Pápua Új Guinea egy teljesen más világ! Ráadásul 1-je lévén teljesen megállt az élet. Se taxi, se egyéb közlekedési lehetőség, így messzire nem lehetett jutni. (Hihetetlen, hogy kiköt egy nagy hajó a semmi közepén, és a helyi lakosság egyáltalán nem töri kezét-lábát, hogy kihasználják a lehetőséget.) Tikkasztó melegben, fojtogató párával megkezdtük Alotau felfedezését. Anitáékkal és Andriivel karöltve bandukoltunk előre, nem igazán tudtuk, hova menjünk. Miután bebizonyosodott, hogy strandra aznap esélytelen eljutni, normális üdülők pedig nincsenek, magyar barátaink hamar feladták és visszafordultak. Amúgy sem érezték komfortosan magukat, túlságosan paráztak. Persze, bennem is volt egy kis félsz, nem is nagyon vittünk értékeket ki (minek is?!), az emberevő törzsek mellett késelős és kirablós sztorikkal riogattak előzőleg, de ezekről majd később. Nos, valóban, nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány: mindenütt gyerekek lődörögtek magányosan vagy csoportosan, némelyek törzsi tradicionális festésben is fel-felbukkantak (nyilván a turisták kedvéért, mert egyébként már normális ruhákban járnak), mezítlábas, foltos ruhás, igen szagló asszonyok és férfiak bámultak ránk tágra nyílt szemekkel. Sok volt a szemét, de egy fokkal jobb, mint Honiarán! A helyi piac azért nyitva volt és több kézműves árus várta a turistákat. Nem sokkal később felbukkant Oxana az olaszokkal, egy hónalj szagú néni kíséretében, kinek a szeme sem állt jól.
Tök kelekótya volt, ami nem meglepő, mert Pápuában a lakosság 95%-a folyamatosan be van állva a természetesen fellelhető növényi droguktól – az ún. BETEL-diótól és MUSTARD-rúd –, melynek két változata is van: az egyik pörget és energiát ad, mint egy koffeinbomba energiaital, a másik, a keserűbb változat pedig ellazít, akár a tömény alkohol vagy marihuána. Azóta azt is megtudtuk, hogy önmagában a termés nem vált ki semmit, egy bizonyos (WWF) koralltörmelékbe – az festi később pirosra a szájukat, nyelvüket és fogaikat – tunkolva kell rágcsálni (lenyelni nem szabad, mert hányingert és rosszullétet okoz), míg a keserű íz egyre intenzívebbé nem válik. Utána kiköpik és lehet újabb adagot bekapni. A hatás baromi gyorsan és intenzíven jelentkezik, de hamar elillan. Viszont azt képzeljétek el, hogy ők ezt szinte egész nap rágják, így vezetnek, dolgoznak stb. 
A "bűvös" korall porok (ún. lime), magyarul helyi DROG
A jellegzetes narancs-pirosas fogsor:
(E képek egy online cikkből vannak, akiket bővebben érdekel, íme a forrás: http://coraltriangle.blogs.panda.org/coral-reefs/making-lime-for-betelnut-chewing-in-mbuke-manus-png)
Azt hittük, a többiek már célirányosan mennek valahova, így hozzájuk csapódtunk. Felícia, aki magát nevezte ki túravezetőnek, mindenáron segíteni akart, csak hát kicsit zavarosan beszélt, igaz az angolja rendben volt. (Mindig csak azzal jött: „Yes, there is a beautiful beach, where you can wash...“ Dj-nk már megjegyezte: ÚÚÚÚSZNI akarok, nem mosni! :D :D :D) Csak épp az emlegetett strandra sehogy nem lehetett eljutni, pedig megpróbálkoztunk a buszállomáson is, de egy olyan világban, ahol nem számít idő vagy távolság, európai embernek nem egyszerű dűlőre jutni. Egyébként, előzőleg már megtekintettünk egy szállodát, melynek szép nagy tengerparti kertje van, étteremmel, wifivel, egy pocsolyányi medencével és némi biztonságérzettel, így visszatértünk oda.
Albumnyi kép a csodás szállodakertből:
Pihentünk a szó legszorosabb értelmében! Olvastam, tanultam, órákat beszélgettem egy ültő helyemben Evievel és Andriival. Oli is teljesen elvolt, megivott egy gin-tonicot, megebédelt a fiúkkal, majd lehuppant a kertbe egy asztalhoz. Na, onnan aztán fel sem állt egész délután, ugyanis hol a fel-felbukkanó internetet nyomkodta, hol pedig a mellé telepedő helyi pasival beszélgetett. Meg is lepődtünk, legalább két órán keresztül társalogtak! Megtudtuk, hogy taxisként dolgozik, 6 általánost végzett – ami műveltnek számít már errefelé – és teljesen elégedett az életével, hisz’ amit megkeres egyik nap, az pont elég másnapig. (El lehet gondolkodni, nálunk ki merne ilyesmit kijelenteni... Mármint, hogy elégedett és boldog!) Bár, ő sem volt már százas, mégis értelmesen lehetett vele beszélni. Képzeljétek, még meg is volt rökönyödve drága értetlen utasainkon, akikkel nem lehetett zöld ágra vergődni... Azt is elmondta, hogy évtizedek óta nincs kannibalizmus, a késelésekből pedig annyi igaz, hogy tavaly két fehér látogató elkóborolt késő este a hegyek felé és ott valóban megtámadták őket. A tetteseket azóta elkapták és kivégezték, szóval a lakosság sem szereti az ilyesmit és nem is nagyon jellemző, csupán a média kapta fel az eseményt.
Ezalatt mi Evievel pont arról filozofáltunk, mennyire meghatározó a nevelés és kultúra. Akkor mesélte el még a múlt éjszakai eseményeket is, ti. pont ő állt a fénytechnikus Andrea és egy indiai kabintakarító ökölmeccse közé, hogy fékezze az indulatokat. Meg sem fordult a fejében, hogy az indiai majd ellene fordul és leüvölti úgy, hogy kő kövön nem marad. Szegény szinte sokkot kapott a döbbenettől és elsírta magát. Még soha életében nem beszéltek így vele, bár elég belegondolnunk az indiai mentalitásba, ahol a „nő“ nem számít azonos félnek, közel sem! De azt is említette, hogy pár hete elájult az éhségtől egy drillen, annyira nem evett. A céget szidta, hogy tojnak a gluténallergiájára és arra, hogy nem eszik húst. (Meglepő, mert az olasz animátorlánynak tavaly minden nap hoztak külön menüt, amiből választhatott, illetve speciális kenyeret is, ha kért...) Ugyanakkor, kicsit az ő hibája is, mert én még nála is kevesebb félét eszem (ő tejterméket és halat is fogyaszt), mégsem éhezem, de kétségtelenül sok mindent magamnak szerzek be és roppant elégedett vagyok az utas-büfével, ahová a hosszú út előtt nem is jártam fel. (Végül intéztek neki valamit ezügyben, de az lett volna a legegyszerűbb, ha engedélyt kap, hogy fent ehessen, ahol sokkal nagyobb a választék... Engem sosem érdekeltek gluténmentes menük a hajón, mert kell a francnak az a mű, kukoricadarás spagetti pl.!)
No, de vissza Alotauba! Hamar elment a tűző nap, később pedig hűlt is picit az idő, de ez egyáltalán nem volt baj, sőt... Fürdeni amúgy sem lehetett igazán. Mikor megjöttek a nagy szelek, elindultunk visszafelé. Szétnéztünk a vásáron, illetve egy szuvenír boltban és szállodai bárban, majd hirtelen óriási zuhé vette kezdetét. Legalább ott vártuk ki, hogy kicsit alább hagyjon, Andrii viszont neki vetkőzött és táncolni kezdett. Mondanom sem kell, a kínaiak felkiáltva rögvest kamerázni kezdték, ahogy boldogan ugrabugrált, pörgött-forgott és vizet rugdosott. Élmény volt! Ő aztán a helyi zenekarral is eltársalgott és fényképezgetett, mi pedig Olival visszabattyogtunk a hajóhoz. Ő is elázott, hisz’ az ernyő csak engem védett a cuccokkal, de nem bánta, elvideózgatott...
Andrii és a zenekar
Az utazó nap szokásosan telt, esti show-val, Zee Denek bűvész-komédia! Egy hatalmas termetű cseh pasas lépett fel, nem volt rossz! Pár trükköt, illetve humoros dolgokat adott elő, majd kihívott embereket, akiknek igyekezett észrevétlenül ellopni az órájukat, telefonjaikat stb. Nem mondom, nehéz dolga volt a kínaiakkal, pedig rengeteg mondatot bemagolt, próbálkozott velük kommunikálni a nyelvükön, azok valahogy mégsem értékelték ezt. A lopós trükkjeivel azért sikert aratott! Inkább régies a stílusa egyébként, mint modern...
Az egyetlen kép amit az interneten találtam róla...
Folytatódott Pápua élményünk, ugyanis 3-án még egy városban, Rabaulban is megálltunk! Első blikkre ugyanaz fogadott: iszonyú meleg, iszonyú szegénység, sehol semmi. Most csak 3-an voltunk Marijussal és hamar szóba elegyedtünk egy kirándulásokat ajánló helyi nővel, Ednaval! Ő lett hát aznapi vezetőnk, Francis pedig a sofőrünk, akihez 3,5 éves kisfia is csatlakozott. Mindannyian nagyon kedvesek és normálisak! Egy fürdőhelyre vittek bennünket, mondanom sem kell, mi voltunk arrafelé a helyi látványosság!
A kocsi hátsó platóján ültünk, hepehupás utakon zötykölődve, jó kedvvel, kíváncsian hallgattuk Ednát, miközben a fel-felbukkanó járókelők üdvrivalgásban integettek nekünk. Kiderült, négy nagy fia van (akik facebookoznak! :D), a 40-es éveiben jár (nem szerette volna pontosan elárulni a korát), és bár nincs saját tv-je, alkalomadtán azért mégis néz nyugati filmeket és híreket. Megnyugtatott, hogy a machetéval járó fiatal fiúk teljesen ártalmatlanok („happy knife“-nak nevezte azokat a hatalmas szablyákat), csupán a növényeket vágják velük, dzsungeleken, földeken közlekedve, nem bántanak! (Mosolyogva megjegyezte, tudja, hogy a fehér látogatók szívinfarktust kapnak rendszeresen.) Mindenhol kedvesen, szeretettel fogadtak bennünket, le sem tudták venni rólunk a szemüket. Edna mondta is, a gyerekek pláne nagyon szeretik a számukra különleges embereket. Kiokosított a helyi szokásokról (pl. a már említett kulturális drográgásról), vallásukról (nagyrészt keresztények), életmódjukról (sokan megélik a 100 éves kort is!), csupa maguk termelte, originális élelmiszert fogyasztanak, illetve friss halat. A banánra van vagy száz szavuk, azt minden formában, óriási mennyiségben fogyasztják. (Mi is kóstoltunk később! A mini, tömzsi a legédesebb!) Szinte mindenki beszél angolul, mert az általános iskolában úgy tanítanak, de itt is él az ún. „galambnyelv“ (Pigeun), mely nagyon hasonló az angolhoz (sok közös szó és nyelvtani hasonlatosság van), és ezzel a teljes csendes-óceáni térségben megtudják egymást érteni, még a több eltérő, csak az adott szigetre jellemző variációk ellenére is. Kórházak vannak, de nagyon kevés és messze a nagyvárosokban találhatók. Ők annyira nem tartanak a betegségektől, úgy vélik, ha jön, akkor jön, mint ahogyan a halál is bármikor bekopogtathat. (Rák és szívbetegség nem gyakori, a malária annál inkább, de Frencis később mesélte, hogy a kormány évről évre körbepermetezi a falvakat szúnyog elleni kemikáliákkal!)
Jót kacagtam, mikor 15 perc beszélgetés után Edna megszólalt: „Látom Oliver egy „nem sokat beszélő“ típus!“ :D És az is aranyos volt, mikor elmeséltem, hogy 9. éve együtt vagyunk és lassan gyereket is szeretnénk, de még nem házasodtunk össze. Levonta a konklúziót: Akkor még csak barátok vagytok! („ So, you are just friends“! :D) Neki is meglepő az újfaja nyugatias együttéléses divat! :D
No, de megérkeztünk a fekete homokos partszakaszra. Ott is sok kíváncsiskodó lézengett körülöttünk, óvatosan távolból figyeltek. Fotókat készítettünk, mikor kézen álltam (szokásomhoz hűen), bele sem gondoltam, hogy itt ez kuriózum lesz (később tudtam meg, még soha életükben nem láttak ilyesmit, esetleg csak tv-ben), majd bementünk a vízbe. Ilyen meleg tengert tán még nem is tapasztaltam, egy az egyben olyan volt, mint a mi sekély Balatonunk! És nem is annyira sós, mint pl. Tahitin!
Beach-válogatás:
Innentől aztán volt szerencsém megismerni vezetőnket is, akinek kókuszültetvénye van, melyet családjával művel (7 gyerek, 44 éves!) és nagy cégeknek ad el. Nagyon meghatódtam és elgondolkodtam, mikor elmesélte, az élete álma, hogy félre tudjon tenni annyit egyszer, hogy ellátogathasson egy másik országba. Vagyis utazni! Bárhova! (Egy számomra teljesen normális dolog, neki valószínűleg örökre vágy marad. Legszívesebben azonnal vettem volna neki repülőjegyet!) Érdeklődve kérdezgetett engem is, nagyjából tudta, hol van Magyarország és készséggel válaszolt mindenre. Ő hozta szóba a kézenállást, mert akrobatikát csak egyszer látott életében, mikor 10 éve volt a szigeten egy távolabbról (valószínűleg Indonéziából) érkező, utazó cirkusz. A zsonglőrt elmagyaráznom picit nehezebb volt, de mikor leesett neki a tantusz, nagyon felcsillant a szeme! Útközben mutogatta, mi merre, milyen távolságra van és milyen gyakoriak (kb. 6 havonta) a vulkántevékenységek, illetve földrengések errefelé. Sosem tudják, mikor jön a csapás, csak látják, hogy kifüstöl a vulkán. Sokan mégis ott laknak a közelében, hiába próbálja az állam kitelepíteni őket, maradni akarnak, ő sem érti, miért. Aztán mesélt az ún. biningokról (elképzelhető, hogy rosszul írtam), akik vademberesen, régi hagyományaikkal élnek a hegyekben és nem igazán akarnak civilizálódni. De gyorsan hozzátette: „Nyugi, az emberevés már a II. világháború előtt befejeződött!“
Visszaértünk a városba, ahol megálltunk a központi piacon. Lelkesen megmutogatták, mit érdemes megízlelnünk. Itt ettünk banánokat, egy málnára emlékeztető édes gyümölcsöt nagy magokkal, egy a megszokottól eltérő avokádót, illetve friss kókuszreszeléket.
Láttuk, ahogy a kábító kovaporokat is árusítják tasakonként kevesebb mint fél dollárért a híres magokkal egyetemben. Minden nagyon olcsó! Nagyon tetszettek a banánlevélből font táskák, melyeket tényleg nagyon széles körben használnak és nem egy asszonyt láttunk 5-10 kg cukrot vagy lisztet cipelni a fején. A szupermarketek viszont roppant kiábrándítóak, gyakorlatilag csak mélyhűtött- és konzerves árukat tartanak. (Csipszek, kekszek és egyéb rágcsák is megtalálhatók, de friss pékárut, krémes dolgokat, tejtermékeket nemigen láttunk, pedig legalább három boltban megfordultunk. Légkondi pedig nuku!)
A lakosság zöme, szemmel láthatóan, baromi rossz szájhigiéniával él, nagyon sokuk foghíjas ugyanis. Érdekes, hogy hosszú életűek, mert már 30-as éveikben 40-50 körülinek tűnnek. A gyerekek között viszont csodaszépek vannak, itt is fel-felbukkantak napszítta szőke fejek! Rengetegen járnak cipő nélkül, a nők nagy része egyberuha-féle otthonkában van, férfiak és gyerekek a megszokott kínai olcsó ruhákban, de eléggé maszatosan, foltosan. Igazából, tényleg ritka szerencsénk volt aznapi kísérőinkkel, mert sem túl koszosak, sem izzadság szagúak nem voltak, mint nagyon sokan körülöttünk! A kikötő körül kellemesen tömény kókuszillat áradt. Olival kettesben sétáltunk vissza az ismét szemerkélő esőben és még maradt pár felesleges kinám (ugyanis a piachoz váltottunk pár dollárt), melyet örömmel adtam oda az egyetlen kisgyereknek, aki aznap aprót kért. Végül, még a hajó körül árusító standok egyikénél kiszúrtam egy nagyon jópofa mini maszkot (amit később mágnessé kreáltam), meg is vettem azonnal, kettőt adtak!
Még egy-két információ-morzsa:
"...a pápuák a mi fogalmaink szerint nem jó üzletemberek, mert még erősen él bennük a közösség fontossága. Ha lenne boltjuk, akkor minden rokonnak ingyen odaadnák, amit az kér tőlük, mert ősi alapszabály: akkor vagy jó ember, ha van valamid és azt megosztod. Ha nem, akkor kiközösítenek. Ezért a falu vezetőjének semmije sincsen, "csak" a szava. Bennük még él az az ősi tudat, hogy csak közösen lehet túlélni. Az egyéni akciók esélytelenek. Ezért is volt az ősi társadalmakban a legnagyobb büntetés a kiközösítés, mert az egyenlő volt a halállal. S persze ezt mi, a messzi múltban civilizáltak már régen elfeledtük."
"A pápuák a harcaikról híresűltek el, melyek már nem élnek mindennapjaikban. Általában nem területért folyt a harc, hanem a fennálló hierarchia megdöntéséért, megmutatni a szomszéd falunak, hogy mi magasabb rendűek, bátrak és férfiasak vagyunk. Ezért a harc csak a első halottig tartott, utána ki-ki visszavonul halotti vagy győzelmi torra. Lényeg, hogy legyen ok az ünneplésre, lehessen szertartást rendezni, disznót ölni, jókat enni, Aztán egy hét múlva jön a revans."
"A kannibalizmus korábban is csak szimbolikus formában létezett, jórészt a szomszéd falu bosszantására. Erre utal az is hogy az ellenség számára is látható helyen tettek, az asszonyok megtapostak az áldozatot, majd a sütés után mindenki csak egy darabkát evett, jelezvén, hogy az ellenség nem más mint disznó, tehát alacsony rendű. Ezt persze egy revans követte újabb áldozattal, s így tartottak életben a harcolósdit."
Ha valaki kedvet kapott behatóbban tanulmányozni a pápuaiakat, azoknak ajánlom e remek úti beszámolót: http://magicafe.hu/2005/11/nyugat-papua-a-kannibalok-foldjen/
Tényleg örökre szóló, tanulságos élmény volt e látogatás, mely ismét arra szólított fel, hogy nagyon becsüljük meg, amink van és mielőtt panaszkodni kezdenénk, nézzünk körül a nagy világban, milyen körülmények között élnek sokan!
Készüljetek, már csak egy fejezet van hátra!!!
Ha tetszett a blog, kérlek, osszátok meg!!! Üdv minden kedves olvasómnak! :D
