabb eseteket jelentettek, újabb halottakról szóló híreket is kaptunk: pl. az ázsiai hajós orvosunk is elhunyt  :( , illetve egy fiatal báros is áldozatul esett a kórnak... 

Azonban csak egy közeli ismerősről tudunk, aki megbetegedett: Sury, az említett interportos énekes jelezte, hogy pozitív lett, sőt az egész családja, aki mindvégig velünk volt az utolsó napokban. Ráadásul a hazaérkezése után 17 nappal jelentkeztek a tünetei, mikor már azt hitte, megúszta. Persze elkaphatta a repülőn, reptéren vagy ki tudja hol, mert nem vagyok róla meggyőződve, hogy koronásan szállt le, közülünk senki sem mutatott ugyanis tüneteket... (Habár lehet, hogy átment rajtunk, mint a sicc!) Általában mindig szegény pincérek és bárosok fertőzödtek meg.

 _____________________________________________________________________________________________

Közben itthon:

Eleinte nem volt gond, baromi hálásnak éreztem magam, hogy itthon lehetek, és tulajdonképpen semmi problémát nem okozott az összezártság, időtöltés, önmagam elfoglalása és a kijárási korlátozások betartása. De egy idő után besokall az ember e bizonytalan „Ki tudja, mi, hogy és mikor lesz!?” - féle állapottól. A munkakérdés igen aggasztó, hisz’ ahogy a teljes ismerősi körömet, minket is érint, mivel az előadói világot, a turizmusból, rendezvényekből élőket rázza leginkább, de óriási hatással van az egész gazdaságra, tudom, hogy rengeteg ember maradt munka nélkül...

Mi is nekiálltunk hát A, B, C terveket szőni és bár általában nem tétlenkedünk, mégis sokszor úgy érzem, hogy csak peregnek a napok eredménytelenül, ezt pedig nehezen viselem! Úgy a 30. nap környékén kezdett múlni a „Jaj de szerencsések vagyunk, hogy hazaértünk!” – érzés és beúszott az „Ajjaj, így jó darabig nem lesz munka és visszaállás a régi életformánkhoz. (Sőt, elképzelhető, hogy ahhoz már pont úgy sosem! Ez persze pozitívan is elsülhet, lehet ideje a változásnak életünkben...) Azóta elkezdtem biciklizni, amitől újra kinyílt a tér, nyakamba vehetem a várost, amikor kedvem tartja! (Estem is már nagyokat azóta, de az nem szegi kedvem!)

És hát ún. challengeket és posztokat is gyártottunk saját és ismerőseink szórakoztatásaképp:

De Kip sem örült sokáig, 1 hónap után náluk is megjelent a vírus, holott 4 hónapja feküdt a hajó parkolópályán, kizárólag személyzettel. Mivel dolgozókat folyamatosan hoztak-vittek, ez okozhatott problémát! Természetesen, mindenkit kabin karanténba helyeztek (a cruise dirit kinti kórházba), majd végig teszteltek és több mint 50 esetet jelentettek. Megkezdték a teljes kiürítést, azaz a személyzet hazajuttatását. Lőttek a „Stand-by!”-nak és a „Lassan indítjuk a kínai cruiseokat!”- féle tervnek...

Közben a mi hajónk is hazaért Olaszországba, ahol már csak a minimális biztonsági létszám maradt fenn, köztük Antonio (enviromental officer), aki azóta is beszámol, illetve mesélgeti, hogyan edz kabinjában nap mint nap az előírt edzéstervem segítségével! Mint mondja, egyetlen előnye, hogy soha nem volt jobb formában ennél! Olasz barátnőm is írta, hogy noha férjéék kikötöttek, de nem találkozhatnak még a vesztegzár és hatósági karantén miatt...

Aztán több dél-amerikai ismerősömmel (főképp zenészek) cseteltem, akik azért nem tudtak hazamenni, mert a saját országuk zárta le kapuit, de repülőjáratok sincsenek. Ők mind kabinrabok tehát, így nap mint nap vicces vagy melankolikus videoklippel szórakoztatják magukat és FB táborukat.

Latin táncos Adriánunk is hazatért a több mint egy hónapos tengeri út után, és bár ők jól elvoltak, mert szerencsére nem volt betegük (annak ellenére, hogy a „Korona bomba” robbanásakor még bőven Hongkong közelében jártak, sőt hetekig krúzoltattak!), de rettentően várta már, hogy ismét szárazföldre léphessen! Olyan ismerősöm is van, aki a világkörüli turnét fejezte be és inkább leszállt Ausztráliában, hogy ott vészelje át ezt az őrületet! (Érdekes, hogy a világkörüli utasokat is elkerülte a járvány, így bár hosszú hetekig hajókáztak kikötés nélkül, de a vendégek valahogy boldogok maradtak! :D)

Na, azóta sem kezdtem nagy főzöcskézésbe, mániákus takarításba vagy őrült kertészkedésbe, bár vettünk pár szobanövényt és rendezgettünk ezt-azt itthon, sőt volt hogy felakasztottam magam:

Ráadásul, még a szülinapom is eljött:

Tortámat a Zabrakadabrából rendeltük: Paleo levendulás szedertorta volt! Nyamm!!! :D

Rendszeresen online sport-gimnasztikázom régi edzőmmel és csoportjával (Hajrá Zoom app!), drága párom pedig állandóan sepreget és porszívózik (most döbbent rá igazán, milyen gyorsan porosodik a lakás! :D), illetve a hangyák és molylepkék is adnak némi programot időnként. Azért igyekszünk formában maradni, noha új mutatványokra nincs sok motivációnk. Igaz, az utóbbi évben túltoltuk az edzést, nekem a lábam, Olinak a könyöke fájdogál mostanában. Továbbra is eljárok bringázni és egy ideje már újra találkozom emberekkel, ölelkezés és puszilgatás nélkül... Vannak jobb és rosszabb napjaink, mint bárki másnak! Sajnos, nem tudok mindig bölcs és pozitív lenni, de igyekszem! :D Bár, korlátozott a helyzet, limitáltak a körülmények, de ránk szakadt egyfajta szabadság is, amivel néha nehéz mit kezdeni mentálisan. Olyan parkolópályára vagy kispadra ültetett érzés ez...

De ilyenkor kell valahogy ezen túllendülni és a hajunknál fogva megráncigálni magunkat és belefogni valami újba vagy valami flow érzést okozó tevékenységbe! 

5 dolog, amire rájöttem:

1. Nem szabad állandóan híreket és FB-ot olvasgatni, mert lehúzza az embert!
2. Rettentő fontos az órarend, különben elúszunk a semmittevésben!
3. Muszáj átgondolni helyzetünket, mert ha ignoráljunk, az nem segít. Szükség van egyfajta elcsendesedésre, megnyugvásra, rá kell jönni, mit jelent számunkra ez az egész, mit üzen, vagy milyen jót tudunk kihozni belőle!
4. Meg kell találni a balanszot a hasznos és feltöltő programok tekintetében. Pl. sétáljunk nagyokat!
5. Végül pedig, ami számomra is a legnehezebb: legyünk türelmesek! :D

5 +1. Ha pedig totál magad alatt vagy, nézz Jóbarátokat!!! :D

Garantáltan mosolyt csal az arcodra! :D

Mindenkinek kitartást, erőt és vírusmentes hétköznapokat kívánok a hátra lévő időszakra, legyen esemény- és ingerdús a homeoffice, sőt legyen (jó) munka!

Üdv.: Circusgirl

Sziasztok!

Mostanában ritkábban jönnek a fejezetek, ugyanis gyűjtögetek, illetve várom, hogy megszálljon az ihlet, másrészt már végig tudósítottam egy Karib szezont, így nem viszket írásra annyira a kezem, nem beszélve a ’FB sztoriról’, ahol előszeretettel osztom meg a pillanatokat... Leginkább viszont azért, mert ki sem látok a filmkészítésből! (5 évnyi nyersanyag nem kis falat! De még az esküvői filmünket is nemrég fejeztem be, több hét vágás után!)Mivel jó páran kérdezgettek, nem akarok-e vlogolni... Nos, azt egyelőre nem ígérem, de úgy döntöttem, megosztom Veletek a filmjeimet!

Íme a 2015-ös Karib Szezon, melyben nemcsak a szigetek egy részét mutatom meg (5 ugyanaz a mostani menetben is), hanem magát a hajót is, de belepillanthattok fedélzeti életünkbe, sőt régi shownkba is! Remélem, tetszeni fog! :D

 https://drive.google.com/file/d/18xYyLVl_HRIBaO-PCyrmK1QFzoZYJ3hX/view?usp=sharing

Na, akkor csapjunk a lovak közé!

Mivel engedik a szervezett „birkatúrákon” való részvételt, így jó pár kiránduláson voltunk az elmúlt hetekben! (Miért is ne használnánk ki!? :D) Ilyenkor hivatalosan escortként, azaz kísérőkként megyünk, így bár néha külön buszba kerülünk, a célállomás ugyanaz! Általában nem kell megerőltetni magunkat, de néha hasznosnak bizonyulok, ugyanis tolmácsoltam már olaszoknak, sőt egyszer egy elvarázsolt nénire is ügyeltem, aki hol lemaradt, hol a mosdó nyelte el, így szem elől vesztette a csoportot és nagyon örült, hogy megvártam!

Aztán volt, mikor Oli volt kicsit elveszett! Igaz, elnézelődött, de egy kukkot sem értett, hisz’ francia csoportban önkénteskedett... :D

Olyan strand-túrán is voltunk, amit tönkre tett az eső, és mindenki elkámpicsorodva üldögélt tető, fa vagy ernyő alatt a csudaszép, de szeles öböl partján... (2 hét múlva ismét elmosott minket a zuhé egy másik öbölben...) Hát Tortolán mindig esik valahol! (És mi mindig épp ott vagyunk... :D) Ha idelátogatsz, mindenképp bérelj dzsipet/quadot vagy motort és azzal járd be a szigetet! Egyrészt így kicselezheted az időjárást, másrészt a sok gyönyörű partszakasz együtt nyújt életre szóló élményt, a városban semmi nincs!

Long Bay Beach:

Cane Garden Bay:

Valentin nap: Guadeloupén kirándultunk:

1. Écrevisses vízesés

(Ebben anno úsztam is, noha jéghideg volt!)

2. Montebello Rumgyár:

(Kóstoltunk csokisat, fahéjast és karamellest! :D)

3. És egy újabb édenkert, a híres Valombreuse: 

A városban, Pointe-á-Pitren legtöbbször bevásárolni, piacozni és a közeli gyrososhoz járunk, mert szupergyors wifije van (Tényleg, gyorsabb, mint az otthoni! :O) és tök kedves a tulaj (egyszer úgy összebalhéztak a feleségével, hogy szinte szégyelltem magam, úgy rikácsolt vele az asszony... Igen kényelmetlen szitu volt, de azóta úgy látom, megbékéltek!), de megállok néha a street artokkal borított falakat fotózni, azokban gyönyörködni, mert tele van velük a város! A női arcok a kedvenceim:

Azonban múltkor végre itt is ellátogattunk a helyi BKV-val egy gyönyörű strandszakaszhoz, a La Datcha-ra, mellyel szemben van a közkedvelt lakatlan strandsziget (Ilet du Gosier) is! Ide átúszhatsz, de természetesen, vannak csónakok, amik átvisznek!

E helyet amúgy egy szigeten élő magyar lány, Kriszti ajánlotta, akivel a neten keresztül vettem fel a kapcsolatot. (Hála Andiéknak, akik pár hónapja vele fedezték fel a szigetet.) Ő ugyanis pár éve fogta magát és 180 fokos fordulattal kiköltözött e mesés szigetre! Azóta idegenvezetőként és táncoktatóként éldegél, valósággal szerelmes a szigetbe és az itteni életbe vagy divatos szóval e FÍLINGBE! Ha érdekel a története, olvass bele a blogjába (https://karibialmok.hu), melyet Karibi Álmok néven találsz! Ha ide látogatva jó programra vágytok, keressétek őt!!! https://www.facebook.com/karibialmok/

Saint Vincenten a Pirate-, azaz a Wallilabou Bayhez kocsikáztunk.

Azért Kalóz öböl, mert itt forgatták az amerikai nagy sikerű mozifilm több jelenetét, amit maximálisan meglovagolnak a szigetlakók. (A hely szép, egy-két filmdíszlet is maradt, érdekesek a falon lógó eredeti fotók és aláírások, de az azóta odahurcolt csontvázak és kalózos dekoráció roppant gagyi!)

Ezután úsztam egy órát a Questelles partszakaszon, míg Oli merengett:

Így jól sikerült a túra, és sofőrünk is visszajött értünk, amire nem esküdtünk volna meg:

25 Euro/fő-ért kínálják e programot, strandolással együtt min. 8 személytől. Nos, ő beleegyezett 20-ért, noha 4-en voltunk. Útközben rájött, nem éri meg neki a strandolást kivárni, így azt mondta, vagy kihagyjuk, vagy otthagy minket és majd visszajön. Persze, a lóvét kifizettette, mondván, a túra ott véget ért, de a névjegyét odaadta! Egy olasz párral voltunk, akik szintén bizalmatlanok voltak, de végül mondtam, hadd’ menjen, mivel igazolt sofőr (igazolvánnyal, egyenruhában), ha cserben hagy, majd bepanaszoljuk a rendszáma alapján és visszataxizunk másikkal! De, mint mondom, jött értünk! :D

Hát igen, régebben néztünk már be ilyet naívan! Oda-vissza utaknál tehát, érdemes részletben fizetni, hogy legalább pénzt ne bukj el, ahogy mi Tahitin. De még a buktánál is nagyobb szívás, ha egy isten háta mögötti helyen hagynak cserben! Pago Pagon ugyanis még csak nem is találtunk másik taxit, így egy teherautó platóján robogtunk vissza a kikötőbe, hála egy kedves helybélinek! Jó, őket is megértem, mert múltkor egy „jófej” nővel mentünk és saját kollégáink léptek meg, mondván elment a nap. Mi megvártuk, amit hálásan köszönt és megjegyezte, sajnos jó párszor potyára megy vissza, mert a „drága delikvensek” eltűnnek addigra. Szóval, jó kis bizalmi játék ez és oda-vissza rizikós...

Egyik cruiseon a fellépős és az azt követő nap kikötőjét felcserélték, így Tobagon is ki tudtunk menni. Meg sem álltunk az ún. Pigeon Point Heritage Parkig, ami rezervátum és hotel rezort egyben. Olyan csodaszép, megéri elmenni:

Van party része is, ahol harsog a zene, folyik a pia, durrog a jetski, de az is jól tudja érezni magát, aki természetben gyönyörködve inkább nyugalomra vágyik (ahogy mi is! :D), mert igen nagy területet ölel át!

Persze, a festőien megdőlt pálmánál sorban álltak a turisták... Felsóhajtottam, létezik a mai világban olyan hely, ahol nem szelfiznek órákig az emberek?! Természetesen, mi is készítettünk képet, de volt két fiatal csajszi, akik bő egy órán át illegették magukat és kattintgattak kihívóbbnál-kihívóbb pózokban a fatörzsön... Túlzás, nem!?

De a Karib térség még mindig sokkal élvezhetőbb, mint mondjuk a görög szigetek, ahol „tűt sem lehet leejteni” a törölközők közé!!!(Értitek már, miért nem rajongtam azokért!???) 

Persze akad még elvétve a Földön nyugis hely, ha jól keres az ember! (No, és ha nem a kényelem és koktélbár az elsődleges szempont! Pl. Goában olyan klassz partszakaszra jártunk, ahol szinte mindig egyedül voltunk!)

Mindig mondtam, mi nem vagyunk nagy fürdőzők, de mostanában fordult a kocka! (Miért, arról majd később!) Martiniquen főleg szabad strandra járunk a Saint Luis erőd tövébe:

De flancosabb helyeken ismegfordultunk egyszer-egyszer: a fővárosból 3 kiépített beach-re csábítják a jónépet: 1.Du Bout: ajánlom, ha koktélozni, éttermezni szeretnél! Idén élveztem a 2. Anse Mitan, ahol a partszakasz végében terítettünk pokrócot:

a 3.-on (Les Trois Ilets) viszont semmi érdekeset nem láttam.

Ezekre helyi komppal (7 Euróért) lehet eljutni, melyek 30-40 percenként járnak!

Fort de France amúgy az egyik legklasszabb karibi főváros,

a múltkor említett St. Marteen Philipsburgje mellett! Abszolút lehet élvezni, sétálgatni, nézelődni, vásárolgatni (az árakra kössétek fel a gatyát!), és készüljetek, hogy ez egy sárkányok lakta hely, mindig lehet látni hatalmas gyíkokat, iguánákat, sőt egyik alkalommal kész invázió fogadott:

Antiguán pedig a Valley Church Beachen jártunk legutóbb:

Ekkor volt Oli szülinapja! Reggel egyik kedvencével, egy Tortuga rumtortával ébresztettem, Bourbounossal!

Másnap pedig rákvacsorával ünnepeltünk a hajó egyik éttermében:

E „Lobster Bar” ötlete onnan jött, hogy főnökasszonyunk, Danielle egy nap meghívott minket, illetve asszisztensét, Irmát, Saeedot (komikus), Albertot (tenor) oda vacsorára. Nagyon jól sikerült, jó volt a társaság, a hangulat, ment a sztorizás, a fogások pedig nemcsak istenien festettek, hanem fenségesek is voltak! Hosszú idő után ettem rákot és nagyon jól esett! (Nem titok, hogy cukormentes „szinte vegán” – azaz 95%-ban növényi – étrenden élek. Nehogy megskalpoljanak a harcos vegánok :D, mert évi egy-két alkalommal előfordul némi füstölt lazac vagy rákocska a tányéromon...) Ide tehát megéri beülni a hajón!

Később még masszázst is kaptam Khaleedtól, a madagaszkári edző-terapeutától, aki már barátként járt hozzánk, míg sajnos le nem szállt. Nemcsak gyúrós sportmasszázst adott, hanem fájdalmas, de baromi hatásos mélyizomlazító thai fogásokat is alkalmazott! Kézzel-lábbal nyomta, húzta, rángatta, taposta végtagjaimat, de megérte, pedig néha jajgattam, mint fába szorult féreg! (Pedig kifejezetten bírom az erős nyomást!)

Grenadán beestünk egy csokimúzeumba, ami kávézó is egyben:

Bridgetownban (Barbados) pedig olyan csokigyár van, ahol édességbolt vár kézműves, kókusztejből készült, vegán fagyival! (Beülni lehet, de nem kényelmes a magasított, bárszékes asztalnál, fülledt melegben kuporogni és a jellegtelen utcaszakaszt bámulni, de az illat és a fagyi mennyei!)

 Zip-Lineozni is voltunk St. Lucián, crewnak szervezett program keretében:

Előadásaink továbbra is sikeresen mennek két hetente, néha kicsit mozog a hajó, néha erősen húgyszagú a füstgép, így majd’ leájulok a szerről, néha meg felmondja a szolgálatot a mozgószínpad, de semmi különös nincs! :D  Szerencsére fogad minket extra lelkes, vidám nézőtér is, és sok kedves gratulációt kapunk a kreol lakosoktól is! De még mindig az olaszok azok, akik elkapnak minket egy fotóra hébe-hóba (van egy helyes házaspár, akikkel sokszor beszélgetek, mert már 3 hónapja nyaralnak a hajón úgy, hogy harmadszorra jöttek el 12! nonstop karibi körre), de csökkent a számuk a tomboló vírus és az azzal járó vesztegzár miatt. Nos, olasz cég vagyunk, így igen nagy hatással van ránk ez az egész! Mivel napról napra tetéződik a téboly és változik a helyzet, nehéz AKTUÁLIS beszámolót adnom, hisz’ azóta többször változott, mióta e fejezetet írogatom! Tehát mi történt idáig, azaz 2020.03.09.-ig:

A 4 ázsiai járat értelemszerűen már rég kiállt a forgalomból, de szerencsére a személyzet biztonságban van. Nagasakiban állnak utasok nélkül, bizakodva, várva, hogy elmúljon Kínában a veszély. (Nem olyan frankó, mivel alig mehetnek ki, kb. heti egyszer, kétszer csak... Az új táncos csapat eleve így szállt fel rá egy hónapja!) Majd robbant az olasz történet két hete! Ezután nem sokkal elutasított minket St. Vincent, így vízen maradtunk! (Nemcsak mi, hanem másik karibi hajóink is hoppon maradtak Jamaicánál, illetve Tortolánál, bár itt pár nappal azután kiköthettünk.) Megijedtem, hogy majd kizárnak minket sorra a szigetek és napokra (sőt hetekre) tengeren ragadunk, mint táncos ismerőseinka Föld túlsó felén, akiknél miután leállították a cruiseokat, hetekig hajókáztak utasok nélkül úgy, hogy csak néha álltak meg Vietnámban, de akkor kicsit kimehettek. (Félni ugyan nem féltek – crew partyztak ezerrel –, de nem volt kellemes! Azóta otthon vannak, véget ért a szerződésük.)

Későbbi hír: Azóta egy másik hajót is kivettek forgalomból, ami Szingapúr környékén „hajókázik” most határozatlan ideig! Ott szintén van magyar táncosunk! Mutatták őket a tv-ben, de tévesen 4 magyar személyzeti tagról tudósítottak, holott 9-en vannak!

Na, vissza hozzánk! Az első eset után azonnal mítinget tartottak, volt nagy fejtágítás, ahol a diri helyre tette a dolgokat és tudósított az akkori reális helyzetről! Felszólított minket, ne bocsátkozzunk találgatásokba és nyomatékosan megkért, ne terjesszünk rémhíreket, pláne az utasoknak –még vicc formájában sem –mert a pletykákból és az azokból eredő pánikból, no meg feltűnési viszketegségből posztolt marhaságokból lesz kalamajka. (Nem egy fals hülyeség szivárgott ki ugyanis még aznap egy lüke utasnak és FB-jának köszönhetően, mely miatt majdnem Martinique sem fogadott bennünket másnap, de szerencsére a vezetőség megoldotta a helyzetet.) A kikötőben aztán ment a hőmérőzés, a fedélzeten pedig kiemelt lett a higiénia-figyelem! Esetünk azóta sem volt, de még annak gyanúja sem! Meg lehet nyugodni, de a gyakori kézfertőtlenítés nem árt... :D A megbeszélés után, noha megnyugodtam, de a kikötés-elmaradások miatti aggodalmam nem volt alaptalan!

Pár nap múlva piros zónába került Itália, így probléma-hullámok söpörnek azóta is minden járaton! Nem fogadott minket St. Kitts (ez új hely lett volna), majd pár nappal később már Tobago és Grenada sem, majd 8-án Barbadosra mentünk, ahol sztrájkba fogtak a kikötői dolgozók. Így nem állhattunk be, lehorgonyoztunk, és nem lehetett elhagyni a fedélzetet. Aznap, megerősített információim alapján, 3 másik hajónkat sem engedték kikötni szerte a világban! (Ezek után szállították le a vendégeket és törölték el az utakat az előbb említett járaton, barátainknál.) Nem tudni, hogy alakulnak a dolgok a közeljövőben, de reméljük a legjobbakat! Sajnos, ez már nagyon nem vicces...

A hazai hírekről amúgy nemcsak a családtól és a Rádió1-es Balázsékból értesülünk (amit lelkesen hallgatunk évek óta, mindig egy hetes elmaradásban), hanem a Duna Worldből is, amit román tv direktorunk programozott be, mint egyetlen elérhető magyar csatornát! (Ennek nem csak mi, hanem az erdélyi lány is nagyon örül!) :D Vicces, mert évek óta nem tévéztünk annyit, mint mostanában! Sokszor látunk cirkuszos kollégát fellépni vagy interjúvoltatni, illetve személyes ismerősünket, Fekete Péter kulturális ügyekért felelős államtitkárt is többször hallottuk nyilatkozni különböző műsorokban (Család-Barát, Ridikül, egyéb kulturális híradás, tudósítás)! Ezenkívül még öcsém (aki a tvnél dolgozik) munkáit is el lehet kapni nagy ritkán, de nemrég leadták az örök klasszikus Tanú c. filmet is... :D

Barátaink, a Sárközi tró és a Fővárosi Nagycirkusz tánckara:

Magát a vírust felturbózott paranoiának éreztem, de azóta kissé elbizonytalanodtam, hisz’ annyi mindent hall és olvas össze az ember... A fedélzeten még nem látok pánikot, rengeteg idős vendég van, akad köztük hőzöngő és „okostojás nyugger” is, akik hevesen reklamálnak, ha valami fennakadás van! :D A személyzet egyelőre nyugodt, bár a táncosok aggódnak, hogy jutnak haza a jövő héten... Viszont az olasz dolgozókon érződik a rossz kedv (nyilván sokuk ismerősét, családját is érintik a rendelkezések.), sőt páran egyenesen szégyenkeznek. A vezetőség már ki sem járt focizni például Martinique-on (Oli bánatára), holott az fix program volt a szezonban.

Újabb betoldás: Sajnos, megtörtént az, amitől mindenki félt, de valójában senki sem gondolt, hogy bekövetkezik: karanténba kerültünk, ugyanis kiderült, csak van koronás beteg a fedélzeten! Pár nap múlva erről és a kálváriánkról külön beszámolok!!!

Azért a reggeli 10 órás Casinos brigáddal még mindig nyomta egy ideig, pedig rendszeresen lesérült valaki (törött lábujj, izomhúzódás stb.) és ő is sántított néha 2 napig egy mérkőzés után, de a lényeg, hogy nagyon élvezi! Azért azt mondtam neki, ha komolyabban lesérül, még fenéken is billentem! (Ez nem vicc, 5 éve igen remek bokaficamot produkált ugyanis, de majd a filmen látjátok úgyis!)

Míg ők fociznak, én a crew napozón gyakorlok... :D

Ja, és a kondiban jó ideje van két edzőtársam, akikre roppant büszke vagyok! Antonio és Giovanni már lenyomja velem a 60 perces nagy intenzitású kardiót is, ultramaraton hasizommal! :) Egyikőjük 7 kg-ot fgyott! mióta csináljuk! :D

________________________________________________________________________________

 Végezetül, íme egy kis életvezetési tanácsadás^x a la Circusgirlanna:

Jóbarátaim tudják, egy ideje totál kiegyensúlyozott vagyok. Élvezem és kihasználom napjaim minden percét! Ugyanis a hajón sokan visszafelé számolva nyavalyognak, sőt aki „megteheti”, az (főleg az előadókról beszélek, nem a napi 12 órázó, felszolgáló személyzetről!) szenvedve unatkozik, hogy únja a meleget, a helyeket, hiányolja a nagyvárost, családot, haverokat, ingyen wifit, szabadságot stb. Na, az ilyen típusú ember mindenhol kínlódik! (Pl. hűséges olvasóim emlékezhetnek a problémagyáros amerikai bohócunkra, de a mostani tenor dettó ilyen!) Ilyenkormindig megkérdezem tőlük: Ki kényszerít rá pisztollyal, hogy itt légy!? Mindig nagy hallgatás a válasz! :D (Bár, ha Olitól kérdezem, mikor nyűgös, akkor sunyi mosollyal azt feleli: „Te!” – Vagyis, én... :D :D :D)

A guadeloupei prehisztorikus smiley face :D

De én sem voltam mindig ilyen! Mi változott? A hozzáállásom! Tapasztaltabb, bölcsebb lettem (biztos öregszem! (:D)! Az élet rövid, miért kínlódjak, ha élvezni vagy ÉLNI is lehet! És ehhez nem kell a Karibon hajózni! Tényleg! A boldogság ugyanis döntés kérdése, még ha elcsépelt klisének hangzik is. Irigykedés helyett tenni kell érte, mint ahogy a jó házasságért is! (Bagdy Emőke, Almási Kitti, Popper Péter és még sorolhatnám, mind ezt mondja lényegében!)

A Nők Lapja utolsó oldalán megy a 10+1 kérdés rovat, melyből az egyik kérdés: Hogy nézne ki egy tökéletes napja!? Nos, nekem rengeteg van! Nem, nem a közösségi oldalra posztolós „feeling happy at Paradise”-féle álboldogságról beszélek! Számomra tökéletes nap ugyanis az, ha nyugodtan indul a reggelem egy jó kávéval, minden aznapi teendőmet elvégzem, teljesítem a napi edzés-penzumot, majd jóleső fáradtsággal beesem ágyba szerető párom mellé egy jó sorozat elé, s a végén nyugodtan hajtom álomra szemem. Igaz, rengeteget edzem szerelemből, no meg végtére is ez a munkám! (És a hobbym is, így baromi szerencsésnek érzem magam! De a sport egyébként kiváló feszültségoldó és rá lehet kattanni, de ez egy egészséges függőség.) Ha pedig épp befejezek egy nagyobb feladatot is, olvasok egy jó könyvet, netán még sétálok is a szabadban, az már tényleg a csúcs!

Nem tagadom, nekem is voltak, sőt vannak rosszabb periódusaim (főleg a ködös, mínusz 10 fokos kínai szezonban!) és nekem is hiányzik ez, meg az (pl. egy ablak, hisz’ sötét lyukban lakunk!). Sokszor elegem van a tömegből, zajból és néha az is zavar, hogy nem tudok kimenni, amikor épp szeretnék! (Konkrétan ettől agyhúgykövet kaptam anno, most meg: Sebaj, akkor csinálok valami mást!) De igenis rajtunk áll, hogy kihozzuk-e az adott helyzetből a jót! E szemléletmódom segített át nemrég kiújuló ízületi problémámon is:

egyik napról a másikra ugyanis elkezdett fájdogálni a pár hónapja kificamodott térdem! Egyre rosszabbodott, nemhogy ugrálni nem tudtam, de már akkor is fájt, ha csak hajlított lábbal ültem! Mikor már menéskor is bele-belenyilallt, lementem a dokihoz, aki megnézte ultrahanggal. Látta a sérülés nyomait és azt, hogy nem megfelelően regenerálódtak az ízületi rostok. Mondta, sajnos, nem lehet vele mit csinálni, de most biztos a túlerőltetéstől fáj, pihentessem, kíméljem, és a gyógytorna sem árt!

Fel a kinesio szalagot, a shownak mennie kell, de azért kicsit félre akasztottam magam pihenni... :D

Naná, hogy megijedtem, hogy nem múlik majd el, sőt idővel rosszabbodhat és attól is rettegtem, hogy mi lesz, ha örökre lőttek az ugribugrimnak, ami lételemem! De letisztáztam magamban, hogy azt most hanyagolni kell! Kis kesergés után nagy elánnal nekikezdtem egy otthoni gyógytornász által javasolt gyakorlatsornak, sőt pilates- és jógagyakorlatokat is végzek azóta is! Pár nappal később, mikor már tökre hiányzott a magas intenzitású tréning, épp egy strandon voltunk, mikor nekiálltam róni a hosszokat. Bólyától a partig! Mire észbe kaptam, majd’ egy órája úszkáltam fel-alá és teljesen kikapcsolt. (Világéletemben rühelltem úszni, a beach-en is csak olvasni szerettem az árnyékban.) Nem szólt zene, nem ment laptop, egyszerűen csak mozogtam és elmélkedtem. (Jó, a nyakam majd’ leszakadt, mivel a fejemet nem akartam beletenni mellúszás alatt, nehogy már leázzon a smink! :D) Mikor partra vergődtem, jött a nagy felismerés! Noha, alig bírtam menni, úgy kimerültem (Hiába vagyok fitt, ez tök más mozgásforma és a tüdőt is tökre igénybe veszi!), no meg nyeltem is egy valag sót, de teljesen megnyugodtam! Rájöttem, ha többé nem is ugrálhatok, majd eljárok úszni.

Azaz, mindig lesz valami! Ha bezárul egy ajtó, valahol mindig kinyílik egy másik...

Köszönöm, hogy ismét engem olvastok, ne pánikoljatok, ígérem én sem fogok! :D

Lassan véget ér a szezon, indulunk vissza Európába és bár nem tudni, mi hogy alakul, de az biztos, hogy nemsokára jelentkezem! Addig is kellemes időtöltést kívánok (Légyszi ne vásároljatok fel minden élelmiszert, mire haza érünk :D) és készüljetek, mert jön a tavasz! :D

Circusgirl

X: Kis inspiráció, amit mostanában láttam/olvastam/hallottam/használtam:

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt Sors

Csernus Imre interjú Péterfi Judittal: https://www.youtube.com/watch?v=6lPMwd8v2cI&t=4s

Terápia c. magyar sorozat

Bagdi Emőke boldogság receptje: https://www.youtube.com/watch?v=0tnhJIky7YY (Ezt már egy korábbi blogon is osztottam!)

Guadeloupén¹ szállt le a magyar család. Reggel még gyorsan lenyomtunk egy próbát, melyre beültek a gyerekek, ugyanis csak délután jött értük transzfer. Utána elbúcsúztunk, majd nagy elánnal megindultunk egy helyi sátorcirkuszhoz, melynek múltkor szúrtuk ki plakátját! Nem volt egyszerű odakeveredni, mert bár busszal könnyen eljutottunk egy darabig(a bevásárló központtól nem messzi körforgalomig), ahonnan a sofőr útbaigazítása alapján 10 perc sétára állt a sátor, a stadion parkolójában! Ja, 10 perc egy több sávos autópályán, járda nélkül, forgalomban és nem álló dugóban! :D Így először térdig érő fűben, egy tehenes, bikás pusztán próbáltunk átvergődni (traktorban alvó munkás), de kerítésbe ütköztünk, majd a lakóházak irányából kerülve, mígnem szakadékhoz érkeztünk. Végül szarrá izzadva visszakullogtunk a kiindulóponthoz. Maradt a sztráda, amit még mindig nem tartottunk jó ötletnek, így megkértünk egy szimpatikus nőt, aki éppen akkor ült be a kocsijába, hogy vigyen el minket azon a pár száz méteren, ő pedig készségesen segített! Ott voltunk! Juhééé! Azaz juhééé lett volna, ha lett volna délutáni előadás, ugyanis benéztük a napot, az esti pedig már késő... :( Csalódottan baktattunk hát tovább a pláza felé (mert ugye ott volt szemben, percnyire LÉGVONALBAN :D), míg aztán egy srác megszánt és átfuvarozott egészen a bejáratig! Na, ilyenek a helyiek!

Retus nélkül, vállalom! Kicsit leizzadtam... :D :D :D 

Egy későbbi sétafikálás Pointe Á Pitren, nem messze a kikötőtől:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Milyen a karibi hangulat?!

Természetesen más! Partikuláris! Javarészt az emberek kedvesebbek, mint a legtöbb helyen a világban! Az utcán lazán köszöngetnek, odaszólogatnak és nem csak akkor, ha épp ránk akarnak sózni valamit vagy beach fuvart ajánlgatnak feketén a taxisok, hanem szeretnek csak úgy szóba elegyedni, beszélgetni. Ezzel kapcsolatban sokszor nehéz levetkőznünk fenntartásainkat, a rossz tapasztalatokból eredő elutasító magatartást. (Nos, mióta Pesten leköptek, mikor épp segíteni próbáltam egy szélhámos kéregetőnek, illetve egy banki házaló csalt tőrbe és vitt bele egy hitelkártya igénylésbe – mert udvariasságból tök hülye voltam –, nem csoda, hogy óvatos vagyok!) Ám nem csak vidáman kérdeznek, hanem sokszor kedves megjegyzéssel bókolnak! Íme két kedvenc, melyet Olinak címeztek:

„Hé, Nagy ember! Jól nézel ki! Talán futball játékos vagy, vagy valami hasonló?”

"Hey Man, are you ready for a taxi? = Készen állsz egg taxira? :D (És legalább nem a pitlákba küld el a taxis, mint Srí Lankán, amennyiben nem állunk készen egy fuvarra!)

„A te barátnőd a legszebb, amit ma láttam, pedig meleg vagyok!”

"Put a ring on her!" = Gyűrűzd meg vagy vedd el! :D :D :D 

• A szigetek csodaszép tengerpartokkal, képeslapra illő pálmás, homokos partszakaszokkal szolgálnak és rendkívül sok a zöld: erdő, mező, dzsungel (én 1000x jobban érzem magam, mint a kopár görög szigeteken!), de azt tudnotok kell, hogy a városokban szépségre vagy sok látnivalóra ne számítsatok, ugyanis meglehetősen putrisak! Én speciel nem rajongok a mű világért, azaz az „úgy néz ki, mintha”-féle utánzatokért (jó, bevásárolni kell egy felszerelt szupermarket és a plázába is elbuszozunk időnként, valószínű megszokásból...), így a kikötőknél mesterségesen „karibisra” emelt vendégváró-szuvenírfalvaktól nem vágódom hanyatt és szelfizni sem állok le, inkább igyekszem a csóróbb részeken is megtalálni a szépet! Sokszor kifejezetten hangulatosnak találok egy romos lakóházat, utcaszakaszt, parkot vagy a nyugati kultúra által emelt, jó állapotban maradt épületet!
• A helyi népviselet kockás asztalterítőre hasonlít, igaz már kevesen hordják. Persze, turistáknak árulják a ruhákat, kötényeket és méteres anyagként is. Andi is vett, mondván, ha az avokádónak jól állt a piacon, akkor neki is jól fog! :D

• En is szívesen vásárolok a helyi piacon, máshol nem is találnék ekkora avokádót, ami háromszorosa az otthoninak, miközben fele annyi az ára:

• A bárokban teljesen hülyének néznek, ha alkoholmentes italt rendelünk. Andi is mesélte még a jó múltkor, hogy teljesen felháborodtak az ő esetükben is! „Minek az? Ott a tenger!” – mondták. Még ő kért elnézést... :D
• De képtelenek cukormentes limonádéval (azaz vizet citrommal) szolgálni! NINCS! Bakker, egy satnya lime-ot sem tartanak általában!!! Szinte minden mesterséges! (Kivéve a sarkon árult azonnal fogyasztható kókusz!) A bárkoktélok zöme rum (vagy más alkohol) ízesített, tömény cukorsziruppal! Szóval, itt még citromot is vihetek zsebbe, ha innék valami jót! :D Tény, hogy általában csak Oli fogyaszt...
• Még egy hasznos infó: DRÁGASÁG van! Én nem tudom, a helyiek hogy a fenébe képesek megfizetni e francia, holland és brit árakat, amikor igen jelentős a szegénység!?

Mielőtt újabb szigetekről mesélnék, hadd’ beszéljek kicsit utasainkról!

Szemben a múltkori pozitív drillel, később csalódnom kellett: ennyi unott, undok, „leszarom” tablettával tömött embert egy rakáson még nem pipáltam! Jó, ha 100-ból egy ember visszamosolygott rám! Tényleg!!! A gőgös franciák úgy fenn hordják az orrukat, mintha ők tojták volna a spanyolviaszt, egy félbiccentésnyi köszönés is luxus, így természetesen a mellényráadást sem fogadják hálával, sőt! Örülök, ha egyáltalán megállnak, miközben csatolom rájuk, vagy nem vágnak tarkón, mivel oly’ annyira nehezükre esik viselni fél órára. Pofákat vágva szenvednek, mint rossz gyerek az iskolapadban.

Volt egy igazi SEGGFEJ, akit nem tudtam hova tenni!

Egy jól szituált, sportos, elegáns, 40-es, fess, látszólag NORMÁLIS PASIT képzeljetek el barátnőjével/feleségével. Már messziről láttam peckesen közeledni, egyik kezében a mellényt pörgette, másikkal csokis ropit majszolt. Kedvesen üdvözöltük, jeleztük, legyen kedves felvenni a mentőmellényt. Először ránk sem bagózott, tettette, hogy nem lát, nem hall. Végül felettesünk külön megkérte, hogy vegye fel, mire háborogva felbXXXta a nyaka köré – tovább csámcsogva a csokis rudakat –, majd neki állt forgatni a nyaka körül, miközben lekaszálta a többieket! (Mint egy renitens kamasz!) Többszöri figyelmeztetésre sem volt hajlandó normálisan állni a sorban, így főnökünk hátratolta falig, legalább mást ne zavarjon! Tágra nyitott szemmel néztem (nem csak én) és azon merengtem, mit akar bizonyítani vagy demonstrálni!? Szarik rá? Jó! Ne mondjuk meg, mit csináljon? Értem! Derogál neki itt állni? Oké! (Miért nem húzza el a csíkot? Nyilván, erőszakkal senkit sem fogunk ott tartani.) Nem ciki neki, hogy mindennyűgös/fáradt/jetleges/idős/mozgáskorlátozott vagy kisgyerekes delikvens kibírja valahogy e 20 percet? És a csaj? Mért nem szól? Nem ég a haja??? Ha az én férjem lenne, fenéken billenteném!

Mint említettem, mostanság csak pár száz olaszunk, illetve egyéb nemzetiségű vendégünk van (és lesz), mert javarészt (kb. 1200 főnyi) francia jön, 7-800 helyi kreollal! Náluk meg amennyire kedves és segítőkész az utca népe, annyira „mindenre tojó” az, aki hajóra jön (a tehetősek), és ez látszik minden téren! Tulajdonképpen, nem érdekli őket sok minden. A showk alatt zömében rezzenéstelen arccal ülnek, alig tapsolnak, nem mosolyognak (így a sok sznob franciával „fasza” közönséget alkotnak. :D),

sőt az olasz előadók koncertjeire (a baromi jó Ross vagy a tenor műsorára) be sem mennek, de komikusunk is küszködik rendesen! Amúgy jól neveltek, nem hangoskodnak (szemben az indiai, kínai népséggel, sőt ’drága’ olaszainkkal, akik csak ordibálva tudnak kommunikálni, ugye!?), ápoltak, igényesek, tehát a nihilizmusukat leszámítva nincs baj velük! (De nem egyszerű az entertainment dolga!) Persze, kivétel mindig akad: van, aki kedvesen integet, gratulál, ha felismer és barátságos francia is előfordul! Noha, nem „Brávi”-znak és nem sok energiát adnak, de állítólag nagyon dicsérnek minket a VIP koktélon vagy direkte cruise-asszonyunknak!

Hogy más szemszögéből is szemléltessek, nem rég megismert – de azóta szívembe zárt magyar utasunk – Andi szavait idézem: „Mint kiderült, a zömmel francia és olasz nyugdíjasok jelentős része mégsem volt annyira cuki (bár az életigenlésük továbbra is példaértékű). Fellöki az embert bármikor és bárhol, belemegy a másik hátába tányérral... Kivételes, de létező esetben belefújja az orrát a textil szalvétába...” 

Majd mikor felszálltak a kreol vendégek: „Azt vettük észre, hogy bár rengeteg gyerek van velük, mind tud viselkedni. Összességében csendesebb az alapzaj, mint az elmúlt két hétben. A fekete nők két archetípusa a faros-hasas-csöcsös, na meg a gazella. Gazellacsordák vannak, hosszútávfutó lábakkal, ébenfekete bőrrel. Nem úgy van az már, hogy hetvenéves anyókák közt vonulgatunk itten! Szeretem látni őket, főleg a nőket, a színes ruháikban, a turbánba tekert csiricsáré fejkendőikben. Még Laci is érdeklődve figyelte a jelenséget. Alig várjuk, hogy az animátorok ezeket az embereket be akarják szorítani egy idióta egyentáncba...” (Húúú, az egyen tánc Andit nagyon irritálta! :D)

Ha már showkról beszéltem! Mivel két hetezünk, mi két hetente szerepelünk! (Annál többet edzünk...) Előadásaink nem könnyűek mostanság, mert nemcsak a közönség szív le, hanem a magas páratartalom is! Már az első 10 percben lihegünk és izzadok én is, mint egy ló! :D

Jaaa, és a több méteres hullámok rázta előadásról még nem is meséltem! Az jól feladta a leckét –hetek óta brutál sok volt az éjszakai hajómozgás, a fellépés előtti 3 éjjel ment a „mosógép” ezerrel, mert, pont a 2. ültetésre erősödött fel! (Amikor már kevesebb az erőnk.) Elképesztően dobált, húzott, küzdöttünk, mint malac a jégen! Bár szinte mindent sikeresen megcsináltunk, de volt egy-két félrement mozdulat, húzódás, csípő-beütés és kézállás, ami nem szándékosan lett röviden kitartva. Az pedig, hogy végig szökdécselem fél lábon a színpadot hulahoop közben, ilyenkor teljesen normális! (Mint az, hogy elborulok gyorsöltözés közben! :D) A pakolás alatt még inkább tetőfokára hágott a „libikóka”, technikusaink röhögve botladoztak, miközben próbálták bebalanszírozni a hatalmas ’Voice’-os székeket a másnapi vetélkedőműsorhoz!

Másnap új helyre érkeztünk: Grenada-ra²! 

(St. Vincent mellett ez az a sziget, ahol nem jártunk anno!) 

Sétálgattunk, leültünk a parkba (ahol még anyuékkel is tudtunk beszélni, ugyanis volt némi szabad wifi) olvasgatni, falatozni, míg rám nem tört a pisilhetnék. Nyilvános illemhely híján (pedig nagyon próbáltam találni) a susnyásba vonultam! Mikor felpillantottam, láttam, hogy épp egy nagy banánfürt alatt guggolok. Mosolyra futott a szám! Imádom! Hát nem sűrűn esik meg pesti ember lányával, hogy a szabadon egy banánfa alá kényszerül, miközben érdekes kis gyíkok figyelik tisztes távolból! :D

Hazafelé is örömködtem, ugyanis kedvenc amerikai mandulatejemből (cukormentes vaníliás) találtam extra nagy kiszerelésben, szuper áron! Nem hittem volna, hogy pont itt... (Másik ilyen rácsodálkozás a barbadosi bio boltban volt, ahol lelkesen válogattam a „mindenmentes” nasik és proteinszeletek között.)

A város és a kikötő környéke nagyon tetszik, a kis hangulatos öblével:

Aznap ismét szélvihar tombolt, nem akármilyen!!!

Nem tudom, hogy jöttek a hullámok, de a falunkat csapkodták, pedig 4. szinten lakunk (És sajnos elöl!) méghozzá úgy, mint amikor vasbuzogánnyal vernek fémet! (Még csak nem is szélső kabin!) Naná, hogy szemhunyásnyit sem aludtam. Nem lepett volna meg, ha másnap Óz Birodalmában ébredünk...

Legközelebb (szintén fellépés utáni másnap, amint a mellékelt ábra mutatja :D)

strandon jártunk, méghozzá a Grand Anse-on:

Alig múlt el karácsony, máris jött a szilveszter! 31-én Barbadoson³ állomásoztunk,

ahol („Milyen kicsi a világ!”) valaki ránk köszönt a kikötőben! Latin táncos barátnőnk, Zsuzsi állt előttünk, két magyar társával, aki most egy másik cég hajóján dolgozik és mit ad Isten, pont ott álltak aznap. Így csapatosan, magyarosan indultunk meg a bulis Boatyard Strandra, ami bár fizetős, de a jegy ára leiható, és nem csak koktéljairól, vízi játékairól, hangulatáról híres, hanem a ’Happy hour’-ről, mikor mindenből kettőt adnak, illetve az óránként meghirdetett szájba locsolós ingyen shotokról! (Még sznorklingolni is lehet ingyért, már ha időben feliratkozol...)

Ki is próbáltunk mindent, amit lehetett, Oli nyelte a rumpuncsot, elvégre ünnep volt, bár a ’tömény’-slag alá nem állt be, elvégre éjjel fellépésünk volt...

"Bár-Bill" szedi össze a poharakat a parton :D

De a hangulatos fővárosban, Bridgetownban is érdemes sétálgatni:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Este beültünk Ross kollégánk koncertjére, majd mentem kicsit ’gymmeltem’ (Mily’ meglepő 31-én este tök egyedül voltam a kondiban :D), melegíteni, sminkelni az éjszakai tangóhoz! Szuperül sikerült, majd szokásunkhoz híven, az éjféli banzáj és konfettieső után leléptünk: 

1- jén St. Lucia⁴

 következett,

ahol természetesen mindent zárva találtunk, de volt egy élő koncert és kirakodóvásár a közeli templomkertben. Kicsit lófráltunk, majd visszajöttünk edzeni, nekünk heti 1 „bícselés” épp elég! Azért volt, hogy kétszer is mentünk egymás után! :D 

Antigua⁵ - Dickenson Bay:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

E helyet egy brit telefonfülkével próbálták meg csábítóbbá tenni a turistáknak, ami lássatok csodát: működik! Folyamatos tumultus és sorbaállás van a kamu fülkéhez, amiben valódi telefon nincs is! Igazából nem értjük, miért szenzáció benne pózolni...

Saint Vincent ⁶- Villa Beach:

 (Ez az a sziget, amit múltkor szenvedve körbe kirándultunk)

Most viszont szuperül éreztük magunkat, ahová egyébként Erikáék ajánlására mentünk! Úsztunk, napoztunk, búvárkodtunk (van mit nézni a víz alatt!), miközben egy szálloda kényelmes napágyát és gyors internetét élvezhettük fejenként 5 dollárért:

Olinak egyik – számomra – idegesítő szokása,

hogy képes egytized másodperc alatt eltűnni. Néha mikor megyünk az utcán, egy pillanatra elé kerülök előzés vagy kerülés közepette (vagy nagy karimájú kalapom miatt kikerül a látószögemből),előfordul, hogy úgy eltűnik, hogy bottal üthetem a nyomát. (Én meg mit sem sejtve beszélek tovább, látszólag magamban, mint egy félőrült!) Legutóbb jól felfortyantam, mikor rátaláltam, erre tök nyugodtan megjegyezte, hogy egyrészt ő szólt, hogy beugrik a cipőboltba (látta, hogy nem hallom), másrészt megnyugodhatok, mivel errefelé sokan beszélnek magukban, nem tűnök hülyének!!! Ha-ha! Persze tüstént elszállt a mérgem, hisz’ aznap vagy három igen megborult formát láttunk határozottan magyarázni, egyikőjük épp nagy vitát folytatott magával vagy a jó ég tudja kivel egy másik dimenzióból. Sok a világát sem tudó, beszívott egyén errefelé, az biztos! (Tudom, otthon is látni ilyet aluljárókban, de itt a 40 fokban, raszta hajjal, fele annyi pakkal, valahogy lazábbnak és gondtalanabbnak tűnnek. Általában cigit tarhálnak...)

Minden szigetet szeretek valamiért, az egyik kedvenc mégis:

 Saint Marteen/Sint Maarten⁷

Miért a két név? Mert két országhoz tartozik! Az északi félteke a franciáké, a déli pedig holland rész! Mi itt kötünk ki, a holland fővárosban!

ahol néha kaméleonokat látni az útszélen vagy pálma törzsén, szórakozni is az egyik legjobb helyszín, számunkra pedig azért, mert minden – centrum, strand, bolt, piac – elérhető sétálva! Itt a legkevésbé lepukkant a város, Philipsburg, melyet sokszínűsége is feldob, ráadásul jó áron, alkudozva lehet márkás holmikat, pl. cipőt vásárolni! (Természetesen a „fancybb” – Santorinire hajazó – méregdrága üzletek, galériák, éttermek is megtalálhatóak.)  

A kikötő és egy szeletnyi Hollandia - album:

Íme a város:

Végül jöjjenek a természeti szépségek:

Martinique⁸ 

ahol megtalálható a világ egyik legszebb egzotikus-botanikus kertje, a Balata Jardín, ahová mindig megéri visszatérni! A képek magukért beszélnek:

Tortoláról⁹ pedig birkatúrás hajókirándulással mentünk egy másik sziget, a

Kissé megtépázva a kora reggeli indulásban...

Virgin Gorda Nemzeti parkjába:

Gyönyörű hely, és bár nekünk megérte az ingyen túra (kell látni a szép dolgokat), de mindig rádöbbenek, hogy a hajó által szervezett kirándulások élvezhetetlenek! Rohanás, csapatban vonulás, kapkodás az egész. Ez a képekből persze nem jön le. (De csináltam egy fotót a mihez tartás végett, „valóság” címszóval, mert persze az ember mindig igyekszik idilli fotókat kreálni, mintha akkor ott csak övé lenne a világ...), de a barlangon pl. rohamtempóban vágtattunk át, még kézen állni sem volt időm, amiért kaptam is kritikát! :D No, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, még így is örülhetünk, hogy volt rá lehetőség. Viszont kedves magyarok, amennyiben hajós nyaralásba fogtok, egyet jegyezzetek meg!

Legyetek talpraesettek, leleményesek, készüljetek kirándulás-tervvel, mert 90%-ban minden megoldható és megközelíthető önállóan, rendszerint jóval olcsóbban! (A valóban messzi helyekre érdemes csak befizetni, ahol rizikós a hajó lekésése...)

Így fest az antiguai kikötő, van "pár" turista ilyenkor... :D

Most is, mint mindig örülök, ha velünk tartotok! Nemsokára folytatom, ha „útinform” jellegű kérdésetek van, vagy hajónyaralással kapcsolatos tippekre vágytok, ne habozzatok, szívesen állok rendelkezésetekre!

Üdv: @circusgirl.anna!

Jegyzet:

1. Guadeloupe (főv.: Basse-Terre) és 8. Martinique ( Fort-de-France): Franciaország tengerentúli megyéi, francia nyelvvel, Euró fizetőeszközzel. Mindkettőt Columbus fedezte fel.

2. Grenada: Ez is francia, majd brit kézen volt, mára független.

4. St. Lucia: A franciák és angolok sokat csatáztak érte, 14-szer cserélt gazdát! A Nemzetközösség tagja, és 1979 óta önálló, államfője mégis a brit királynő. (Két Nobel-díjast adott a világnak: Arthur Lewis, Derek Walcott)

4. Barbados: A „szakállas férfi” elnevezésű sziget a britektől függetlenedett 1966-ban.

5. Antigua és Barbuda (Főv. St. John’s): 1981 óta független, Columbus nevezte el, hivatalos nyelvük az angol.

6. Saint Vincent és Grenadine-szigetek (Főv. Kingstown): Hivatalos nyelv az angol. Uralkodó II. Erzsébet itt is.

7. St. Martin: Az egykori Sósziget 87 km²! Itt található a reptér miatt híressé vált Maho beach, ahol méterekre szállnak a strandolók feje felett el a repülők.

9. Tortola, azaz a „Tizenegyezer Szűz szigetei” (Főv. Road Town): Néhány sziget magántulajdonban van!

Alig pislogtam kettőt, máris úton voltunk, bár a rövidke otthoni vakáció azért tartalmasra sikeredett: barátaink, rokonaink zömét végiglátogattuk vagy vendégül láttuk, bulit csaptunk, babáztunk (mert hát az elmúlt félévben itt-ott azért zajlott az élet :D), klassz showkat, színházat néztünk és még adventi vásárokra is eljutottunk! Végül pedig a családi szent estét is megültük december 3-án, amikor – csodák csodájára – pont fehérben tündökölt Budapest, így nekünk idén valóban fehér karácsonyunk volt!

Landolás pillanatai Genovában:

Pár nappal később máris Savonában ébredtünk, ahol gyors reggeli sétát tettem még embarkolás előtt! Oli kétségbeesve hívott, hová tűntem (elnyelt kicsit egy hatalmas könyvesbolt), de volt időm, hisz’ a szállóból csak délben kellett kicsekkolni, a hajó pedig ott állt este 6-ig egy köpésnyire!

E bűbájos olasz városkát is legalább annyira szeretem, mint Barit, hisz nagyon hasonló, hangulatos kikötőváros, hosszú tengerparttal, stranddal (közel Genova és a reptér), de északon fekszik, és az köztudott, hogy oltári nagy kulturális- és viselkedésbéli különbségek vannak a csizma északi- és a déli lakói között...

Most még nagyobb hajóra szálltunk, mint legutóbb! Noha 5 éve voltunk már itt, mégis hatalmasnak tűnik e 4500 fős befogadóképességű 271 méter hosszú vízi monstrum! (Csak a legénység több mint 1000 fő!)

Kabinunk a 4. emeleten található és egy hangyányit nagyobb az előzőnél. Ezúttal mosogatófiú sem csörömpöl felettünk, de csendesnek ez sem mondható, ugyanis pár méterre tőlünk a személyzeti „Crew” bár (és előtte az orrban lévő crew-napozó), mely kényelmes mikor vízért, kávéért vagy napfényért akarok kiugrani, de ha este buli van, akkor nem annyira frankó... Ráadásul még a dokkoláskori hidraulikát is hallgatjuk minden áldott reggel!

Rögtön ismerősökbe botlottunk! Pl. egy jó szekus nagyfőnökbe(akit tökre kedveltünk anno, de 2 éve nem láttuk! Sosem árt a biztonságiakkal jóban lenni! :D),egy-két menedzserbe (pl. tavalyi HR-es az animátorfőnök-barátnőjével),vagy olyanba, akitől 3 héttel azelőtt vettünk búcsút, mint a brazil táncoktató lány vagy maga a mini kapitány! (Tudjátok, a 160 centis, pilinga Kommandante! :))

Ráadásul új vezetőink és kollégáink sem okoztak csalódást: a cruise dirinő, Daniela és a nála jóval idősebb osztrák asszisztens meglepően kedves (noha Irma igazi karót nyelt német néni, de mindenképp segítőkész és jószándékú!), a technikus csapat szuper (hál’ isten még a színpadfőnök is barátságos! Nem lepődtök meg, hogy nem olasz :D), és az animátorok, zenészek, táncosok zöme szimpatikus! Sőt, van egy erdélyi magyar eladónő is! Más előadó is van rajtunk kívül: Saeed (Firenzében élő iráni komikus), Alberto (spanyol tenor) és két francia törzsi vagy autentikus táncos, akik latin táncosok „helyett” vannak!

December 7-ével tehát megkezdődött a 3 hetes „Crossing”/„Trans-Atlantic”út, mely 3 európai (Marseille, Malaga, Tenerife)kikötőből, 6 (igen hosszadalmas) óceáni napból és egy karib körből (Martinique, Guadeloupe, Tortolla, St. Marteen, Antigua, Saint Vincent) állt!

Marseille: 

Igen kellemes volt az otthoni hidegből gyönyörű tavaszba csöppenni! A város nem sokat változott, még mindig impozáns látványt nyújt a vár és a mellette futó parti sétány a klassz régi épületekkel, házakkal illetve a téren lévő hatalmas óriáskerékkel! Igaz, beljebb már nem annyira elbűvölő! Sok az építkezés, javítás, letakart épület és elhanyagolt utca! Nem jellemzi a tisztaság és igen zsúfolt is! Karácsonyi vásár is volt természetesen, de valahogy a tűző napon cseppet sem hozta a hangulatot és forralt bor illata sem terjengett. Viszont elcsíptünk egy klassz utcai performanszot!

Aztán Malagán nagyot shoppingoltam:

Vegán nasi, tartós rúzs, minden, ami szem-száM ingere!!! :D

Itt egyedül jártam, Olit ún. port manningbe sorolták (a biztonsági fenn maradós „buli”, amit később elintéztünk, hogy egy napra essen számunkra...), de kárpótoltam egy kis nyalánksággal!

Tenerife:

Tökre klassz hely (mint minden spanyol város :D), bár borult volt az idő, megúsztuk eső nélkül. Csak egy lazulós nézelődést terveztünk (mivel itt is jártunk már, nem hajtott minket a tatár), de sajnáltuk, hogy nem lehetett tovább maradni...

Itt inkább volt karácsonyi hangulat az enyhe idő ellenére, de csak sötétedés után: 

Esténként showkat néztünk, mert az ilyen nagy utakra sok vendégelőadót hoznak:

Jött a tehetséges hasbeszélő Reneé Luden (már 70 éves),

 illetve a Duo Ice Air (akrobata spanyol fiú duó), akiket eddig csak videón láttunk! (Egyikőjük leesett egyszer, akkor váltottuk őket 2014-ben.) Jó műsor, főleg levegő számok, de szépen mozognak, művésziek, sokat táncolnak:

Jöttek régi motorosaink is: Ross, az Elvis-féle olasz énekes (akit mindig imádnak az utasok) és Mago Martin (bűvész)! Velük minden hajón összetalálkozunk!

Főnökasszonyunkkal és Rossal kicsit később!

(Nevezetesen szilveszter éjjel, de az már egy következő fejezet lesz.)

Vízi napok...

A hajó állandóan dülöngélt, járt a talaj a lábunk alatt! Európában ugye mégiscsak tél van, de miután elhagytuk a Gibraltári-szorost, a nyílt óceánra kiérvén a szél még inkább tető fokára hágott! Éjjelente majd’ legurultunk az ágyról, főképp mivel hajóorrban lakunk.

Eközben magyar utasokat is felfedeztünk:

• két családot: az egyikben helyes kamaszok (akik nagy lelkesen zsonglőröztek Olival, nem kevés tehetséggel: Zola végén már 122 x dobta ki a 3 labdát!!!):
• a másikban pedig két cuki kislány egy elragadó párral.
• illetve Andiékat, a jó fej fiatal házaspárt, akikkel sokszor lógtunk együtt esténként!

(Volt még egy páros, akik gratuláltak fellépés után, de nem láttuk őket többet.) Egyébként, túl nagy a hajó, túl sok az ember, nem sűrűn futni bele ismerős arcba! (Habár volt egy cseh pár, akiket felismertem egy régebbi járatról. Kiderült, velünk voltak tavaly a Maldívon! Oli teljesen ledöbbent, hogy így kiszúrtam őket, holott pocsék az arcmemóriám! Nos, az igazat megvallva azért maradt meg a pasi arca, mert mindkét alkalommal első sorban ült és végig mosolygott! (Látjátok, ilyen ez az első sor, ha az orrom elé ülsz, örökre bevésődsz! :D)

Így azt jegyezzük meg, akik többször megfordulnak a kondiban, magyarjainkba is mindig ott botlottam bele. Tehát a tumultus és ebből fakadó zaj miatt nem sokat járunk fel az utasok közé. Még eleinte el-elidőztünk hátul a medencénél, ahol mindig kevesen ültek, mivel elég fullasztó volt a meleg és napról-napra nőtt a pára, így végül én is feladtam, illetve a balerinákkal dekorált táncteremben tanultam vagy olvasgattam, de ahogy átértünk a Karibra, úgy felnyomták a légkondit, hogy csontomig hatoló hideg lett!

Mi a 2. vízi napon debütáltunk! Előtte nem volt lehetőség se próbálni, se felszerelni, állandóan ment valami a színpadon, sőt még aznap reggel is, mikor már rég a próbaidőnk volt beütemezve, a kapitányék valamit machináltak a teremben, de végül csak elkészült minden és nagy sikerrel zajlott le premierünk a főnökasszonyunk kirobbanó örömére!

Izgultunk (mint mindig), hisz’ a hullám-para mellett (szerencsére nem volt vészes) ugye, még minden szokatlan és új (a színpad, a csapat, a segédek, a lehetőségek, a magasság vagy a motorhiány :D) volt, még a nézők összetétele is: olaszok természetesen – mint mindig – vannak, de most kisebbségbe kerültek a franciákkal szemben! (Egész szezonban így lesz, plusz sok franciául beszélő szigetlakó is várható majd!) A spanyolok aránya közel 0 volt ekkor, de német ajkúakból azért bőven akadt. És hát, mégiscsak szezonnyitó premier volt!!!

Az utolsó napok már kissé szenvedősen teltek, alig vártuk, hogy kikössünk! A kondi is állandóan dugig volt, láttuk, hogy az emberek is kezdik únni a banánt. Közben napról-napra állítottuk az órát, ugyanis a szigeteken 5 órányi az időeltolódás!

Egyik este viszont maradandó élménnyel gazdagodtunk:

Méghozzá nagyszerű tenorunk előadásán: tetszett, hogy nemcsak a megszokott opera áriákat énekelte, hanem másféléket is (mint pl. ’New York, New York’) vagy az, amikor mögé vetítettek egy nőt, akivel így nyomott duettet! Tök élethű volt!No, de a csattanó akkor jött, mikor az egyik közismert opera dalnál („JAMMA, JAMMA, JAMMA, JAMMA, YAAA”) igyekezett bevonni a közönséget. A refrén utolsó 3 szavát ismételtetve meg akarta szólaltatni a nézőket, amit az átlag visszafogottan próbábált elsunnyogni (egy részük tátogott, mások azért némi hangot is kibocsájtottak),nem úgy, mint a mögöttünk ülő bátor delikvens, akit cseppet sem zavart, hogy se a szöveg, se a dallam nem megy neki, lelkesen nyomatta bégető szamár módjára a taktusokat! Elmosolyodtam. Majd ahogy ismétlődött az ütem, barátunk úgy bátorodott fokról fokra és erősödött a hangja, mialatt két oldalamon Oli és Laci egyre intenzívebben rázkódott a röhögéstől. Nekem se kellett több, kiszakadt belőlem a nevetés, amit nagy erőkkel próbáltam visszafogni – persze sikertelenül –, így végül már a könnyeim csurogtak! Azt hittem, sosem hagyom abba a kacagást, pedig már görcsöt kapott a hasizmom! Ezt tuti nem felejtjük el!!!

Juhééé! Megérkeztünk Martinique-ra!

Persze drillel kellett kezdeni a napot, de miután ledobtuk a mentőmellényt, örömmel szaladtunk ki, ahol természetesen nyakon csapott a meleg és a pára, de szerencsére nem tűzött a nap folyamatosan, felhők is voltak az égen, no meg egy kis sárkány az úton! :D 

Minden úgy fest, mint 5 évvel ezelőtt, és még mindig ott a város egyetlen táplálékkiegészítő boltja, melynek tulaja rögtön felismert és megajándékozott egy sportitallal! Rögvest jó kedvem lett, lám, ilyenek a szigeti emberek! :D Ekkor csak a városban és a mini plázában sétálgattunk, ugyanis végre kaptunk színpadra időpontot, így hamar visszaszaladtunk! (Sajnos azóta is nehezen jutunk próbalehetőséghez! Nem ritka, hogy folyosón, kondiban, mini crew gymben vagy egyéb lehetetlen helyeken gyakorlunk, de magát a showt és a levegőszámot máshol nem lehet...)

Guadeloupe

E szépséges, pillangó alakú sziget most is (mint régen) a főkikötő. (Itt cserélődik tehát az utasok nagyja, noha sokan felszálltak előző nap is, főképp helyiek.)

Itt sem rohantunk tengerpartra egyelőre, ahogy a legtöbb kolléga. Bejártuk a környéket, bár igen kiábrándító (noha ez sem változott), hogy sok kínai vacak uralja az egészet, tele ízléstelen ’olcó’ ruhával, kamu portékával. Van persze egy-egy márka- vagy sportbolt is, melyek meg kifejezetten drágák! (A szigeten egyébként euró van és francia árak, no és működnek az európai sim kártyák is!) Azért a centrumban lévő piac friss és változatos gyümölcsöket kínál, és azért megtalálhatóak a tipikus kézműves helyi áruk, szuvenírek is!

És sok-sok művészi szintű graffiti dobja fel a házak oldalát!!!

Bár zömmel nyitottak és kedvesek a helyiek, sok a furcsa szerzet! Először is sokan beszélnek magukban! Aztán volt egy néni otthonkában, nagy mellekkel, bottal és akkora szakállal, hogy többször vissza kellett fordulnom meggyőződni, jól láttam-e. De sajnos igen! Aztán a megállóban egy másik arcszőrős asszonynak támadt beszélgethetnékje és folyamatosan mondta nekünk a magáét, mellesleg egész jó angollal. (A szigeten franciául beszélnek!) Engem bakfisnak vélt kb., ami érthető, ugyanis 63 éves, de vagy 100-nak nézett ki! Ahányszor megemelte a karját, kifigyelt a melle, ugyanis a denevérujjú, népies gallér-felsőrésze alatt semmit nem hordott, pláne melltartót... Vicc az, hogy annak idején ugyanitt talált be minket egy hasonlóan bolond bácsi (szintén sokkal idősebbnek tűnve koránál), aki szintén perfekt angollal akart bennünket folyamatosan szórakoztatni és útbaigazítani, holott nem kérdeztük, csak vártuk a helyi buszt, mint most.

A kép természetesen illusztráció!

Amúgy a közlekedés nem rossz, rendes, modern buszok vannak, bár a menetrend még mindig kiszámíthatatlan, de legalább ki vannak a dolgok táblázva! (Nem úgy, mint Olaszországban!)

A hatalmas és drága modern pláza (hasonló, mint Mumbaiban! :D) dugig volt! Nyilván karácsonyi őrület! (Sajnos a wifi állapotok sem javultak, de mondjuk egyik szigeten sem. Bár vannak kommunikálásra alkalmas hálózatok, de nagy sebességgel működő, letöltős helyek még mindig hiányoznak.) A hangzavar teljesen leszívott, de jó pár dologra szükségem volt, így nem bántam meg, hogy oda mentünk. Megviselve estünk vissza a hajóra, ahol várt ránk az esti utas drill, ismét dirigálhatjuk a jó népet! Meglepetésemre azonban nem kellett törzsőrmesterbe átvedlenem! Tök normálisak, rendezettek voltak az emberek, jól viselkedtek, sőt még a mellényt is fel tudták venni!!! Sőt a csapatom és vezetőm is tudja a dolgát, szóval jóval flottabb minden, az egész rendszer valahogy szervezettebb!

Másnap tengeri nap következett (innentől azonban már csak szokásos heti 1), melyre hogy hogy nem, újabb előadót hoztak: a nem túl tehetséges, de világsztárnak magát beállító Sinagoga-t! Ő egy hírhedten körülményes olasz-francia énekes, aki előszeretettel használja a színház- és színpad adta lehetőségeket (szőrszálhasogatóan pontosan beállítva, ugyanis folyamatosan fel-le vagy körbe-körbe emelkedik, karosszékben, rikító zakókban vagy világító kabátban pózolva), csak épp ettől nem lesz sem jobb hangja, sem jobb számai, sem nagyobb sikere! (Én nem tudom, mit gondol magáról, de sokan kimentek a műsora alatt...)

Első Tortolánkon csak kóvályogtunk, mint a piaci légy: 

Vettem fincsi banán esszenciát, hogy valami értelme is legyen a napnak! Avokádó pudingba és a kávéhabba ISTENI!)

 Következett Saint Marteen, ahol nem szállhattunk le, de elvoltunk végre az kiürült hajón!

Este komikusunk volt soron. Hát, mivel megkedveltük nem akarok rosszat mondani, de csalódtunk, eléggé gyengécske a műsora és barátaink sem vélekedtek másképp... Kár, pedig a mondanivaló üzenete szép: Nevessünk sokat és maradjunk lélekben gyerekek mindig! Akkor sosem öregszünk meg...

 Beköszöntött a karácsony!

Egy csapatos mítingen dirinőnk megajándékozott mindenkit pár nappal előra és még csapatfotó is készült!!!

December 24-én Antiguán állomásoztunk, amikor szuper nagy strandolást csaptunk a bagázzsal a Jolly Beachen:

Este együtt ültünk be X-mas Showra, majd a bárban ünnepeltünk!

Saint Vincent 

Úgy volt, hogy Andiékkal megyünk dzsipes „birka-túrára” (tavalyi magyarjaink, Zsuzsáék nevezik így a hajó által szervezett kirándulásokat, melyeken, ha marad hely és jó fej a menedzser, részt vehetünk.), de végül nem fértünk be, így helyette másik túrához csatlakozhattunk. Nos, az egyetlen értékelhető program egy botanikus kert volt!

Csak itt is csapatosan kellett vonulni, ahelyett, hogy szabad időt adtak volna. Az idegenvezetőt hallgattuk feleslegesen, semmi érdekeset nem mondott, csak magát ismételgette. De ez így ment egész úton! Mialatt körbetötyögtük a szigetet folyamatosan lényegtelen dolgokat próbált baromi érdekesnek feltüntetni (pl. 5x megmutatta a repteret vagy 3x szagoltatott fahéjat), majd lenéztünk egy hegyről, megálltunk egy erődnél és kényelmetlenül néztük hosszasan a nagy zöld rengeteget a pár perces megállók között. Végig franciául karattyolt (egy-egy angol mondatfoszlányt közbe ékelve), holott alig volt francia a csoportban, sokan csak néztek, mint moziban. Néha próbáltam fordítani az olaszoknak, de én is alig fogtam fel valamit, így jobb híján csak pofákat vágtak, de már nevetgéltek kínjukban a németek is. Végén megálltunk ugyan egy szép helyen, de csak egy fotó- és egy rumpuncs erejéig: 

Oli tüstént lehajtott 2 pohárral, hogy jobb legyen a kedve (a karibi rum nem gyenge!), mivel a buszban pótülésen görnyedve dülöngéltünk hegyeken-völgyeken át, háttámla nélkül! :D Mikor megláttuk a hajót, igen megörültünk! (Most esett le, miért látok néha délben visszarohanni utasokat. Nyilván egy hasonló kirándulás tett be nekik!) Később kiderült, Andiéké sem volt jobb, csak mindezt dzsipben rázkódták (szenvedték) végig. Bár ők kaptak egy órát fürdőzni egy úszásra alkalmatlan, kiépítetlen, erdővégi tengerparton, ahol végig ácsorogtak, mert még leülni sem tudtak!)Kár, mert gyönyörű vízesések és partszakaszok vannak a szigeten, ahol mellesleg Johnny Deepék is forgattak a kalózos filmmel! Sebaj, legközelebb jobb helyre megyünk, mint a két magyar család, akik jól jártak viszont!

Így ért véget a hosszú cruise, búcsút vettünk barátainktól. Zola és Zora természetesen, szívesen maradt volna velünk áprilisig, sőt mi is velük, hisz’ mindig feldobták a kondit! Még lelkesen hasaztak is velem, igen sportos család! Apjuk is gyúrt minden nap, legközelebb őt is bevonjuk egy kis statikus erősítésre, amit Oli is úgy „imád”!!! :D

Örülünk, ha most is velünk utaztok! Karib-tengeri kalandjaink hamarosan folytatódnak! :D

Mire ti ezt olvassátok, nagy valószínűséggel már otthon töltjük rövidke vakációnkat! :D

 De ne szaladjunk ennyire előre! Nézzük, hogy telt az utolsó hónap!

Ahogy közeledett a szezon vége, annál nehezebb volt agyilag összeszedni magunkat... Valahogy ilyenkor már a test érzi ezt, és kezd megmutatkozni fél évnyi fáradtság... (Ti is tapasztalhattátok már, hogy egy húzós időszak után, ha elmentek pihenni, máris lemerültök, netán lebetegedtek. Nem egy barát számolt be arról, hogyan keserítette meg a várva várt vakációt egy makacs influenza.)

 Október közepén nagy örömmel vettünk búcsút a már „rongyosra” látogatott helyektől:

Pl. Santorinitől (Ahol már ki sem mentünk, de a távolból még mindig gyönyörű...)

Mykonostól, ahol szert tettünk új ékességünkre, egy igazán hozzám passzoló akrobata szoborra, 

 illetve együtt ebédeltünk az animátor csoporttal és kedvenc dirinkkel:

és tértünk vissza Pireusba (ahol rögtön felkerestem kedvenc helyeimet a Zea öböl környékén lévő Koi Sushit, vagy a teraszos Starbucksot, az illatos kávéboltot, a 3 emeletes könyv-áruházat, vagy az óriási H und M-et, ahová minden hajós kolléga betért, ti. más a kínálat, mint Olaszországban, illetve hatalmas a sportruházati részlege!), illetve Triesztbe, noha ott sosem állomásoztunk elegendő időtartamot... 

Zea öböl:

Az elbűvölő Kotor, bár ezúttal sajnos csak hajóról láthattuk (Photo by Davide stagehand :D) 

A váltás egy speciális cruise-zal kezdődött, melyen több mint 250 amerikai utasunk volt (ők általában nagyon kedvesek, mosolygósak, beszélgetősek), és a hajó megállt Kotorban és a várva várt szépséges Splitben,

ahol szervezett csoporttal gyönyörű vízeséshez kirándultunk a Krka nemzeti parkba:

Csodálatos nap volt, egészen estig, amikor ugyanis kiment a térdem! (Egy egyszerű spárganyújtás közben nem figyeltem és kiugrasztottam a térdkalácsom! Jó, hogy rögtön visszament, de mivel nem először történt, tudtam, mivel jár, tud fájni rendesen akár hetekig is, de hál’ Istennek, ezúttal kevésbé sérült a szalag!) Nagyon megijedtem, hogy fogok dolgozni másnap,egész éjjel kattogott az agyam, rémálmok gyötörtek!

Szerencsére reggelre javult, és térdszorító gumival sikeresen lenyomtam a melót! (De hogy mi történt a túlzott óvatoskodásból kifolyólag, arról majd a bakiparádéban beszámolok! :D)

Öltöző selfie :D

_____________________________________________________________________________________________

Ami aztán az útvonalat illeti, nem volt a legszerencsésebb: Triesztben, Bariban és Dubrovnikban csupán 13h-ig álltunk és mivel ez utóbbira került az előadás, nekünk Dubrovnik teljesen kimaradt idén.

Szerencsére visszajött az előző, szimpatikus kapitány, hogy váltsa a „buzgómócsing”, kioktató stílusú, arrogáns mukit (még ilyet nem pipáltunk! Ő volt az első olyan „Comandante”, akit naponta 10-szer láttunk, mindenhol ott volt, mindenbe beleszólt, mindig megjelent, még az utasos, integető búcsúkonferencián is külön beszédet tartott! De MINEK!?), aki a drilleken állandóan feleltetett! Ez nem is lenne gond, ha nem lenne tenyérbemászó (esetenként megalázó)és pl. köszönne az embernek a folyosón! Az énekesnőt úgy leüvöltötte mindenki előtt (épp a stílust kifogásolva!), amikor szerencsétlen jól válaszolt a kérdésre, egyetlen jelentkezőként! Vicc az, hogy pár hét múlva hallottuk, hogy őfelsége pont a mindenki által gyűlölt tenyeres-talpas (antipatikus, antinő) brazil diriasszisztenssel hált, miközben játszotta a megközelíthetetlen, tisztes vezető és férj szerepet, karikagyűrűjében vonulva...

Újra volt nyüzsgés az életünkben! Egyre több honfitársba botlottunk (pl. egyik héten volt egy szimpatikus magyar család, akiket rögtön szívünkbe zártunk (főképp, mivel nagy cirkuszfanok! :D)

Sok amerikaival beszédbe elegyedtünk, egy házaspár egyenesen meghívott magához Arizonába, egyik Bari napon pedig hazai kedves ismerősökkel találkoztunk, mert épp ott nyaraltak és még egy tanítványom is lett, egy Paraguayból nem rég érkezett fiatal zenész, ki egy szót sem tudott angolul:

Sőt az egyik kikötőben mivel több hajó állt, találkoztunk jóismerőssel, Mantuval, akivel 5 éve dolgoztunk együtt első szerződésünkben, sőt érkezett egy másik barátunk, Juan is, akit szintén onnan ismerünk:

Persze az edzést sem hanyagoltuk el:
 Sajnos elég sok orvosi vészhelyzet (ún. medical emergency) is előfordult.

(Nem ritka az utasok közötti infarktus, szívroham, egyéb komoly rosszullét...) Többször kellett „s.o.s. megállni”. Komoly eseteknél ugyanis azonnal kórházba kell juttatni a pácienst, hisz’ a hajón nincsenek megfelelő műszerek, sebészek, szakorvosok. Általában egy mentő hajóra (pl. a parti őrségére) teszik a beteget, illetve a legközelebbi kikötőből kocsival szállítják el. (Szükség esetén a helikopteres mentés is lehetséges pl. óceán közepén egy Amerika-Európa szakaszon...) Legutóbb különösen megrázó eset történt, ugyanis az egyik táncosfiú került hordágyra sokkos állapotban, légzési nehézségekre panaszkodva. Enyhe szívinfarktus gyanújában rögvest elszállíttatták. Azóta szerencsére jól van (már otthon), de egyelőre nem térhet vissza, mivel teljes kivizsgálásra szorul. Azért 3500 emberből hetente egynél előfordul valami, az statisztikailag nem meglepő. (Fél év alatt 4 szívrohamféleség történt, egyik sem volt halálos, de tavaly meghalt valaki, mire kiértek!) Szerencsére a balesetek ritkák a fedélzeten!

Itt épp érkezik a mentőcsónak az egyik páciensért:

Eljött a Halloween is!

Megszokott módon, hatalmas partyt csaptak a medencénél és minket is felkértek egy mini fellépésre! Nagy örömmel tettünk eleget, sőt a teljes „flashmob”-ban részt vettünk az animátorokkal! Főnökasszonyunk, Tiziana nagyon boldog volt, nem győzte megköszönni lelkes részvételünket...

Fellépés után kezdetét vette a party:

_____________________________________________________________________________________________

BAKIPARÁDÉ

Azt már többször említettem, hogy apróbb bakik rendszeresen előfordulnak, hisz’ mindig történik valami, sokszor tőlünk függetlenül:

• Pl. bénázik a technikus, lefagy a kivetítő, ugrik a zene, mellényom a hangkezelő stb. Ezek ritkán zavarnak, senkit nem szoktam leüvölteni, pláne, ha a rendszer a ludas! :D Azonban, ha van olyan, amit nem lehet ignorálni: volt egy előadás, ami aztán nem volt unalmas! :D
• Már a kezdéskor telibe csókoltam a térdem, így hatalmas rúzsfolt éktelenkedett rajtam! Aztán mikor leért az alma fentről, KAPUT, leállt a motor és ott maradt a kampós drótkötél! A színpad kellős közepén lifegett egész show alatt, mondanom sem kell, a levegőszámot ki kellett hagyni! Igen ám, de mivel ott lógott fejmagasságban, állandóan útban volt, így Oli előrébb kényszerült a megszokottnál és beletapicskolt a csócsált almájába,

• amin meg majdnem hanyatt vágódott! :D Tök humorosan küzdött, mint malac a jégen, nem értettem eleinte, mit művel! Végül mentette a menthetőt, nem esett el, hanem kiszaladt a buzogányai alól! A trükköt megismételte és nagy ovációval jutalmazta a közönség. (E motor-malőrért max. a céget lehet szidni, mert tudják, hogy rendszerhibás és sokszor kiszámíthatatlanul lezár! Egyetlen megoldás: kikapcsolás, fél óra várakozás, imádkozás, újraindítás. Velünk csak próbákon fordult elő ezelőtt, de az előttünk lévő artistákkal annál gyakrabban, hisz’ folyamatosan használták műsor alatt, amit nem egyszer kellett félbe hagyniuk ilyenkor!) Később az almalebegtetést követően Einsteinként ujjamra szorult a cérna, húsba vágóan! Egyértelmű volt, hogy egy zsineggel hadakozom, noha pár másodpercig tartott „csak” e véres küzdelem, rém kellemetlen volt! Aztán a végső szám előtt Olinak meggyűlt a baja a felsőrészével, nem lepődtem meg hát, hogy félmeztelenül sétált be a színpadra! Szerencsére így is bámulatosan festett, sőt... :D

• A térdsérülés utáni fellépéskor pedig kisebb változásokat kellett bevezetnem, ami a hula hoopnál úgy megzavart, hogy lefagyott az agyam! Egyszerűen nem tudtam, mi jön, mit csinálok. Nem értettem, mit hagyhattam ki, miért tartok máshol a zenében. Mivel karika volt a kezemben (aminek ott nem kellett volna),bekértem a következőt és automata üzemmódban improvizáltam tovább, miközben zakatolt az agyam, kihagytam-e valamit! Az agyszünet nem tartott pár másodpercnél tovább, de számomra lelassult az idő, csak mivel mozgásban maradtam, nem látszott kívülről! Hál’ Istennek, az utolsó két trükk már a maga idejében zajlott, és sikerrel fejeztem be 7 karikás fő mutatványomat, ami különösen jól ment a merevre kötözött térdem ellenére!

A fináléban aztán brillíroztunk, bár az első sorban karba tett kézzel, mereven ülő, morcos párt nem tudtam hova tenni! Véletlenül sem tapsoltak, egyetlen egyszer sem! Még egy pocsék előadás után is tapsolsz kicsit udvariasságból, nem!? Pláne, ha 5 cm-re ülsz az előadótól! (De ha több, mint 1000 ember pattan fel ujjongva, akkor nem lehet olyan rossz...) Jó, az ilyet nem szabad magamra venni (szimplán szar napjuk lehetett), de néha le tud húzni az ilyesmi nagyon!

Ám az is érdekes, amikor „túl jó” a közönség:

Általában a kezdeti idegesség pár perc múlva alább hagy, majd jön a stresszesebb hula hoop szám (ami a legtöbb összpontosítás, koncentráció, para számomra), és utána beállhat egy tudatosabb színpadi jelenlét! Egészen a végső számig, aminél már bizsergető, jófajta izgalom jár át, ilyenkor tudom élvezni a szereplést, mert már nincs más dolgom, „csak” keményen tartani magam Oli kezében, illetve a közönséggel kokettálni.

Amikor viszont extra aktív a közönség, minden trükkre, mutatványra taps, fütty és „Brávi!” a reakció, akkor folyamatos az adrenalinlöket! Ez pörget, pörget és pörget, mígnem úgy magával ragad, hogy sokszorosan kifáradunk a túlzott energiafelhasználás miatt. Ráadásul, e folyamatos túlteljesítési láz könnyen hibázásokhoz, figyelmetlenségekhez vezethet, apró szájremegést is okozva mosolyomnál! Kvázi tikkelni kezd a szám! :D (Pár éve, mikor a teljes személyzetnek léptünk fel és rengeteg ismerős szempár szegeződött ránk, annyira jól akartam teljesíteni és tovább fokozni, hogy a nagy „túldolgozásban” állva kirántódott a térdem. Sántikáltam aztán hetekig...)

Tehát nem szabad 120 fokon égni, mert az hamar visszaüt, pláne egy 45 perces produkciónál! Ezekből már okultunk mindketten, így ritkán szalad el velünk a ló, de pl. amikor rengeteg amerikai ült a nézőtéren, sokszor kellett visszafognom magam és akkor még nem is meséltem utolsó előadásunkról, amin 50 magyar tombolt odalenn...

_____________________________________________________________________________________________

Elérkezett az utolsó hét:

Nagy intézkedésben voltam, mert sikeresen elintéztem az ún. ’Family Onboard¹’ - kedvezményt András barátunknak, így izgatottan vártuk hát a velencei kikötőben. Nagy vigyorogva megjelent anyukámmal és egy közös ismerősünkkel, Magdival karöltve!!! MEGLEPETÉÉÉS! Ledöbbentem! Tulajdonképpen csak órákkal később fogtam fel, hogy valóban itt vannak! Aznap beütött sajnos a nagy hideg és még az eső is zuhogott, így gyorsan begyalogoltunk az óvárosba étterem után kajtatva, hogy beüljünk egy hamisítatlan olasz ebédre, no meg hogy ne fagyjunk szXXrá! Később visszamasíroztam a hajóra pihenni, felmelegedni, mivel attól még munkanap várt ránk! (A hideg úgy kiütött, hogy még órákkal később is vacogtam a paplan alatt! Igaz, elképesztően fáradt voltam, az előző éji viharos mosógép effektus miatt, ami nem hagyott engem aludni... De így, utolsó cruise lévén, már a pakolással járó stressz is nyomta a vállamat, mivel baromi sok cuccunk van, ami nem kevés átgondolást és puzzle-özést jelent.) 

Elállt az eső, így a fiúk (aki előzetes papírozásomnak köszönhetően már reggel becuccolhatott) a városban maradtak nézelődni és sétálgatni,

anya és barátnője pedig beballagott a terminálba a beszállítási procedúrához és késő estig nem is találkoztam velük (A drillen² ugyanis – nagy bánatomra – nem én dirigáltam rájuk a mentőmellényt, fogalmam sem volt, merre lehetnek, de meglepően sok magyar hangra kaptam fel a fejem! András ott volt, hisz’ velem jött fel eleve.), így kissé aggódtam, mi lehet velük, bár később kiderült, nem kell őket félteni! Flottul bejutottak, szobát kaptak, kipakoltak, felfedezték a hajót, végigitták a bárokat, élvezték a nyüzsgést, majd beültek a színházba! (Ekkor volt a tangós, prezentációs shownk a többiekkel!)

A vészhelyzeti gyakorlat után kabint intéztem, sminkeltem, hajat csináltam, kabint intéztem, melegítettem, felléptem, kabint intéztem, bekaptam két falatot, lenyújtottam, kabint intéztem, ismét felléptem, átöltöztem, végre felrohantam anyáékhoz, ettem, ismét kabint intéztem, majd beájultam az ágyba, miközben anyuval beszéltem, de csak telefonon. Már majdnem éjfél volt, mire sikerült kabinba dugni szegény Andrást is! Vagyis szegény én! :D

Ő mivel hivatalosan „családtagként” érkezett – szemben anyáékkal, akik normál fizető vendégként – különleges pozícióba került és vígan járkálhatott a crew térben, de a dolog hátránya volt, hogy késő estig nem kapott kabint, meg kellett várni, hogy minden utas elhelyezkedjen.) Összesen 5-ször jártam meg a hotel pultot, minden egyes alkalommal hosszan várakozva – egyszer pl. a hotel dirire vártam bő fél órát show előtt, talpig sminkben – mert beintett nekem a „menedzser boszorka”, majd a 2. show után, mikor végre valahára kulcshoz jutottam, akkor fel-alá rohangálhattam a 7. és a 2. emelet között, ugyanis sehogy sem akart beengedni minket a frissen aktivált kártya! Mikor végre lehunyhattam szemem, kezdetét vette a dülöngélés, ami jóformán egész héten ment éjszakánként...

Azért másnap izgatottam pattantam ki, hogy drága csapatunkkal lóghassak! Ők kinézelődték magukat Triesztben, majd jöttek hozzánk fel a 10. emeleti törzshelyemre, ebédidőre! Elmesélték élményeiket, benyomásaikat, végig fotózták az elhajózás minden mozzanatát, eközben pedig egy fiatal magyar párra lettünk figyelmesek, akikkel jól összebarátkoztunk a héten! Elképesztően aranyos család, két gyönyörű, cuki kisbabával. Detti és Zsolt kvázi kollégák, mert 5 éven át hajóztak egy másik cég járatain zenészként, akadt közös téma tehát bőven!

 _____________________________________________________________________________________________

HAJÓS PILLANATOK:

 A munka és hazaút előtti készülődés (no meg az említett reggeli kikötési idők) miatt nem igazán kirándultunk együtt anyáékkal (Apa viccelődött is néha a képeiket nézve, hogy egyáltalán találkoztak-e velünk... Amikor ők az Akropoliszt mászták, mi épp a nagy drillen bámultuk a vizet, majd plusz táskát vásároltunk Pireuson!), de a hajón csuda jól éreztem magam, teljesen más volt így együtt lenni, nagy étteremben vacsorázni (ami kész program, sőt számomra néha kész tortúra! :D Ugyanis ez az ún. ültetéses, rendelős vacsoraművelet eleve hosszadalmas, farkaséhesen nem praktikus, de a vegán menükkel pláne örökkévalóság. Néha a többiek már a desszertnél tartottak, mikor nekiállhattam az előételemnek! :D),

bárban kávézni, showkat nézni! (Végre láttuk táncos, énekes kollégáinkat, mert mi az előző brigáddal néztük csak meg annó a produkciókat. Konklúzió: Jók a lányok, az ukrán barátnőm, Valentina pedig magával ragadó, le sem lehet róla venni a szemünket, ha színpadon van! Anya kedvence Gift volt, aki nemcsak jó énekes, hanem meglehetősen sármos pasas is! Szerinte! :D Hozzáteszem, 5 gyereke van!!!) 

Anya és mindig vidám, belevaló barátnője, Magdi nagyot táncolt az animátorokkal, imádták Yolandát, az olasz zenekarral!

Mentünk White partyzni is (Bár, az  „túl sok” volt nekik):

4D mozizni:

Megtaláltam a nekem megfelelő kávé méretet... :D

gyúrni:

Ami leginkább öröm volt számomra, az az, hogy az anyukám személyesen megtapasztalhatta a hajózást és beleláthatott életünk e fontos részébe – végre! 

De még nem meséltem az utolsó fellépést, amin tele voltunk izgalommal és (jó fajta) stresszel, ugyanis mint előre kiderült, nem csak anyáék ültek a nézőtéren, hanem egy 47 fős körmendi magyar társaság!!! (Egy csajszi szervezte az egész brigádot, ahol mindenki ismer mindenkit és nem először nyaraltak együtt!Fantasztikus lehet egy ekkora összeszokott társasággal utazgatni, nem?!) Akkor este nagyon jó érzés volt magyarnak lenni! Úgy éreztük magunkat, mint a focisztárok egy sikeres meccs után! Volt nagy éljenzés, ováció és sok-sok „Hungária!”- kiáltás! :D

 Megilletődve fogadtuk hát a gratulációkat, valósággal elzsibbadt az állkapcsom a sok mosolygás miatt! (Persze fülig ért a szám! Szerencsére jól dolgoztunk, pedig hulla voltam és a hajó is dobált ezerrel! Naná, hogy ilyenkor volt viharos a tenger!)

Én meglehetősen K.O. lettem minden estére a sok nyüzsgés, agyalás, edzés és szezonvégi fáradtság miatt, de Oli kiélvezte a társaságot! Többször tartott a csapattal egy kis italozásra, volt, hogy hajnali 4-kor esett be a kabinba! (Nem bántam ám! Ha már lement a munka, csinálja, ami jól esik! (Show előtt természetesen nem volt kimaradozás! :D) Barátunkat azért elkapta a cruise végére a nosztalgia és kicsit mélabús lett, ami nem csoda, mert olyan kollégákba botlott, akiket ismert régről, no meg a crew bárban lógva megcsapta a hajós élet fílingje, köszönhetően egy-két animátor lánynak, akikre felcsillant a szeme, no meg az Olivérrel való csocsónak, amit épp úgy nyomtak, mint pár éve közös kínai szezonunkban, amikor show-énekesként dolgozott!

Tehát, igazi adrenalin fröccsöt és lelki feltöltődést hozott ez a hét számunkra, ugyanakkor roppant fárasztó volt. (Már értem, miért mondták kollégák, hogy kimerítő ám, ha „Family” van a fedélzeten... :D) A tervezett SPA fürdőzés már bele sem fért az időbe, de ez senkit sem zavart, mivel az utolsó nap klasszul és tartalmasan telt:

Bariban (ami nagyon elnyerte tetszésüket, nem hiába, én is imádom!) nagyot sétáltunk a ragyogó napsütésben, vettünk egy-két apróságot még az otthoniaknak (Magdi roppant ellenezte a Disney boltba való belépést!  Nem véletlenül, ugyanis tudta, hogy onnan sem fog üres kézzel távozni! Ez van, ha unokája van az embernek! :D) Közben Oli visszarohant egy biztonsági gyakorlatra (ja, hát az tök normális, hogy beosztanak mindenféle biztonsági hacacáréra még a leszállás előtt...),anyáék körbejárták a várat, majd megebédeltünk együtt a fedélzeten, lazultunk a kávézóban, míg nem következett pakolásunk 3. fázisa, a „hazavivős” nagy pakkok! (Először a rekvizites ládát raktuk össze pár napja, majd az ott maradós 2 nagy bőröndöt és ezeket mind egy nagy raklapra tákoltuk össze, kargopapírral és a nevünkkel tele aggatva, nehogy elkallódjon a genovai raktárban, amíg otthon vagyunk, ugyanis másik hajóra szállunk fel decemberben.)

Természetesen, a többiektől is elköszöntünk, stílszerűen "Bye, bye" - konferencián:

Hozzáteszem, hajón volt a táncosok nagy főnöke és koreográfusa, úgyhogy rettentően be voltak ők fogva az utolsó két hétben... Új showkat gyakoroltak, showkat átállítottak stb. De hiányozni fog ez a csapat!

Azért estére elkészültünk és fel tudtunk menni az utolsó közös vacsorára, ami újdonsült barátunk, Zsolt szülinapja is volt egyben! Bár, az ételekkel én hadilábon álltam, mégis élveztem, mert míg a többiek falatoztak (mindnyájan meglehetősen elégedettek voltak a felhozatallal), én babáztam, ti. a kisebbik lurkó előszeretettel visított, ha nem ölben volt, nyilván unalmában! :D Így aztán körbetáncoltam vele az éttermet(szó szerint, mivel kezdetét vette a „pincérek bulija” koreográfiával, zenével és vonatozással, mellyel felállították a fél vendégsereget is!), sőt az egész emeletet és baromira élveztem, hogy az én bébimnek nézték őt az időnként gratuláló utasok... :D

Így telt hát el a vége! Irány Budapest! De csak egy pillanatra (pontosan 3 hétre), mert vár minket a Karib-tenger!!!

Vicces ám, hogy hazafelé háromféleképpen mentünk A-ból B-be: mi este repültünk (Velence – Amszterdam – Budapest vonalon... Jó, hogy a Földet nem kerültük meg!), anyáék vonattal hálókocsiban (de bőven volt idejük sétafikálni Velencében!), barátunk pedig a kis magyar család mikrobuszával. (Mire nem jó egy ismerkedés?! Pont befért a magyar családhoz! :D) Ki ért haza elsőként? A következő részből megtudjátok! :D :D :D

Köszönöm az egész szezonos figyelmeteket, most kicsit szusszanunk egyet otthon, vagyis inkább intenzív család-/barát-/rokonlátogatást és különböző programokat nyomatunk, majd hipp-hopp folytatódik az óceáni kalandozás...

Üdvözlettel: Circusgirl

Jegyzet:

1. Family on board: Elvileg van ez a lehetőség, de nagyon limitált, hogy lehet hozni családtagot, közeli barátot nagyon kedvezményes áron. Azonban nagyon ritkán adnak kabint. Ha nem igénylünk kabint akkor nekünk susmusolni kell valakivel, aki hivatalosan egyedül van 2 ágyas szobában. Így barátunk is hivatalosan egy főmérnök látogatójaként érkezett és nála szállt meg. (Ezért kellett kabinért kuncsorogni.) Mi nem adhatjuk be a kérvényt kabin nélkül, mivel 2-en vagyunk 2 fős szobában. így ezzel a lehetőséggel csak a tisztek élnek rendszeresen, mivel ők eleve egyedül vannak...

2. Drill: A kötelező biztonsági protokollok elgyakorlása. Van egy kötelező az utasoknak is beszálláskor, nekünk legénységnek pedig jóval több, de heti egy nagy mindenképp.