Nagy fába vágtuk a fejszét! Elvállaltunk egy francia „sírezortos munkát”, ami nagyon klassznak ígérkezett, hisz’ lélegzetelállító alpesi hegyekben, igazi luxusban zajlik, csak hát kiderült, hogy nem gyerek kompatibilis. Egyáltalán nem! 6 nap, 6 falu, 6 hotel, 6 fellépés. Csak a 7-en pihenünk meg, mint a JóIsten! Ez egy felnőttnek is fárasztó (alszanak is a többiek minden délután), nemhogy egy 2 és fél éves gyereknek, meg az őt szoptató anyjának...

Helyszínek: La Plagne, La Panorama, La Rosiere, Valmorel, Val d' Isere, Gran Massif

A látvány pazar, a levegő kristálytiszta, az ételek ínycsiklandóak, egészségesek és minden csupa-csupa hó!

Társulatunk 4 fős: 2 lány (egy olasz és egy mongol) és mi. A lányok Olival felváltva vezetik a kisbuszt. A 2000 m feletti havas magasságok ellenére jól járhatók az utak. Legalábbis egyelőre... :D

Folyamatos karácsonyi dekorban, hótaposóban kávézunk, körülöttünk kandallók, karácsonyi zene, félhomály és díszkivilágítás. Kvázi egy hógömbben élünk!

De hiába, mert a hotel kényelmét, a havat és a síelést nem igazán tudjuk élvezni, szinte minden másodpercünk be van osztva, maga a fellépés pedig csak hab a tortán.

Az, hogy nincs bázis és minden este máshol hajtjuk álomra a fejünket, a folyamatos ki-bepakolással, bőröndözéssel nagyon megterhelő. (Vasárnap szabad, azt igyekszünk Maxival kihasználni, de sokszor csak nézünk ki a fejünkből, sőt 3-ból 2-t betegen, ágyban töltöttünk...)

Hogy is alakul egy nap...

Normál esetben reggel még az órajelzés előtt kipattanok, kiugrom az erkélyre, majd nyomok egy hidegzuhanyt – ami itt igazi SHOUTGUN, mert jóval hidegebb, mint az otthoni –, leszaladok egy fehérjedús reggeliért, közben podcastet hallgatok. Idáig nyugi van, pláne, ha sikerült kiosonnom. (Ha nem, akkor egy ordító gyereket és egy félkómás apukát hagytam magam mögött. Mióta itt vagyunk, Maxikám nagyon a popsimban van.) Felpakolok neki, hisz’ őt a szobában etetem.

Kezdetben idegőrlő mutatvánnyal ki- és lerángattam az étkezés iránt még mindig alig érdeklődő kisfiamat¹, de csak ideges „szájbalapátolós, gyerekfürkészős, rohangálós, etetős, maszatolós kapkodás lett belőle, így a közös reggelizést elengedtem.

Utána indul a mandula: ébresztés, öltöztetés, pelenkázás, etetés, pakolás. Közben Oli is leugrik reggelizni, összerámolja a bőröndjét, majd kiáll a busszal és pakolja a rekviziteket a többiekkel. Mire lecammogunk Maxival, menetkész a csapat. Buszba ülünk – jóesetben cívódás nélkül – és 1-3 órát utazunk, de van két hosszabb táv is, melyből a szombati 6 órás zötyögést jelent. Maxi ráadásul utál gyerekülésben ülni, noha itt csak egy magasítója van, de tulajdonképpen utál utazni, mert halálosan unatkozik. Megértem, de nem nézheti folyton a mesét!

Igyekszem szórakoztatni, de egyre kevesebb kedvvel olvasom fel ugyanazt a két mesekönyvet, mutogatom a századik hókotrót, traktort, rózsaszín elefántot, mikor mit... :D. A rövidebb utakat már kibírja, de a hosszabbak egy részén biztosan üvölt, a plafonon csüng, ugrál, rajtam hintázik, kínlódik, akár csak az idegrendszerem, míg ki nem dől kicsit. Ezt nagyon bírom, mert addig tudok olvasni. Általában dél és 2 között érünk át az új helyre. Új szobánk jó esetben kész, de néha várni kell (erről majd még később), bár az ebéddel megy az idő kicsit. Tehát az közös program, majd utána Maxi többnyire már fáradt (hacsak nem aludt út közben), így sietek kipakolni és altatni, mert ha szerencsém van, én is hunyok picit vele. Ha minden jól alakul (ergo nem vagyok beteg és hulla fáradt) akkor utána lemegyek edzeni. Ez az egyetlen „énidőm” is egyben, ill. egy vasárnapi séta v. jakuzzi...

Itt dec. 31-e volt, iszonyatosan havazott:

Hotelből kilépve lényegében a sípályán találja magát az ember. Egyszer már sikerült síelnem, amikor kivételesen volt egy extra szünnap:

Azután már kezdődik az esti rutin: Oli megy le vacsorára egyedül és hoz fel a gyereknek is, egyrészt mert én már nem eszem ilyenkor, másrészt Maxi ül a kádban, én pedig sminkelek és készülök. Fürdeni imád legalább: öntözget, habozik, játszik, sztorizik és rajzol a kádban. (Karácsonyra kapott letörölhető vízi zsírkrétákat, az nagyon bejött neki!) Ismét öltöztetés, etetés és irány a backstage, ahol effektíve végig mesét néz, különben nem maradna nyugton a melegítés és a műsor alatt.  

Közben nálunk is tombol a dackorszak és minden epizódba be-becsúszik egy

„Köszi, nem!,

Menj csak!,

Én itt majadom egyedül!

ANYAAAA, én is megyek!

ÉN AKAJOM!

Menj innen!

Anya, utazz másik buszban! v.

Aludj TE, másik szobában!”

És amitől garantáltan elgurul a gyógyszerem, az a passzív-agresszív: „Megyek, de majadok!”, és az, amikor teljesítem a kérését és mégis a válasza, AKKOJ NEM! (Hű, Gyerekek! Na egy ilyen helyzetben elüvöltöttem magam a tehetetlen dühtől. Nagyon!  Tulajdonképpen hasonlóan, mint a fába szorult féreg. Mentségemre legyen mondva, épp késésben voltunk, tele voltam cuccal, beteg voltam és szó szerint az elmebaj szélén táncoltam.) 

Ezekkel egyébként is végtelenül képes játszmázni, noha néha megjárja, mert van, hogy emiatt pl. otthagyom a szobában. Így maradt el egyik nap a délelőtti szánkózás és mentem egyedül – teljes relaxban – a faluba sétálni. Good for me!

Illetve ott van még az „Akkor dobj csak ki a hóba, anya!” Egyetlen egyszer fenyegettem meg, de azóta mondja nagy mellénnyel. Ezen gyakran elmosolyodom, hisz’ alig látszik ki a földből, de már tudja, hogy ígéretem ellenére, nagy valószínűséggel mégsem fogom kihajítani a hóba. (Bár álltam már hozzá közel... :D)

Ti, kedves Anyukák, hogy bírtok a daccal? Érdeklődve várom a kommenteket!

Néha bejön a popsiba csípés lehetőségének felvetése, de nem mindig. Olyankor maga a jelzőértékű csípés sem. Jöhetnek nekem a modern szakkönyvek, de Maxi roppant tudatos és (genetikailag kódoltan) akaratos. Ráadásul folyton szárny-próbálgat, határokat feszeget, ami persze normális, de rajtunk, anyákon ez nem segít. Különben, ha körbenézek, nagyon sokszor azt látom, hogy a mai gyerekek igencsak zsinóron rángatják a szüleiket. Vagy pedig azt, hogy ahol csendben van a gyerek, ott bizony telefon van a kezében, azért lehet mellette létezni. És tudom, muszáj következetesnek és erélyesnek lennünk, de akkor is számít a genetika és a vérmérséklet, illetve mindig vannak egyéb tényezők. (Pl. környezetváltozás, időjárás, fáradtság, betegség stb. stb.)

Na, itt most, ez az egész egy speciális körülmény. Hogy a fenébe neveljem és tartsam be a szabályokat, amikor ez korántsem egy számára megfelelő, keretek között szabadon létezhető rendszer?! Ráadásul 4, 5 hónap! Pl. otthon megvolt a napi 2x30 perc meseidő. (Nyilván nem volt kőbe vésve, de ha kimerítette egyben, akkor aznap már nem nézhette.) Most ez kuka, mert munka alatt muszáj odaadnom, ami minimum 1 óra és utazás közben is megkapja egy hosszabb időre, főleg amikor több órát megyünk és már kimerítettük türelmi határértékét... (No, meg az enyémet...) A többiekkel sem tehetem meg, hogy hagyom órákig hisztizni a buszban.

Azt is megszokta otthon, hogy minden délelőtt jövünk-megyünk, játszózunk, illetve azt, hogy alapvetően sokat van a levegőn, kertben itt-ott, mert a nagyszülők is rendszeresen hozzák-viszik. Itt alig van időnk kimenni. De még sorolhatnám napestig, miért olyan komplikált itt sok minden, főképp gyereknevelés területén...

December 24.-e:

Séta Val d'Isereben 

Persze jó, hogy sokat együtt vagyunk, de ha őszinte akarok lenni, mai fejjel nem vállalnám be ezt a tortúrát. Főképp azért, mert úgy érzem, hogy Maxinak nem túl jó ez az egész, no meg a fiammal való kapcsolatunknak, mert itt sokkal többször kijövök a sodromból. Pedig annyira büszke voltam eddig a türelmességemre... Arról meg ne is beszéljünk, milyen az, amikor ebbe az „idillbe” beüt még az influenza is... Húúúúúúúúúúúúú!

De azért Maxi csuda pofa ám!!!!

Múltkor felnézett a mese közben az öltözőben és azt mondta:

Anya, ne dolgozzál színpadon! Tornázz itt, öltözőben!  Közben teli szájjal vigyor! :)

Mikor megyek fellépni, mindig elköszön, megígéri, hogy jó lesz, szépen megvár, majd puszit ad és integet: Szia! Ezek nagyon szívmelengető pillanatok.

Show után pedig mostanában mindig azt mondja: Anya, ez nem volt rossz! :D

Egyik nap felmászott egy műanyag iglu tetejére, kérte bújjak be, ő a farkas, bemászik a kéményen, melegítsem a forró vizet, aztán lerombolja a házikót.

Mindenre egyedi ötlete támad. Lapát csúszka helyett fenéken csúszik a hóban, szánkóra fordítva ül, mert úgy jó, úgy lehet kormányozni!

Még mindig fontos neki a hasznos tevékenység: Most mit tegyünk, anya? Hmmm... Szerintem valami fontosat!

Szereti tudni a menetrendet: Anya, most mi történik?, Fürdés után mi lesz?, Alvás előtt mi lesz? – kérdezi sokszor.

Karácsonykor simán végignéztük a Grincs animációt. Mindezt annyira boldogan tette, hogy 20 percenként hozzám bújt és adott egy puszit, amivel egyébként meglehetősen szűken bánik. Ha 2 után kérek még, közli velem: Nem, anya! Ez volt az UTOLSÓÓÓ!  Közben nyomatékosan felfelé mutat ujjacskájával!

Kirakóztunk, raknám helyére a darabokat, de neki más elképzelése volt: Anya, attól még azt ne oda rakd AUTOMATIKUSAN! 

Maxi szétválasztós diétát követ, nem megszokott sorrendben: csokifagyival indít, utána eszik tésztát, végül húst! Rizst és kukoricát csak magában, tükörtojásból csak fehérjét, katonákat csak mézikenyérből csinálunk, husit pedig csakis CSAPAKKAL (azaz kecsappal)! Amúgy csak mézikenyeret tolna, ez az egyetlen étel, amit maga megeszik és nem kell etetni, de sikernek könyvelem el, ha pl. egy kolbászos, sajtos kenyeret meg tudok vele én etetni!

Egyébként, sok helyen jártam már, sok országban, sokféle cégnek dolgoztunk már, de annyira utálatosakat, mint a franciákat, nagy általánosságban már rég tapasztaltam... Szinte az összes recepciós teljesen inkompetens vagy bunkó. Nem tudom, hogy az angoltudás hiánya miatt, vagy ennyire béna a rendszerük, de az biztos, hogy nagyon nem akarnak segíteni. Ahogy kiderül, hogy nem igazi vendégek vagyunk, hanem fellépők, le vagyunk 💩va. Konkrétan! (A hajón sem nyalják a fenekünket, de előadó művészként kezelnek bennünket, itt pedig szinte levegőnek néznek bennünket.)

Sokszor szórakoznak, hogy nincs kész a szoba és addig nem adják oda a kulcsot. Hiába állok ott lázasan egy ordító 2 évessel. Végre kisírtam a kulcsot, elmentem a szobához és lám, készen volt! Mindenben roppant körülményesek. Hagytak volna még legalább egy órát nyüglődni minket, csak mert a rendszerükbe nem jelentik le rögtön, hogy ki van takarítva a szoba. És ez nem egyszer fordult elő. Sőt, tulajdonképp minden egyes alkalommal ez volt, ha kitrükköztem őket és  megnéztem én a szobát. A mongol csaj általában türelmesebb, van is, hogy csak 5-kor kap szobát, ami teljességgel nevetséges.

De olyan is volt, hogy hatalmas pelyhekben szakadt a hó, akkor tettük fel a hózoknit először a kerekekre. Az olasz csaj vezetett, aki egy végtelenül türelmes, kedves, mosolygós csendes lány, annak ellenére, hogy olasz! Nem tudott már behajtani a hotel elé, mert a rámpa annyira csúszott, így félreállt és jött a shuttle busz. Kb. 2 mp-re tartottuk fel a buszt, de a sofőr már gorombán mutogatott, anyázott, hadonászott. Nem is értettük ezt a nagy reakcióáradatot, pedig itt aztán hozzá lehetne szokva a sofőr az ilyen helyzetekhez...

De a gyógyszertárban is hülyék gyülekezetébe botlottam. Elvileg értettek angolul, gyakorlatilag nem. Ha nem magyaráztam el ugyanazt 56-szor, akkor egyszer sem. Végül már kiselőadást tartottam a gyógyszerésznőnek arról, mi is az a NAC. (N-acetil-L-cisztein egy félig esszenciális aminosav.) Ugyanis erősködött, hogy itt Franciaországban ezt máshogy hívják. (Nem, nem igaz. ) Illetve fogadjam el, hogy itt nem lehet kapni, amit keresek, mire közöltem vele, hogy ez azért érdekes, mert ez egy francia termék, és egy hete kaptam a hotelben a francia orvostól...

Látjátok, még ilyen finomságok édesítik még a mindennapjaimat... Mielőtt teljes önsajnálatba merülök, maradjunk annyiban, hogy csoda, hogy nem vesztettem el a józan eszemet és úrinői mivoltomat lázas betegen, hisztisen, ízületi fájdalmakkal kínlódva, köhögő-rohamok közepette két fellépés között, a franciákkal való csatározás bugyraiban, karöltve egy atom-nyávogós, hisztis, taknyos, lázas gyerekkel és egy szintén ingerült erőteljes hátfájdalommal küzdő férjjel. Na igen! 2 hétig nyomtuk így hullán a mókuskerékben, baromi nehezen gyógyultunk meg...

Tehát nem egyszerű, de szegény Maxikámnak sem. Azért a szobában sokat játszunk, apjával rengeteget építenek, szerelnek, csavaroznak, de sajnos klasszikus játszóház, ahova bemehetnénk tombolni, nincs a hotelekben.

Van amúgy bölcsiszerű gyerekleadós megőrző, korcsoportok szerint franciául. Olyan, mint egy óvoda. Maga a rendszer nem rossz, sok dadus/animátor van, de esélytelen, hogy Maxit ott hagyjam, mert nem marad el nélkülem vadidegenekkel, pláne úgy, hogy franciául sem ért. Szilveszterkor megpróbáltam a mozinapon ott hagyni, de nem maradt el, pedig a rajzfilmeket imádja és popcornt is kapott. De nem is értem, mások hogy hagyják ott az egészen pici babákat! Mert van 0-12 hónapos és 12-24 hónapos korcsoport is.

Egyébként, eleinte összevissza próbálkoztam, hogy beengedjenek minket kicsit játszani, de minden hülye kifogással jöttek. Pl. hogy ha beengednek, akkor mit mondjanak a többi szülőnek? Mit, mit??!! Pl. azt, hogy itt dolgozom! De, aki leadja a gyerekét és elmegy síelni, az miért akarna bemenni? ) Végül az egyik helyen nagyon kedvesek, nemcsak beengednek minket, de el is hozhatunk kölcsön bármit és a csaj még azt is felajánlotta, hogy beveszi fél napra, akár el is altatja. Aztán van még egy másik, ahová szintén bemehetek játékért bármikor, de több olyan hely is van, ahol meg úgy adják kölcsön az építőkockát, mintha a fogukat húznám és be sem engednek egyáltalán...

Szóval, ez sem túl jó, hogy még pajtásokkal sem vagy alig találkozik és így még inkább belém csimpaszkodik. Tiszta szeparációs szorongás lett úrrá rajta mostanában! (Nyugtalanul alszik, egyik éjjel le is esett egy igen magas ágyról mellőlem, mert külön ágyas szobában voltunk épp, és nem köztünk aludt. Azóta, ha ilyet kapunk betolom az ágyat a falig.)

De bízom benne, hogy lassan kezdi megszokni az ittlétet, noha ki van mozgatva a komfortzónájából újra meg újra. Így az sem csoda, hogy stagnál a szobatisztaság és a szopiról való leszoktatás. Sőt, utóbbiban éles visszalépés tapasztalható, mert nagyon sokszor kéri, éjszaka is a több ébredés miatt tesz próbára engem, ami elég kimerítő számomra. MAXIMÁLISAN le vagyunk zsigerelve, na! Hát ilyen ez a showbusiness, hisz’ tudjátok,

THE SHOW MUST GO ON!

Megj:

Legutóbbi anyaposztom óta felmérettük Maxit egy magánalapítványnál, mivel a fejlesztőházba nem jutottunk végül időponthoz. Megállapították, semmi extra nincs, nem szenzoros, nincs idegrendszeri dolog, egyszerűen csak nem érdekli a kaja, nehezen áll rá.

Egyik ebédnél mikor nemrég kifakadtam, Maxi nagyon frappáns választ adott:

Én: Maxi, nem igaz! Miért nem tudsz Te enni normálisan, mint más gyerek? Zénó és a Máté barátod mind maga ügyesen eszik már jóideje!

Maxi: De anya, nekem nincs időm!