November 30-ával kezdetét vette a várva várt körutazás. 1900 utassal nekivágtunk a nagy kalandnak!

Hui Ming (főnökasszonyunk) rögvest felvilágosította csapatát, mennyire fontos ez és (hogy elkerüljünk 6 hetes panaszáradatot) felszólított mindannyiunkat, igyekezzünk legjobb arcunkat mutatni, tízszeresen számít a jómodor! Arra is figyelmeztetett, figyeljünk oda magunkra, hisz‘ többen értenek angolul. Nos, műveltebb utasgárda-e vagy sem, maradjunk annyiban, épp oly bosszantóak. Egész nap járkálnak, bámészkodnak és pechünkre, szabad bejárást kaptak a crew-kondiba is. Ott aztán randalíroznak rendesen! Robi hamar idegbajt kapott, miután ráültek többször a törölközőjére vagy elvették a súlyait, no meg szemgúvasztó kitolásai közepette bámultak a képébe. (Emiatt Oli is fortyant már fel... :D :D :D) Természetesen, normális ember is akad közöttük, sőt összetalálkoztunk egy tavaly megismert férfival, aki a világkörüli úton is részt vett (annak végén szálltunk fel először) és annyira lelkesedett minden előadóért, hogy nyomtatott fotókra kért autogramokat. E jó szokását most is tartja, sőt mesélte, cikkeket is ír Kínában.

A légkör különben, elég ramaty volt az első napokban, mindenütt érződött a stressz és megfelelési kényszer a vezetőség részéről. (Őszintén szólva, ez csakis felkészületlenségüknek köszönhető! Ilyenkor derül ki, mennyire inkompetensek! És valóban! Zömmel olyan vezetők/tisztek/menedzserek kerülnek ide, akiket büntetnek, vagy a kirúgás fenyeget, esetleg „betornázta“ magát... E megállapítást Laurentől, az amerikai learning officernőtől idéztem, akinek a környezetvédelmi tiszt a férje.) De példával is szolgálhatok, lásd cruise dirinket, kiről már tudjátok, hogy egy felsővezetővel hált, előző asszisztense Tatjana, akit már egyszer elbocsájtottak vagy a S++fej Paolo, ki a biztonságért felelt a Concordián...

Az elkövetkező hetekben rengeteg vendégművészre (interport artistra) lehetett számítani, ilyen hosszú utakon ugyanis sok, változatos programmal kell szolgálni a jónépnek. Az ilyen pozícióval igen jó gázsi, kvázi utasállapot és csupán pár napos hajós élet jár. Rendszerint egyik kikötőben fel-, következőben leszállnak!

Első alkalommal, egy spanyol srác (Javier Urbina) Buborék showja volt napi renden. Uncsi volt! Ezt egyöntetűen megállapítottuk, ráadásul gyerekeknek való. Kip fejcsóválva tette fel költői kérdését: ilyen gyenge műsort képesek megfizetni?! (Amúgy nagyon vicces, amikor barátunk fel van háborodva, ugyanis messziről lerí arcáról és baromi nehezen lép tovább.)

December 2.-án még szokásos Jeju-kikötő következett, ahol kis nagy (ne szépítsük: óóóóriási) bosszúságunkra, nem engedtek leszállni minket. Sajnos, elmulasztottuk felvenni az előzőleg begyűjtött útlevelet és aznap (nevelői célzattal vagy szimpla tahóságból) közölte a „kedves“ hölgyike, így jártunk, legközelebb figyelmesebbek leszünk. (Gyerekek, mi mindent megtettünk. Könyörögtem neki, majd a terminálba 2x is kiloholtunk, hol Ipeddel, hol fénymásolattal, de a koreai biztos úgy hajtott el, mint macskát... Maradjunk annyiban, senki nem volt kedves, abszolút nem! Úgy fest, e 3 mp-es mozdulat túl nagy feladat...) Csak hogy, nem szimpla kimenésről volt szó, mert 3+3 tengeri napnak néztünk elébe!!!

Tehát, hoppon maradtunk, visszakullogtunk és elbeszélgettem a frissen felszállt magyar csapattal (akkor érkezett ugyanis 6 latin táncos), majd neki álltunk edzeni és nyomtuk, amíg csak lehetett.

A télikabátos Jejut követően, már másnap 25 fok lett. Nagy boldogan feküdtem el egy kis jóga után a crew napozón, legszívesebben ott maradtam volna végtelenségig, bár erősen fújt a szél, no meg túl sok gyakorolni valónk akadt. Napok óta ment a harc a színpadért, mindenki próbálni akart... (Az ideiglenes előadók természetesen elsőbbséget élveznek, velünk szemben, akiknek sokára lesz fellépés.) A bazi nagy hullámzás már annál kevésbé volt kellemes, igen megnehezítette emeléseinket, no meg az akklimatizálódást, mivel az állandó mozgás tompítja az embert!

Következő újdonság az ún. Instant divat-show volt. Képzeljetek el, egy meleg olasz pasit, aki kiáll a színpadra és öltöztet. Mindezt kommentálja, Hui Ming a háttérből fordít. (Pár ruhadarabból készít el több estélyit, egy-két kalapból gallért, zsabót, vagy épp kis kabátot applikál.) Modellként a mi fiainkat és lányainkat sorakoztatta fel, akiket előzőleg tanított be, koreografált és fodrászolt, nagy örömükre! (Megjegyeztük, könnyű showt csinálni, ha a táncosokat rekvizitként használhatja és persze, zsebre tesz egy egész „one-man“shownyi gázsit a - Kip szavaival élve - lyukas garast sem érő produkciójáért!) De hogy objektív legyek, nem volt nézhetetlen, ez egy divatbemutató és kész. (Igaz, ami igaz, a táncosok kellő képpen feldobják, Robbie is előadott egy dalt, de a szado-mazos kollekciónak nem tudom, mi értelme...) 

Másnap este, a legújabb tenor koncertezett, aki egy igen termetes, hamisítatlan olasz, hatalmas hanggal! Majd sor került magyar társaink első táncestjére a Swing swing előadásra. Nagyon profi, szép kosztümös, jó zenés színvonalas produkciót láthattunk. Akkor most bemutatom őket, kezdjük a házaspárral: Csilla és Gergő (29, 34), a lányok: Regina (21), Zsuzsi (21), végül az urak: Ricsi (29) és Marci (24). Jó ideje Costáznak már általában ilyen hosszú cruise-okra mennek és fellépések mellett, táncórákat adnak, illetve utasokat táncoltatnak. 

A tengeri napok tehát, túl hosszúnak ígérkeztek, mégis hipp hopp elteltek, mert annyira lefoglaltam magam tanulással, napi 2-3 edzéssel (rendszeresen csekkoltuk a színpadot, ahogy felszabadult 1 m² hely, már ott voltunk) és esti színházzal, hogy mire kettőt pillogtam már ágyban voltam, csak aztán álmatlanul forgolódtam. Miért? Törtem a fejem, hogyan állítsuk össze két személyes, saját produkciónkat a következő szerződéshez, ugyanis bekértek tőlünk egy előzetes leírást... Annyit agyaltam, már zsibbadt az agyam! :-(

A fiúk: Oli, varázsló Adriano és Andrii a nagy borotválkozás után... 

Ráadásul, minden reggelre beraktak valami hülyeséget: konzultációt, mítinget, dokumentum-felvételt, így mire kikötöttünk, igazi mosogatószivacsnak éreztem magam. Nem beszélve a hőingadozásról! (Tudjátok, az azt megelőző két hét alatt 15 fokból -5 lett, aztán hirtelen 30! :D) No, de miért írtam 3+3 utazós napot:

A félúton lévő Saipan-szigeten való megállás nem szólt másról, mint szivatásról. Az amerikai partiőrség ugyanis úgy megnehezítette a kiszállást (szemtől szembe-kontroll minden utasnak, dolgozónak és a teljes vészhelyzeti gyakorlatot is lezongoráztatták), hogy végül 90 (azaz KILENCVEN) percünk maradt kint! Ráadásul, mi még azon szerencsések közé tartozunk, akiknek volt vízuma!!! (20-25 dolgozóval egyetemben.) USA szabályok ide vagy oda, az már a Costa spúrmájszterkedése, hogy pár órára bírt csak kikötni!

 Saipan album:

Mit csináljon az ember 90 perc alatt egy gyönyörű szigeten??!

S.O.S ötletek Anna, Oliver + Kip módra (aki egyébként élt itt 10 évvel ezelőtt, mert a helyi színházban dolgozott!!!):

• Taxizz a városközpontba, majd futólépésben közlekedj!
• 15 percet tölts el a boltokban, ill. a sétálóutcán (+5 perces shopping is belefér, ha naptejre és ‚Hawaii‘ kávéra van szükséged! :D)
• Fotózkodj a pálmafák közötti karácsonyfákkal!
• Rongyolj le a strandra, egészen a vízig! (Okulva a mi esetünkből, mindig legyen rajtad fürdőruha!!!)
• Vágódj be az első beach-bárba, hajts le ultrasebesen egy jó erős koktélt! (Mire visszaérsz a hajóra, garantáltan kiüt és alszol egy jót! :D)

Hihetetlen, mennyire felértékelődik másfél óra, ha 5 napnyi kényszerbörtön után ennyi jut. Miután magunkhoz tértünk a délutáni szunyókálásból, már csak ahhoz volt kedvem, hogy felmenjek a fedélzetre a lemenő nap sugarait élvezni. A háttérben ott volt egy bácsi, akit a minap szúrtam ki, milyen intenzíven 'sztrechinggel‘: lábat fel a korlátra és rádőlt jó 15 percre, közben ázsiai módra paskolgatta az izmokat, majd vagy‘ 100 karkörzést végzett törölközővel. (Mondtam is Olinak, nem ártana neki sem!). Ezúttal társa is akadt, valószínűleg felesége. De ott volt a meditálós néni is, akit dünnyöginek hívok, bát irigyelem. Teljes transzban az emberek forgatagában, csukott szemmel, betakarózva (35 fok) törökülésben, zen hangokat búgatva ül akár egy órán keresztül!

Este a már ismert maláj trió koncertezett, beültem Oxanával, ha már edzés mentes napot tartottam, de végig beszélgettük. Viccelődtünk, hogy olyan volt, mintha ugyanazt a számot játszották volna 10x. Félreértés ne essék, ügyesek és szép hangjuk van, de ez a kínai zene nem a mi asztalunk. A banda lány tagját úgy nézzétek, hogy 36 éves. (Valahogy a maláj énekesnők mindig csúcsformában vannak!) Oxana különben jó társaság, egyre jobban beszél angolul, de ami a legfontosabb, hogy általában jó kedélyű (kevés ilyen akad)! Elmesélte, mennyire szereti a férjét, aki már a 2. házassága és mennyire hiányoznak a gyerekei, ugyanakkor nagyon örül, hogy belevágott ebbe a hajós munkába és igyekszik kiélvezni minden pillanatot.

Folytatódtak tehát a tengeri napok, ismét nagy hullámokkal, alig lehetett a színpadon megmaradni. Aznap kellett main halloznunk is, ami tök pocsék volt, mert a botokon kínlódtam, ember alig lézengett arrafelé, új DJ-nk pedig olyan hangerővel adta be a zenénket, hogy még mi sem hallottuk, nem hogy nézőcsalogatásra alkalmas lett volna! Mindegy, letudtuk! Megnéztük magyarjaink újabb Tango- és Flamenco showját, ez még jobban tetszett, mivel imádom ezt a stílust! 

Még aznap délután kidolgoztuk a vázlatot a show-terveinkről, el is küldtük nyomban, hogy lenyugodjak végre, de sajnos, aznap éjjel sem voltam képes álomra hajtani a fejem. Elhatároztam, többet fogok relaxálni és itt az ideje pihenni, mert e fizetett vakációtól már fáradtabb vagyok, mint egyébként.

Zombiként ébredve azon nyomban felmentem a napos deckre. Gyönyörű volt a víz, hét ágra sütött a nap, néha-néha 10 mp-es záporral, szuper volt! Hirtelen odajött hozzám egy kínai srác, aki látott előző nap fellépni. Ő a társcég munkatársa, aki a kirándulásokat szervezi szárazföldön. Érdekes, ő is megjegyezte, mennyire neveletlenek és gorombák a kínaiak úgy általában, és kijelentette, hogy a kínai egy meglehetősen mogorva nép, így vevők a komédiára. Ez is alátámasztja a tapasztalatunkat, hogy a kaucsukos számokért kevésbé rajonganak (náluk ugye ez nem ritka), viszont a bohóc, zsonglőr és egyéb humoros dolgokat mindig nagy ováció fogadja. (Ezért is olyan sikeres Kip!)

Később Oxanával megebédeltünk, majd kimentünk a napozni. Magyar leányzóink is ott voltak, jól eltrécseltünk végre! :D Elég sokáig időzem, jógáztam is és még szundítanom is sikerült edzés előtt.

Este újabb koncert volt, egy olasz művész: Piero Mangiaracina adta, aki énekelt, zongorázott, fütyült és klarinétozott is. Láttuk már a Costa Magicán is, mikor az Atlanti-óceánt szeltük át. Színvonalas, tehetséges pasas, elég szórakoztató is, kommunikál az emberekkel, énekeltet, tapsoltat. Műsor után felugrottunk a Trópusi Partyba, ami a medencés nyitott szinten ment. Olyan tömegnyomor volt, tűt nem lehetett ejteni! Iláék zenéltek, volt „terülj terülj asztalkám“, legalábbis ami a gyümölcs kínálatot illeti: papaya, mangó, ananász és szívószálas kókuszdió, azonban olyan kilométeres sorral, hogy nem volt türelmünk beállni. Tovább mentünk hát a 10.-re, sétáltunk egy kört kettesben! Igazi romantikázós, nyári fülledt éjszaka volt, ragyogó csillagokkal, tengerzúgással! 

 Deck 9, party

Zenészcsaj, Ila és a mindig nőként öltöző pincérfiú:

A jó kis nap ellenére ismét ébren hánykolódtam, immár 6. napja zsinórban. Naná, hogy a fellépés napján kellett bekómálnom! :-( Bár, sikerült összeszednem magamat, de nagy energiákba került. Nagyon izgultam, mivel újdonsült táncos barátaink, a kapitány úr és még pár ismerős is ott volt a nézőtéren. Szerencsére, nagyon jól sikerült, túl is pörgettem magam.

Később aztán crew bároztunk Marcival, Regivel, Csillával és Kippel. Oli hosszú kihagyás után csocsózott Adrianoékkal. Hiába feküdtem le 1-kor, 4-kor már felébredtem és ha fejem tetejére álltam sem tudtam visszaaludni, így végül 6 körül felmentem reggelizni. Boldoggá tett, mert az utastérben igazán klassz reggelivel szolgálnak, amit nem szoktunk kihasználni. 7.30.-kor már a futógépen vártam izgatottan a kikötést!!!Honiara szigeten léphettünk ismét szárazföldre! Ez a Solomon - szigetcsoport tagja és bár sokan beszélnek angolul, helyi nyelvük az ún. galambnyelv. Nem a legszebb helyek egyike, de igazán érdekes tapasztalatokat szereztünk!

Iszonyú nagy szegénység, kosz és szemét mindenütt. (Mikor kérdeztük, hova dobhatjuk el az üdítős üveget, a válasz az volt: bárhova...) Az emberek mégis nyugodtak, nem rohannak, teljesen elégedettnek, sőt boldognak látszanak. Első észrevételem, a terjengő penetráns lábszag volt a kikötő körül...

Miután beértünk a centrumba (a „várost“ falunak képzeljétek el, körülötte dzsungel, kézzel tákolt házak itt-ott, hol több, hol kevesebb...) és kiokosodtunk a helyi turista-irodánál (hova érdemes menni, mire ügyeljünk, milyen tarifákra számítsunk stb.), lesétáltunk a katalógusban látott Kókuszdió kávézóhoz. Nem igazán sürgölődtek körülöttünk, pedig jóformán üres volt a hely! Ebből is látszik, nem érdekli őket! Nem kell minden áron a pénz. Kip végül ivott egy meleg sört (se üdítő, se tea vagy ilyesmi), majd a nő eltűnt egy jó időre aprót keríteni, hogy vissza tudjon adni.

Ezt követően taxiba ültünk. A legszebbnek mondott, Mbonege strandra esett választásunk, mikor kérdeztük, mennyi lesz a fuvar, újdonsült sofőrünk rántva egyet a vállán azt felelte szemérmes mosollyal: „Hmmm...“ Jót kacagtunk és mivel szimpatikusnak találtuk, megindultunk! 12 km-t autókáztunk girbegurba, járhatatlan utakon, √2-vel haladva! :D

Egyébként a taxizás úgy működik, hogy kilométerenként 10 helyi dollárt számláznak, vagy fizethetsz 100-at órabérként. 100 solomon dollár = 11, 7 euró! Mi végülis nem állapodtunk meg előre, de barátunk egész nap velünk maradt, megvárt minket, kvázi 4-4,5 órát volt velünk és 200 helyi dollárt adtunk neki.

Út közben nézelődtünk, gyönyörű fekete gyermekeket láttunk játszani (picikék pucéran, a nagyobbakon már ott virít a hamis kínai póló, nadrág) kertben mosdani. Volt szerencsénk bepillantani a helyiek minden napjaiba, akik között kirí néha egy-egy természetes napszítta szőke fej!

Mindenhol látni csoportba verődött gyerekeket és fiatalokat, akik előszeretettel utaznak fürtökben a teherautók platóin.

Vezetőnk, James mesélte, a szigeten 200 dollárból lehet kunyhót venni/építeni, inkább a föld, ami drága. Nincs bekötve víz, elektromosság, internetről nem is álmodoznak, azt sem tudják sokan, hogy az mire jó. Persze, ezek a lakó kajibák úgy festenek, stílusra és méretre, mint a balatoni lángos standok: Icipici fa tákolmányok, melyek ablakába sokszor felállítanak egy polcot némi gyümölcsöt árulni. Van, aki a háza előtt ül egész nap 5 szem hallal vagy dióval.

Rácsodálkoztunk az autómosókra: beállnak egy árokba ott, ahol behatol a tenger és letisztítják néhány dollárért.

Nem csak olyan érzésünk volt, hogy visszajöttünk a múltba, de sokak számára, mintha nem is létezne idő! (A nap állásához igazodnak.)

A strandok magánföldeken vannak, lényegében csupasz telkek a tenger mellett, amit kineveznek fürdőhelynek, majd belépőt szednek. Mikor odaértünk, kissé csalódottak lettünk: nem volt valami szépséges, ráadásul a tulaj fejpénzt követelt, mellette egy bakfis késsel a kezében, így a nem túl megnyerő fogadtatás hatására nem maradtunk. (Előzőleg fel is hívták a figyelmünket, ne engedjük, hogy fejpénzt követeljenek, kocsinként illendő ugyanis.) Mivel előtte félúton egy másik partszakaszon láttunk ismerősöket, oda hajtottunk.

Tengerparti válogatás:

Na, átértünk az ún. Eden Bay-hez, ahol az olasz technikusok, bűvész Adriano, az új kézműves nőci, illetve román boltmenedzser már pancsoltak sörrel a kezükben. :D Pasqualino épp egy helyi - nem teljesen százas - pasassal beszélgetett, aki minden bizonnyal be volt állva egy - a szigetlakók által kedvelt - növénytől! Mondják, ez a dió-szerű termés (kókuszpálmák egyik fajtájához tartozik) „király“ hallucinogén, vagyis organikus drog... (Nyilván, mérgező növény, ami nem öl meg. Legalábbis, nem azonnal! :D) A víz tényleg üdítő volt, kellemes hőmérsékletű és tiszta. A part sajnos kavicsos volt, nagyon nehezen tipegtünk rajta, sőt még üvegszilánkokra is ügyelni kellett (Andrea világosító az első percben vágta el lába ujját!) Bezzeg mellettünk, mint kis majmok, felszabadultan, mezítláb hancúroztak és szaltóztak a bennszülött tizenévesek! Találtam egy nagy csigaházat, ciccegtek is rögvest, hogy vigyázzak, mérgező! Megköszöntem az infót, noha nem enni akartam!

Később aztán az olaszok elugrottak ebédért, pálmalevélen tálalt sült csirkével, hallal, rizzsel és krumplival tértek vissza. Nem nagyon akartam enni, de végül falatoztam picit a halból, Oli viszont gondolkodás nélkül lenyomott egy virslit és egy nagy combot. Sovány kutyák kóborolnak különben mindenfelé és jó pár előbukkant a kaja szagra, alig várták, hogy dobjunk nekik, bár érdekes módon, eléggé félénkek, nem kell rettegni tőlük!

Miután pancsoltuk és napoztunk (egész nap be volt borulva), a helyi kézműves piacra vitettük magunkat. Velünk tartott a két lány (shopos és a kézműves) is, így 6-an ültünk be. Ők vaciláltak az elején, bennem fel sem merült, hogy probléma lesz a plusz ember, nem Japánban vagyunk! :D (Nem beszélve a csüngve utazó gyerekekről!) James csak annyit mondott, ha ti elfértek, nekem mindegy! :D

A piacon főleg kagylókból készült ékszereket, festményeket, kézzel vart szütyőket, táskákat és törzsi szobrokat árultak. Azért nem vettem meg egy jópofa nyakláncot, mert megint nem tudtak visszaadni. Később viszont megbántam, kértem volna 3-at, ugyanis a nap végén annyi fölös pénzünk maradt (Kipnek köszönhetőn), hogy meg kellett szabadulnom a kikötőben, ne maradjon a nyakunkon...

Miért Kip hibája? Drága barátunknak van ugyanis egy hülye mániája (egy a sok közül): imád készpénzzel járkálni. Állandóan annyit kivesz, hogy ihaj, mindig „just in case“ (=minden esetre), hisz‘ ki tudja, mi történhet. Így nyelte el egyszer feleslegesen a kártyáját egy kínai automata Shanghaiban, ha emlékeztek rá, pedig több KP volt nála, mint mindannyiunknál összesen. (Gondolom, az a „just in case“ arra vonatkozik, ha sürgős repülhetnékje támadna és váratlanul belebotlana egy reptérbe, ahol pont tudna órát venni... Magyarul, ha piros hó esik, is legyen nála! :D Tudjátok, ez a legfőbb függősége, a pilótáskodás!) Szóval én mondtam neki előzőleg, ha vesz fel pénzt, akkor vennénk tőle 100 dollárt. Amerikai dollárt!!!! Mivel azt minden szigeten elfogadják, de legalábbis váltják. Erre képes volt kivenni nekünk is, meg magának is majdnem 200 dollárnyi Solomon Dollárt és a kezembe nyomta a felét!!! Így lett 600-unk, amit aztán sehol sem lehetett visszaváltani... De ami bosszantó, hogy ott voltunk mellette 1 méterre, néztük is, mi tart ilyen sokáig, pedig csak gondolkodott magában, ahelyett, hogy megkérdezett volna engem, mit csináljon...

Elugrottunk még a helyi plázához is („pláza“, ez erős túlzás), de zárva találtuk. Onnan visszagurultunk egy elit hotelhez (tényleg az, még Vilmos Herceg is megfordult ott többek között, melyet a falon lógó fotók igazoltak) hátha találunk wifit. No, hát át lettünk ejtve alaposan! Kifizettünk fejenként 50 helyi dollárt a gyors feláras, 24 órás internethasználatért. Ja, csak azt nem mondták, mit jelent pontosan a „szuper gyors“ és bármikor használható, már ameddig nem léped át a 100 megás keretet. Na, lényegében 20 perc alatt lejárt a szakadozó, üzeneteket és Googlet is percekig töltögető hálózat! Ollé! Megköszöntük a nagy semmit! (De tényleg, szóltam az IT-s pasasnak, hogy tulajdonképpen a semmiért fizettünk és a munkatársa nem említett limitkorlátot.) Megjegyzem, tized ennyire sem bosszantott volna, ha egy helyi lakos zsebét gyarapítom és nem a hotelét!!!

Na, innen visszaballagtunk (közben bezárt a helyi múzeum is) és felszálltunk a hajóra, ahol kiderült, az ígéret ellenére, még sem váltják vissza a pénzeket, így az utolsó 15 percben újra kirohantunk a kikötőbe és belevetettem magam az árusok tömegébe, hogy találjak valami értelmeset. Jelentem, sikeresen költöttem Salamon király kincsét, mind a 300 maradéknyi SOL dollárt! :D :D :D

A nap csodálatos zárásaként, este 8-kor szó szerint elájultam és 14 órával később tértem csak magamhoz! Végre elmondhatom, jót aludtam! Hi hi hi!

A naplementék állandóan ilyen csodaszépek a tengeren...

Folyt. Köv.! :D