Mire ti ezt olvassátok, nagy valószínűséggel már otthon töltjük rövidke vakációnkat! :D
De ne szaladjunk ennyire előre! Nézzük, hogy telt az utolsó hónap!
Ahogy közeledett a szezon vége, annál nehezebb volt agyilag összeszedni magunkat... Valahogy ilyenkor már a test érzi ezt, és kezd megmutatkozni fél évnyi fáradtság... (Ti is tapasztalhattátok már, hogy egy húzós időszak után, ha elmentek pihenni, máris lemerültök, netán lebetegedtek. Nem egy barát számolt be arról, hogyan keserítette meg a várva várt vakációt egy makacs influenza.)
Október közepén nagy örömmel vettünk búcsút a már „rongyosra” látogatott helyektől:
Pl. Santorinitől (Ahol már ki sem mentünk, de a távolból még mindig gyönyörű...)
Mykonostól, ahol szert tettünk új ékességünkre, egy igazán hozzám passzoló akrobata szoborra,
illetve együtt ebédeltünk az animátor csoporttal és kedvenc dirinkkel:
és tértünk vissza Pireusba (ahol rögtön felkerestem kedvenc helyeimet a Zea öböl környékén lévő Koi Sushit, vagy a teraszos Starbucksot, az illatos kávéboltot, a 3 emeletes könyv-áruházat, vagy az óriási H und M-et, ahová minden hajós kolléga betért, ti. más a kínálat, mint Olaszországban, illetve hatalmas a sportruházati részlege!), illetve Triesztbe, noha ott sosem állomásoztunk elegendő időtartamot...
Zea öböl:
Az elbűvölő Kotor, bár ezúttal sajnos csak hajóról láthattuk (Photo by Davide stagehand :D)
A váltás egy speciális cruise-zal kezdődött, melyen több mint 250 amerikai utasunk volt (ők általában nagyon kedvesek, mosolygósak, beszélgetősek), és a hajó megállt Kotorban és a várva várt szépséges Splitben,
ahol szervezett csoporttal gyönyörű vízeséshez kirándultunk a Krka nemzeti parkba:
Csodálatos nap volt, egészen estig, amikor ugyanis kiment a térdem! (Egy egyszerű spárganyújtás közben nem figyeltem és kiugrasztottam a térdkalácsom! Jó, hogy rögtön visszament, de mivel nem először történt, tudtam, mivel jár, tud fájni rendesen akár hetekig is, de hál’ Istennek, ezúttal kevésbé sérült a szalag!) Nagyon megijedtem, hogy fogok dolgozni másnap,egész éjjel kattogott az agyam, rémálmok gyötörtek!
Szerencsére reggelre javult, és térdszorító gumival sikeresen lenyomtam a melót! (De hogy mi történt a túlzott óvatoskodásból kifolyólag, arról majd a bakiparádéban beszámolok! :D)
Öltöző selfie :D
_____________________________________________________________________________________________
Ami aztán az útvonalat illeti, nem volt a legszerencsésebb: Triesztben, Bariban és Dubrovnikban csupán 13h-ig álltunk és mivel ez utóbbira került az előadás, nekünk Dubrovnik teljesen kimaradt idén.
Szerencsére visszajött az előző, szimpatikus kapitány, hogy váltsa a „buzgómócsing”, kioktató stílusú, arrogáns mukit (még ilyet nem pipáltunk! Ő volt az első olyan „Comandante”, akit naponta 10-szer láttunk, mindenhol ott volt, mindenbe beleszólt, mindig megjelent, még az utasos, integető búcsúkonferencián is külön beszédet tartott! De MINEK!?), aki a drilleken állandóan feleltetett! Ez nem is lenne gond, ha nem lenne tenyérbemászó (esetenként megalázó)és pl. köszönne az embernek a folyosón! Az énekesnőt úgy leüvöltötte mindenki előtt (épp a stílust kifogásolva!), amikor szerencsétlen jól válaszolt a kérdésre, egyetlen jelentkezőként! Vicc az, hogy pár hét múlva hallottuk, hogy őfelsége pont a mindenki által gyűlölt tenyeres-talpas (antipatikus, antinő) brazil diriasszisztenssel hált, miközben játszotta a megközelíthetetlen, tisztes vezető és férj szerepet, karikagyűrűjében vonulva...
Újra volt nyüzsgés az életünkben! Egyre több honfitársba botlottunk (pl. egyik héten volt egy szimpatikus magyar család, akiket rögtön szívünkbe zártunk (főképp, mivel nagy cirkuszfanok! :D)
Sok amerikaival beszédbe elegyedtünk, egy házaspár egyenesen meghívott magához Arizonába, egyik Bari napon pedig hazai kedves ismerősökkel találkoztunk, mert épp ott nyaraltak és még egy tanítványom is lett, egy Paraguayból nem rég érkezett fiatal zenész, ki egy szót sem tudott angolul:
Sőt az egyik kikötőben mivel több hajó állt, találkoztunk jóismerőssel, Mantuval, akivel 5 éve dolgoztunk együtt első szerződésünkben, sőt érkezett egy másik barátunk, Juan is, akit szintén onnan ismerünk:
Persze az edzést sem hanyagoltuk el:
Sajnos elég sok orvosi vészhelyzet (ún. medical emergency) is előfordult.
(Nem ritka az utasok közötti infarktus, szívroham, egyéb komoly rosszullét...) Többször kellett „s.o.s. megállni”. Komoly eseteknél ugyanis azonnal kórházba kell juttatni a pácienst, hisz’ a hajón nincsenek megfelelő műszerek, sebészek, szakorvosok. Általában egy mentő hajóra (pl. a parti őrségére) teszik a beteget, illetve a legközelebbi kikötőből kocsival szállítják el. (Szükség esetén a helikopteres mentés is lehetséges pl. óceán közepén egy Amerika-Európa szakaszon...) Legutóbb különösen megrázó eset történt, ugyanis az egyik táncosfiú került hordágyra sokkos állapotban, légzési nehézségekre panaszkodva. Enyhe szívinfarktus gyanújában rögvest elszállíttatták. Azóta szerencsére jól van (már otthon), de egyelőre nem térhet vissza, mivel teljes kivizsgálásra szorul. Azért 3500 emberből hetente egynél előfordul valami, az statisztikailag nem meglepő. (Fél év alatt 4 szívrohamféleség történt, egyik sem volt halálos, de tavaly meghalt valaki, mire kiértek!) Szerencsére a balesetek ritkák a fedélzeten!
Itt épp érkezik a mentőcsónak az egyik páciensért:
Eljött a Halloween is!
Megszokott módon, hatalmas partyt csaptak a medencénél és minket is felkértek egy mini fellépésre! Nagy örömmel tettünk eleget, sőt a teljes „flashmob”-ban részt vettünk az animátorokkal! Főnökasszonyunk, Tiziana nagyon boldog volt, nem győzte megköszönni lelkes részvételünket...
Fellépés után kezdetét vette a party:
_____________________________________________________________________________________________
BAKIPARÁDÉ
Azt már többször említettem, hogy apróbb bakik rendszeresen előfordulnak, hisz’ mindig történik valami, sokszor tőlünk függetlenül:
- Pl. bénázik a technikus, lefagy a kivetítő, ugrik a zene, mellényom a hangkezelő stb. Ezek ritkán zavarnak, senkit nem szoktam leüvölteni, pláne, ha a rendszer a ludas! :D Azonban, ha van olyan, amit nem lehet ignorálni: volt egy előadás, ami aztán nem volt unalmas! :D
- Már a kezdéskor telibe csókoltam a térdem, így hatalmas rúzsfolt éktelenkedett rajtam! Aztán mikor leért az alma fentről, KAPUT, leállt a motor és ott maradt a kampós drótkötél! A színpad kellős közepén lifegett egész show alatt, mondanom sem kell, a levegőszámot ki kellett hagyni! Igen ám, de mivel ott lógott fejmagasságban, állandóan útban volt, így Oli előrébb kényszerült a megszokottnál és beletapicskolt a csócsált almájába,
- amin meg majdnem hanyatt vágódott! :D Tök humorosan küzdött, mint malac a jégen, nem értettem eleinte, mit művel! Végül mentette a menthetőt, nem esett el, hanem kiszaladt a buzogányai alól! A trükköt megismételte és nagy ovációval jutalmazta a közönség. (E motor-malőrért max. a céget lehet szidni, mert tudják, hogy rendszerhibás és sokszor kiszámíthatatlanul lezár! Egyetlen megoldás: kikapcsolás, fél óra várakozás, imádkozás, újraindítás. Velünk csak próbákon fordult elő ezelőtt, de az előttünk lévő artistákkal annál gyakrabban, hisz’ folyamatosan használták műsor alatt, amit nem egyszer kellett félbe hagyniuk ilyenkor!) Később az almalebegtetést követően Einsteinként ujjamra szorult a cérna, húsba vágóan! Egyértelmű volt, hogy egy zsineggel hadakozom, noha pár másodpercig tartott „csak” e véres küzdelem, rém kellemetlen volt! Aztán a végső szám előtt Olinak meggyűlt a baja a felsőrészével, nem lepődtem meg hát, hogy félmeztelenül sétált be a színpadra! Szerencsére így is bámulatosan festett, sőt... :D
- A térdsérülés utáni fellépéskor pedig kisebb változásokat kellett bevezetnem, ami a hula hoopnál úgy megzavart, hogy lefagyott az agyam! Egyszerűen nem tudtam, mi jön, mit csinálok. Nem értettem, mit hagyhattam ki, miért tartok máshol a zenében. Mivel karika volt a kezemben (aminek ott nem kellett volna),bekértem a következőt és automata üzemmódban improvizáltam tovább, miközben zakatolt az agyam, kihagytam-e valamit! Az agyszünet nem tartott pár másodpercnél tovább, de számomra lelassult az idő, csak mivel mozgásban maradtam, nem látszott kívülről! Hál’ Istennek, az utolsó két trükk már a maga idejében zajlott, és sikerrel fejeztem be 7 karikás fő mutatványomat, ami különösen jól ment a merevre kötözött térdem ellenére!
A fináléban aztán brillíroztunk, bár az első sorban karba tett kézzel, mereven ülő, morcos párt nem tudtam hova tenni! Véletlenül sem tapsoltak, egyetlen egyszer sem! Még egy pocsék előadás után is tapsolsz kicsit udvariasságból, nem!? Pláne, ha 5 cm-re ülsz az előadótól! (De ha több, mint 1000 ember pattan fel ujjongva, akkor nem lehet olyan rossz...) Jó, az ilyet nem szabad magamra venni (szimplán szar napjuk lehetett), de néha le tud húzni az ilyesmi nagyon!
Ám az is érdekes, amikor „túl jó” a közönség:
Általában a kezdeti idegesség pár perc múlva alább hagy, majd jön a stresszesebb hula hoop szám (ami a legtöbb összpontosítás, koncentráció, para számomra), és utána beállhat egy tudatosabb színpadi jelenlét! Egészen a végső számig, aminél már bizsergető, jófajta izgalom jár át, ilyenkor tudom élvezni a szereplést, mert már nincs más dolgom, „csak” keményen tartani magam Oli kezében, illetve a közönséggel kokettálni.
Amikor viszont extra aktív a közönség, minden trükkre, mutatványra taps, fütty és „Brávi!” a reakció, akkor folyamatos az adrenalinlöket! Ez pörget, pörget és pörget, mígnem úgy magával ragad, hogy sokszorosan kifáradunk a túlzott energiafelhasználás miatt. Ráadásul, e folyamatos túlteljesítési láz könnyen hibázásokhoz, figyelmetlenségekhez vezethet, apró szájremegést is okozva mosolyomnál! Kvázi tikkelni kezd a szám! :D (Pár éve, mikor a teljes személyzetnek léptünk fel és rengeteg ismerős szempár szegeződött ránk, annyira jól akartam teljesíteni és tovább fokozni, hogy a nagy „túldolgozásban” állva kirántódott a térdem. Sántikáltam aztán hetekig...)
Tehát nem szabad 120 fokon égni, mert az hamar visszaüt, pláne egy 45 perces produkciónál! Ezekből már okultunk mindketten, így ritkán szalad el velünk a ló, de pl. amikor rengeteg amerikai ült a nézőtéren, sokszor kellett visszafognom magam és akkor még nem is meséltem utolsó előadásunkról, amin 50 magyar tombolt odalenn...
_____________________________________________________________________________________________
Elérkezett az utolsó hét:
Nagy intézkedésben voltam, mert sikeresen elintéztem az ún. ’Family Onboard1’ - kedvezményt András barátunknak, így izgatottan vártuk hát a velencei kikötőben. Nagy vigyorogva megjelent anyukámmal és egy közös ismerősünkkel, Magdival karöltve!!! MEGLEPETÉÉÉS! Ledöbbentem! Tulajdonképpen csak órákkal később fogtam fel, hogy valóban itt vannak! Aznap beütött sajnos a nagy hideg és még az eső is zuhogott, így gyorsan begyalogoltunk az óvárosba étterem után kajtatva, hogy beüljünk egy hamisítatlan olasz ebédre, no meg hogy ne fagyjunk szXXrá! Később visszamasíroztam a hajóra pihenni, felmelegedni, mivel attól még munkanap várt ránk! (A hideg úgy kiütött, hogy még órákkal később is vacogtam a paplan alatt! Igaz, elképesztően fáradt voltam, az előző éji viharos mosógép effektus miatt, ami nem hagyott engem aludni... De így, utolsó cruise lévén, már a pakolással járó stressz is nyomta a vállamat, mivel baromi sok cuccunk van, ami nem kevés átgondolást és puzzle-özést jelent.)
Elállt az eső, így a fiúk (aki előzetes papírozásomnak köszönhetően már reggel becuccolhatott) a városban maradtak nézelődni és sétálgatni,
anya és barátnője pedig beballagott a terminálba a beszállítási procedúrához és késő estig nem is találkoztam velük (A drillen2 ugyanis – nagy bánatomra – nem én dirigáltam rájuk a mentőmellényt, fogalmam sem volt, merre lehetnek, de meglepően sok magyar hangra kaptam fel a fejem! András ott volt, hisz’ velem jött fel eleve.), így kissé aggódtam, mi lehet velük, bár később kiderült, nem kell őket félteni! Flottul bejutottak, szobát kaptak, kipakoltak, felfedezték a hajót, végigitták a bárokat, élvezték a nyüzsgést, majd beültek a színházba! (Ekkor volt a tangós, prezentációs shownk a többiekkel!)
A vészhelyzeti gyakorlat után kabint intéztem, sminkeltem, hajat csináltam, kabint intéztem, melegítettem, felléptem, kabint intéztem, bekaptam két falatot, lenyújtottam, kabint intéztem, ismét felléptem, átöltöztem, végre felrohantam anyáékhoz, ettem, ismét kabint intéztem, majd beájultam az ágyba, miközben anyuval beszéltem, de csak telefonon. Már majdnem éjfél volt, mire sikerült kabinba dugni szegény Andrást is! Vagyis szegény én! :D
Ő mivel hivatalosan „családtagként” érkezett – szemben anyáékkal, akik normál fizető vendégként – különleges pozícióba került és vígan járkálhatott a crew térben, de a dolog hátránya volt, hogy késő estig nem kapott kabint, meg kellett várni, hogy minden utas elhelyezkedjen.) Összesen 5-ször jártam meg a hotel pultot, minden egyes alkalommal hosszan várakozva – egyszer pl. a hotel dirire vártam bő fél órát show előtt, talpig sminkben – mert beintett nekem a „menedzser boszorka”, majd a 2. show után, mikor végre valahára kulcshoz jutottam, akkor fel-alá rohangálhattam a 7. és a 2. emelet között, ugyanis sehogy sem akart beengedni minket a frissen aktivált kártya! Mikor végre lehunyhattam szemem, kezdetét vette a dülöngélés, ami jóformán egész héten ment éjszakánként...
Azért másnap izgatottam pattantam ki, hogy drága csapatunkkal lóghassak! Ők kinézelődték magukat Triesztben, majd jöttek hozzánk fel a 10. emeleti törzshelyemre, ebédidőre! Elmesélték élményeiket, benyomásaikat, végig fotózták az elhajózás minden mozzanatát, eközben pedig egy fiatal magyar párra lettünk figyelmesek, akikkel jól összebarátkoztunk a héten! Elképesztően aranyos család, két gyönyörű, cuki kisbabával. Detti és Zsolt kvázi kollégák, mert 5 éven át hajóztak egy másik cég járatain zenészként, akadt közös téma tehát bőven!
_____________________________________________________________________________________________
HAJÓS PILLANATOK:
A munka és hazaút előtti készülődés (no meg az említett reggeli kikötési idők) miatt nem igazán kirándultunk együtt anyáékkal (Apa viccelődött is néha a képeiket nézve, hogy egyáltalán találkoztak-e velünk... Amikor ők az Akropoliszt mászták, mi épp a nagy drillen bámultuk a vizet, majd plusz táskát vásároltunk Pireuson!), de a hajón csuda jól éreztem magam, teljesen más volt így együtt lenni, nagy étteremben vacsorázni (ami kész program, sőt számomra néha kész tortúra! :D Ugyanis ez az ún. ültetéses, rendelős vacsoraművelet eleve hosszadalmas, farkaséhesen nem praktikus, de a vegán menükkel pláne örökkévalóság. Néha a többiek már a desszertnél tartottak, mikor nekiállhattam az előételemnek! :D),
bárban kávézni, showkat nézni! (Végre láttuk táncos, énekes kollégáinkat, mert mi az előző brigáddal néztük csak meg annó a produkciókat. Konklúzió: Jók a lányok, az ukrán barátnőm, Valentina pedig magával ragadó, le sem lehet róla venni a szemünket, ha színpadon van! Anya kedvence Gift volt, aki nemcsak jó énekes, hanem meglehetősen sármos pasas is! Szerinte! :D Hozzáteszem, 5 gyereke van!!!)
Anya és mindig vidám, belevaló barátnője, Magdi nagyot táncolt az animátorokkal, imádták Yolandát, az olasz zenekarral!
Mentünk White partyzni is (Bár, az „túl sok” volt nekik):
4D mozizni:
Megtaláltam a nekem megfelelő kávé méretet... :D
gyúrni:
Ami leginkább öröm volt számomra, az az, hogy az anyukám személyesen megtapasztalhatta a hajózást és beleláthatott életünk e fontos részébe – végre!
De még nem meséltem az utolsó fellépést, amin tele voltunk izgalommal és (jó fajta) stresszel, ugyanis mint előre kiderült, nem csak anyáék ültek a nézőtéren, hanem egy 47 fős körmendi magyar társaság!!! (Egy csajszi szervezte az egész brigádot, ahol mindenki ismer mindenkit és nem először nyaraltak együtt!Fantasztikus lehet egy ekkora összeszokott társasággal utazgatni, nem?!) Akkor este nagyon jó érzés volt magyarnak lenni! Úgy éreztük magunkat, mint a focisztárok egy sikeres meccs után! Volt nagy éljenzés, ováció és sok-sok „Hungária!”- kiáltás! :D
Megilletődve fogadtuk hát a gratulációkat, valósággal elzsibbadt az állkapcsom a sok mosolygás miatt! (Persze fülig ért a szám! Szerencsére jól dolgoztunk, pedig hulla voltam és a hajó is dobált ezerrel! Naná, hogy ilyenkor volt viharos a tenger!)
Én meglehetősen K.O. lettem minden estére a sok nyüzsgés, agyalás, edzés és szezonvégi fáradtság miatt, de Oli kiélvezte a társaságot! Többször tartott a csapattal egy kis italozásra, volt, hogy hajnali 4-kor esett be a kabinba! (Nem bántam ám! Ha már lement a munka, csinálja, ami jól esik! (Show előtt természetesen nem volt kimaradozás! :D) Barátunkat azért elkapta a cruise végére a nosztalgia és kicsit mélabús lett, ami nem csoda, mert olyan kollégákba botlott, akiket ismert régről, no meg a crew bárban lógva megcsapta a hajós élet fílingje, köszönhetően egy-két animátor lánynak, akikre felcsillant a szeme, no meg az Olivérrel való csocsónak, amit épp úgy nyomtak, mint pár éve közös kínai szezonunkban, amikor show-énekesként dolgozott!
Tehát, igazi adrenalin fröccsöt és lelki feltöltődést hozott ez a hét számunkra, ugyanakkor roppant fárasztó volt. (Már értem, miért mondták kollégák, hogy kimerítő ám, ha „Family” van a fedélzeten... :D) A tervezett SPA fürdőzés már bele sem fért az időbe, de ez senkit sem zavart, mivel az utolsó nap klasszul és tartalmasan telt:
Bariban (ami nagyon elnyerte tetszésüket, nem hiába, én is imádom!) nagyot sétáltunk a ragyogó napsütésben, vettünk egy-két apróságot még az otthoniaknak (Magdi roppant ellenezte a Disney boltba való belépést! Nem véletlenül, ugyanis tudta, hogy onnan sem fog üres kézzel távozni! Ez van, ha unokája van az embernek! :D) Közben Oli visszarohant egy biztonsági gyakorlatra (ja, hát az tök normális, hogy beosztanak mindenféle biztonsági hacacáréra még a leszállás előtt...),anyáék körbejárták a várat, majd megebédeltünk együtt a fedélzeten, lazultunk a kávézóban, míg nem következett pakolásunk 3. fázisa, a „hazavivős” nagy pakkok! (Először a rekvizites ládát raktuk össze pár napja, majd az ott maradós 2 nagy bőröndöt és ezeket mind egy nagy raklapra tákoltuk össze, kargopapírral és a nevünkkel tele aggatva, nehogy elkallódjon a genovai raktárban, amíg otthon vagyunk, ugyanis másik hajóra szállunk fel decemberben.)
Természetesen, a többiektől is elköszöntünk, stílszerűen "Bye, bye" - konferencián:
Hozzáteszem, hajón volt a táncosok nagy főnöke és koreográfusa, úgyhogy rettentően be voltak ők fogva az utolsó két hétben... Új showkat gyakoroltak, showkat átállítottak stb. De hiányozni fog ez a csapat!
Azért estére elkészültünk és fel tudtunk menni az utolsó közös vacsorára, ami újdonsült barátunk, Zsolt szülinapja is volt egyben! Bár, az ételekkel én hadilábon álltam, mégis élveztem, mert míg a többiek falatoztak (mindnyájan meglehetősen elégedettek voltak a felhozatallal), én babáztam, ti. a kisebbik lurkó előszeretettel visított, ha nem ölben volt, nyilván unalmában! :D Így aztán körbetáncoltam vele az éttermet(szó szerint, mivel kezdetét vette a „pincérek bulija” koreográfiával, zenével és vonatozással, mellyel felállították a fél vendégsereget is!), sőt az egész emeletet és baromira élveztem, hogy az én bébimnek nézték őt az időnként gratuláló utasok... :D
Így telt hát el a vége! Irány Budapest! De csak egy pillanatra (pontosan 3 hétre), mert vár minket a Karib-tenger!!!
Vicces ám, hogy hazafelé háromféleképpen mentünk A-ból B-be: mi este repültünk (Velence – Amszterdam – Budapest vonalon... Jó, hogy a Földet nem kerültük meg!), anyáék vonattal hálókocsiban (de bőven volt idejük sétafikálni Velencében!), barátunk pedig a kis magyar család mikrobuszával. (Mire nem jó egy ismerkedés?! Pont befért a magyar családhoz! :D) Ki ért haza elsőként? A következő részből megtudjátok! :D :D :D
Köszönöm az egész szezonos figyelmeteket, most kicsit szusszanunk egyet otthon, vagyis inkább intenzív család-/barát-/rokonlátogatást és különböző programokat nyomatunk, majd hipp-hopp folytatódik az óceáni kalandozás...
Üdvözlettel: Circusgirl
