Ígértem nektek esküvős sztorit, hát íme:

„Ripsz-ropsz” elhatároztuk: egybe kelünk! (Ha már úgy alakul,hogy több hónapot otthon leszünk... Amúgy sem tudnánk előre tervezni... No, s drága szüleim százszor is megjegyzett „NA, MIKOR LESZ MÁR ESKÜVŐ?!” – féle cseppet sem rejtett utalása is szöget üthetett a fejünkbe! :D) Kérdéses volt, kivitelezhető-e röpke 3 hónap alatt. Egy kikötésem mindenesetre volt: „A mi esküvőnk ne legyen unalmas!!!“

(A hivatalos lánykérésre egyébként április 30-án, a szülinapomon került sor – "jobb később, mint soha" – ugyanis márciusban már javában folytak az előkészületek. Előbb voltam helyszín bejárásokon, mint menyasszony! :D Bár, nálunk minden másképp megy! :D Azért végül meglepett Oli, hisz’ nagy bátran a buli kellős közepén, barátok előtt tette fel a nagy kérdést - minek hatására zavaromban röhögő görcsöt kaptam - majd csodaszép gyűrűt húzott az ujjamra!)

Először be kellett jelentenünk a vőlegény szüleinek, ugyanis ők másik végletben mozogtak: nem, hogy sürgettek, egyenesen padlót fogtak meglepetésükben. (Nehezen álltak rá, hogy Olika nem gyerek többé!) No, de aztán őket is elkapta a gépszíj!

Unalmasság elkerülése végett, legfontosabb szempont a min. 4 méteres belmagasság lett! (Miért? Majd kiderül!) Hajós artisták lévén, adódott az ötlet: nézzük meg a Duna-hajókat! Jártunk is vagy 3-ban, de egyik kisebb volt, mint a másik. 80 emberrel céloztuk meg a foglalást, ehhez a minden szempontból megfelelő „Vogue“ is szűkös lett volna, ráadásul álló ladik, így elvesztette szemünkben „hajós mivoltát“! (Bár, határozottan tetszett a be- és elrendezése, illetve a párnak szóló nászéjszakás kabin!)

Rendezvényszervező szüleim is rákapcsoltak a helyszínkeresésre, folyamatosan árajánlatokkal bombáztak, így végül  túl sok „hevert“ már a desktopomon!

A Podmaniczky Kastély (melyet, egy inkognitóban maradó személy vett meg pár éve és újított fel, megsokszorozva az értékét), amit teljesen véletlenül neten szúrtam ki, szerelem volt első látásra! Amint megtekintettük, tudtuk! (Jó tanács házasulandóknak: érdemes addig keresni, míg nincs meg „A HELY“, de amint találtok egy megfelelőt, ne nézelődjetek tovább! Fölös idő és energia, és úgyis visszatértek az eredetihez. Tévhit, hogy már egy évvel előbb nem lehet jót találni!)

Ezzel eldőlt az időpont is: június 10! (3-a foglalt, 2-a anyósom szerint balszerencsés, 17-e a család egy részének már késő lett volna) Így, alkalmazkodtunk hát, amennyire tudtunk! :D)

Következő teendőnek, a dekoratőr kiválasztása bizonyult. Nos, a Perlaky Dekort hosszas googlizást követően találtam (volt egy-két vakvágányunk), de bele trafáltam! Timi nagyon jófej, tűzről pattant nőci, hasonló mentalitású, mint én, problémamegoldásra van kötve! (Nem úgy, mint egyesek!!!) A stílusos „Gatsbys“-re hajazó, art decos végeredményben arany, fekete és fehér színek domináltak!

Dekor album:

Nekünk kellett gondoskodni a teljes étel-ital kiszállításról, hűtésről és felszolgálásról. Anyuéknak volt régről cattering-kontaktjuk, egyértelmű lett, hogy őket bízzuk meg. Nos, főnökük igen nehéz ember, jól a szájába kellett rágni mindent, mert magától nem volt valami kreatív. (Képes volt június 9-én, a polgári szertartást követően felhívni, hogy a szakácsuk nem talál sehol köleslisztet a vegán menükhöz, mit tegyen!!!?????????)

A kastéllyal foglalkozó muki pedig olyan szétszórt volt, hogy ihaj! Nyaggatni kellett, mivel elfelejtett ezt-azt (számlát küldeni a fizetéshez pl.), vagy nem válaszolt, nem volt elérhető. Akkor képzeljetek el egy találkát, amikor e két pasas egyszerre gyártja a problémát! Ilyenkor jött „Erélyes Timi“, aki úgy osztotta őket, öröm volt nézni! (-„Uraim, ne azt nézzük, hogy nem lehet! Gyerünk, fel az asztalokkal rögtön, lássuk, mi merre hány méter!“) Vendéglősünk nem átallotta hangoztatni, hány millió esküvőn van túl és mennyire érti dolgát, majd bőszen neki állt kalkulálni, vagyis méteres lépésekkel számolgatva meggyőzött minket, hagyjuk az ingyen asztalokat és hozassunk ún. bankett asztalokat, mert úgy lesz csak jó. „Ha ő mondja!“- gondoltam vonakodva. (Ne higgyetek el mindent, ha valaki profizmussal és tapasztalatokkal példálózik!) Úgy kimérte, hogy 10-én hajnalban kezdett hívogatni, hogy „Mamma Mia, nem fognak elférni a vendégek“! Még jó, hogy ki voltam kapcsolva, pont az hiányzott volna, hogy ilyenekkel zaklasson egy menyasszonyt, és ez még csak a kezdet volt, de erről majd később! :D

Dinner-showt terveztem, kellett nekünk egy showman/ceremóniamester is. Könnyen találtunk, mivel van egy fél állásban artista, fél állásban standup-nevettető barátunk, Mikey! Le is zsíroztuk!

Zenekarunk is gyorsan lett! Emlékezhettek a karibi szezonunk viccesen depis zongoristájára, na ő szolgáltatta a bandát. Mióta ugyanis nem hajózik, kivirult és Swing Brothers néven rója az országot társaival. Zenéjükkel elégedettek voltunk, de a hangosítási rendszerükkel akadtak problémák... 

Fontos elem ugyebár, a karikagyűrű, melynek kiválasztásával szintén sokat lehet bíbelődni. Neten kényelmes nézelődni, de a valóságban azok sosem úgy néznek ki, mint képeken, mivel átszínezik, photoshopolják őket! (Semmiképp ne rendeljetek látatlanba!) Nálunk a nyerő kezdettől fogva a rosé arany volt! Több boltot, plázát bejártunk, de az Andrássy út környéke a legjobb fellelő hely, azon belül is az Ékszerpalota! Gyönyörű darabok, elfogadható árakkal! Persze, lehet flancolni és egyedi tervezőkhöz menni, mint amilyen a Tulipán Ékszerészet (voltunk náluk időponton, habár, már a vendég-fogadó kávénál gondoltuk, nem a mi pénztárcánkhoz való lesz), ahol a legegyszerűbbnek tetsző, kis csillogó, hullámos gyűrűcske is 600.000 Ft-ra rúgott. Halvány mosollyal nyugtáztam és nézelődtem tovább. Gondoltam, ha már eljöttünk, élvezzük. Addig-addig kísérleteztem, mire sikerült egy 250.000 ft körüli darabot összeválogatnom, már a villamoson elvetettünk! (Azért, ha nem spóroltok, vagy van mit bőven a tejbe aprítani, akkor nektek való!) No, de így is csodaszép, egyedi párra tettünk szert, melynek a többi eladó is csodájára járt miután elkészült, mert állítólag senki nem kérte még ilyen változatban.

Ami minden menyasszonynak a legfontosabb: a ruha! Ezen legalább cseppet sem kellett aggodalmaskodnom, ugyanis a már ismert MartonVégső designer-páros (kik évek óta varrják kosztümeinket) most sem okozott csalódást. Igaz, szó szerint az utolsó percben készült el, de az eredmény magáért beszélt! Még apukám is mondta, hogy ilyen klassz ruhát életében nem látott, pedig, ha valaki kritikus, akkor az ő! (Ja, és újdonsült anyósom! Meneküljön, aki csalódást okoz neki!!! :D Igaz, kimondottan finom stílusérzékkel, jó ízléssel bír, pöpecül öltözik és öltöztet, de ha valakin 2 g zsír van, azt „lehurkázza“!)

A ruhakölteményem fő különlegessége egy szexi overáll, melyről a szoknya (elöl rövid, virág-szerűen organza  lemezekből álló) egy pattintással lecsatolható, így fellépéshez használható. Gyönyörű csipke-blézerrel, illetve csodaszép hajdísszel!

Cipőért sajna igen sokáig kajtattam. (Esküvői szalonba ne menjetek! Pénztárcát kifosztó, kényelmetlen - bár kétségtelenül mutatós - lábbelikre, szerintem, senkinek nincs szüksége, vagy legalábbis nem praktikus.) Találtam aztán egy gyönyörű arany topánkát a Tamarisban, illetve egy oltári, fehér csipkés darabot a Renoban! Ezen kívül még egy arany, latin-cipőm is lett, ami már megvolt, de bőrfestékkel és némi csillám lakkal kellett renoválni! :D (Ergo, egy flancos cipő helyett lényegében 3 különböző párra tettem szert.)

A menyecske ruhám adott volt, mely szintén a páros (Gizus és Rózsa) alkotása. Ideje volt elővenni, azóta újabb alakítással előlépett a tangó-kosztümömmé! :D

Hogy a vőlegény hogyan talált öltönyt arról neki kéne mesélnie, de mondanom sem kell, anyukájával járta a várost, míg végül a budai Királyliliom üzletre esett a választásuk, ahol egy rendkívül (Hogy is fogalmazzak? Hmmm... Inkább csak őszintén :D) IDIÓTA hölgyikével bajlódták magukat egyről a kettőre. Rendben, gyönyörű lett, de az ára egekbe rúgott, ráadásul nőcike kijelentette, ebben nem szabad mozogni vagy karokat emelgetni! (Aha, praktikus viselet lagzira...)

Ne feledkezzünk meg a nyoszolyó lányaimról sem! Mivel igyekeztem tartani a 20-as évek stílusát, nem kevés fejtörést okozott. Végül, sikerült az Ebayről 4 egyforma, fantasztikus darabot beszereznem!

Torta-mizéria: Ne tudjátok meg, mennyiért készítik ezeket! Fél százezer forint alatt nem lehet 70 szeletes tortát találni. 2-be mentünk el kóstolóra. Azaz, én néztem, Oli falatozott. (Ha bementek egy cukiba és ifjú párnak mutatkoztok, ingyen tele ehetitek magatokat! :D :D :D Bár, csak egyszer lehet ezt bejátszani egy helyen.) Végül a körúton lévő Sütipatika mellett voksoltunk, mert óriási az ízválasztéka (különleges sós karamell pl., isteniek a piték, de minden!) és megfizethető. (Azonban a cukrászdás szeletek jóval habosabbak, a nagy tortába töményebb, krémesebb verzió került. Igaz, erre figyelmeztettek, bár a család egy része szerint, nem ez volt a baj, hanem egyszerűen köze sem volt a boltban kóstoltakhoz. Állítólag, száraz lett a piskóta - nyilván az előre elkészítés miatt - és valahogy nem volt az igazi. Így, bármikor ajánlom e helyet beülni, de lagzira ne rendeljetek! A külalakra én közepest, Oli jóindulatú 4-est adott.)

Az én (a menyasszonyi vegán) tortám viszont első osztályú lett! Ezt Regi barátnőmnek köszönhetem, aki a lánybúcsúmra intézett - az azóta kedvenc Szelence Caféból - olyan tortát, hogy a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Innen rendeltem a kapucsínósat. Ízorgazmust okozóóóó! :D (Egészség vagy diéta, akkor ott a helyed! (Hónapokig vártam, a Naspolya nyers vegán „joghurt“-, illetve citromos mákcsodájára, majdnem 1000 Ft-os szeletáron, csalódást okozott!)

Gyönyörű virágcsokromat és a virágdíszeket egy kedves ismerőstől, Szabó Rózsikától kaptuk ajándékba (Rózsa virágüzlet), csodaszép lett!

A nagyon nézett csokordobásom: https://www.facebook.com/KollathZsolt/videos/875298635950842/

Fotósról és videósról a tesóm (aki bennfentes, de teljesen érthető módon nem dolgozott aznap) gondoskodott. Nyugodt szívvel bíztam rá e harci feladatot. Nem mondom, készültek nagyon jó képek, de nem kevés kivetnivalót találtunk a hozott pár kép- és video anyagában. :D

Vannak még az „apró“, de fontos részletek:

• Meghívók (csudi ügyes, festő-grafikus barátnőm, Szepessy Zsófi tervezte) nyomdai legyártása,

• Fotók nyomtatása (én ragaszkodtam hozzájuk, de megérte),
• Koreográfus (kedves ismerős: Varga Attila) Készültünk ugyanis csajos charlestonnal, a fiúk pedig vagány maffiózós táncjelenettel. (A próbákat nem kis feladat volt leszervezni, de nagyon jól sült el! Ezúton is köszönöm nektek, Petra, Zsófi, Szandi, Sophie és Atti, Robi, András, Ricsi a részvételt! :) ) Ja, és 2 nappal előtte még egy keringőt is betanított nekünk!

• Sütemények, rágcsálni valók (mert nincsenek ám benne a vacsora ajánlatban) és alkoholok.
• Speciális állványzat (Jó, hát ez mondható luxuscikknek, mert nyilván nem mindenki akar az esküvőjén légtornász eszközön lógni... :D)
• Anyakönyvi hivatal: ahol az alapcsomag 18.000 Ft! Ebben van a beszéd, vendégek leültetése és pezsgő 8 fő részére, de ha már zenelejátszást is kér az ember (ki nem???) az plusz 6000 Ft (HATEZER!!! Igen, az, hogy megnyomnak egy gombot :D), gyűrűpárnával és díszoklevéllel (tehát semmi extrával, mert lehetett volna határ a csillagos ég pl. galamb- vagy lepkeröptetéssel) végül 30.000 Ft-ra rúgott a cech.
• Haj: Őrület mit elkérnek néhol egy hajért és még pluszban a próbért! Azért mázlim volt, mert szuper kis családi szalont találtam Mátyásföldön – Dinasztia hajszalon - ahol nagyon baráti áron, magas szintű hajkölteményeket készítenek! Gyakorlatilag, egy belvárosi szalonban fizetendő árból itt megvolt a próba és két (mivel két nagy napom volt) frizura! Szívből ajánlom őket bárkinek, bármilyen alkalomra! :)

• A sminkemet egyik legrégebbi barátnőm-osztálytársam, Vanda készítette, aki roppan ügyes kezű kozmetikus. Ajándékba kaptam tőle az arcomat (:D), időt nem sajnálva a tervezésre! Őt is mindenkinek csak ajánlani tudom, Kőbányán keressétek!
• Köszönő-ajándék: Ez egy gesztus a szülők felé, köszönetképp, hogy elindítottak az életben. Menyasszony a vőlegény szüleinek ad és így fordítva. Gondosan válogattunk, úgy gondoltuk fontos és illő dolog! :)
• Hűtőkocsi: Hogy mégis kell, valahogy csak jóval később derült ki...

Idő közben 100 főre duzzadt a listánk és bár igyekeztünk mindent baráti körből megoldani (már csak azért is, mert szívesebben fizetek annak, akit ismerek), a bérleti díj sem volt vészes, a költségek mégis szépen szállingóztak felfelé. (Az ember mikor tervez, bele sem gondol mindenbe.)

Anyósom szerint, most kell spórolni öreg napjainkra, nem szabad szórni a pénzt, ezt mégis szem elől téveszti, ha stílusról vagy megjelenésről van szó! Előszeretettel mutogatta hát vőlegényemnek a borsos árú ingeket és lábbeliket. Nem is voltam elragadtatva, mikor Oli közölte, NINCS olcsó cipő! (Naná, hogy talált végül az Árkádban.) Szegény anyósom ekkoriban biztos több „angrybird-arcot“ kapott tőlem, mint bármikor.

Majd a dilemma: kell e a lagziba is anyakönyvvezető? Ha eddig nem tudtátok, most elárulom, a kinti esketések nagyja kamu, vagyis nincs jogi relevanciája! (A legtöbb hivatali személy ugyanis nem vállalja, de ha mégis, csak saját kerületben van hatásköre. Így a legtöbb pár esketőt bérel, aki kvázi eljátssza, hogy az egész legális és a násznép bekajálja.) Nem csinálok titkot, főképp mert két szép ceremóniánk volt végül! Eleve úgy gondoltuk, ha kamu, akkor adjon össze minket ceremóniásunk, Mikey. Oli anyujának ez nem tetszett, sőt szüleim is szót emeltek, ne legyen már elviccelve! (Ismétlem, akkor is fals, ha hivatásos „eskető mester“/nyugdíjas anyakönyves végzi.) Azért a szülői nyomásra összehoztunk egy találkozót a Notredomus (esküvős cég) képviselőjével. A pasas (aki azóta megsértődött, mert a sok intézkedés közepette egyszer véletlenül rossz keresztnéven szólítottam és elnézést is kértem) mivel elég jól tálalta a dolgokat, és segítőkésznek bizonyult, végül igénybe vettük (potom 50.000-ért) e szolgáltatást: valódi anyakönyvessel való szertartás. (Később derült ki, hogy hangosításról nekünk kellene - vagyis zenekarunknak - gondoskodni. Ez több sebből vérzett (nem lett megoldva), de az összeadó hölgy hangosan artikulált és jó előadókészséggel rendelkezett! A rendezvényt bonyolító csajszi pedig aranyos és szimpi volt! Aki tehát ilyenbe gondolkodik, nem jár rosszul velük. Csak jegyezze meg az intéző keresztnevét! :D :D :D)

Közben megérkeztek Oli nővéréék Amerikából, akik sok éve nem jártak Magyarországon és most is csak e jeles alkalomból passzírozták bele naptárjukba e 3 hetes hazalátogatást. Persze, nagyon örültünk nekik, főképp a nagyszülők serénykedtek fülig érő szájjal, hisz’rájuk fért már az unokakényeztetés! Jöttek-mentek rendesen: bulgáriai kiruccanás, németországi- és szegedi cirkuszlátogatás, Budapest-körút, sőt még egy közös Balatonozás (ahol Anna már haját tépve gyerekkori és megismerkedési képeket válogatott, mert drága öcsikéje közölte, nem lesz ideje megvágni a vetítéshez beígért jegyes filmet (Dupla zárójeles infó: Öcsike azon a héten szemhunyásnyit sem aludt, mivel fim forgatáson dolgozott, így ez meg van bocsájtva :D)) sem maradhatott ki. Mindez szuper volt, de megerőltető is, így utolsó napokra mindenki nyűgös lett. 

Közelgett a nagy nap, egyre feszültebbé váltam, sőt a végén kitört rajtam az „ara-para“! Egyébként is perfekcionista vagyok, de hogy utolsó pillanatokban ülésrend-külalakon (9-én hajnali 7-kor még azt szerkesztettem, egy ember beékeléséből kifolyólag, aki még sem jött el!), ill. dekorációhoz használt fotók méretén fogok aggódni, azzal nem számoltam. (Előzőleg ugyanis, az a kedves ötletem támadt, hogy az általunk ismert és nagyra tartott artisták fotóját is kitesszük a mieink mellé a vacsora asztalokra. De olyan kalamajkák történtek ezügyben, hogy nem hittem el! A Rózsa utcában szimplán elfelejtkeztek róluk, így 2x mentem potyára. A Szentkirályiba vissza kellett érte menni, de nem vettem észre, hogy egy-kettő hibás lett. Majd kiderült, az egyik nevet - a gondos szerkesztésem ellenére - elírtam, ami baromi zavaró, így az utolsó 6 kép - melyek 3.-ra nyomtatódtak – végül más méretben készültek el, mert Olira bíztam, akinek gőze nem volt miért és mekkorába kell! De hogy egy nyomdai dolgozó miért nem tudja, mi az átlag képeslap méret, arra no komment! Summa summárum, szökött menyasszony módjára képes voltam 9-én este, fehér virágokkal a hajamban, holdkórosan a Blahára, a Copy Mániába még begaloppozni!)

De, hogy mi bíbolta szét igazán az idegrendszeremet??? Nos, mindez idő alatt költözködtünk is, ami együtt az új show-val (ott is akadt tenni való) már túl sok volt, pláne, hogy mindenért én kattogtam. (Hülye vagyok??? Igeeeen!) Budaörsre menni??? NOOORMÁLIS? Senkinek nem ajánlok 6-8 órás eredménytelen járkálást szabadnapon! Kijelentettem, többet be nem teszem a lábam se lakberendezési- se bútorboltba, Ikeába meg pláne! :D :D :D Azért szert tettünk álomkanapénkra, amihez tartozik 1-2 történet!

Próbáltatok már tűbe sálat fűzni??? :D Azaz, ici-pici ajtón 7 személyes kanapét áttuszkolni? Előtte volt egy régi, amit beszenvedtünk ideiglenesen, majd pár nappal később (több okból kifolyólag) kiszenvedtünk! Köszi Tomi a segítséget!!! (Hadd jegyezzem meg, mekkora pofátlanság a Kikától, hogy egy bazi drága, óriási kanapét nem szállít ki ingyen, pusztán furgont biztosít az elvitelhez és szó szerint „csináld magad“-módszerrel kell távozni!)

A Nagy Nap(ok):

A pénteki szertartás szűkebb körben, a XVI. kerületi hivatalban, gyönyörű park mellett zajlott. Igaz, idegbajjal indult, öcsém morgott, szülők idegeskedtek, egyik tanú (nem árulom el kié!) elfelejtett igazolványt hozni, én pedig azt sem tudtam, hol áll az agyam (nyilván a szombatnál), de végül arra a 20 percre összeállt minden és igazán szépre, meghittre sikeredett. Baromi jó fotók készültek, volt pezsgőzés, beszélgetés. Nekem aztán mehetnékem támadt intézkedni, csörgött a cateringes, késő este érkezett meg a ruhám, Olira vártam, hogy induljunk már, de késett... Na, így feküdtem le éjjel, egy jó nagy pohár borral a kezemben! :D

Szombat reggel csörgött az óra (nem mintha ne lettem volna fenn)! Én mentem a fodrászhoz, após a tortáért és virágokért, anyu öcsémmel öltönyt venni (mikor máskor???!), apa a kastélyba, majd értem! Ekkor közölte, hogy telefoncsörgések keltették, mert nem férnek el a vendégek, új ülésrend kell stb. stb. stb.! 2 perc múlva plafonon voltam! (Ne higgyétek, hogy 100 főt jól ültetni egyszerű feladat! Anyuval 2 napig puzzleztünk rajta!) Hívtam Timit, aki addigra megoldotta az asztalmizériát (persze, hogy igazunk lett, középre is került asztal, nem csak U-alakban, így nem kellettek volna bankett asztalok), én pedig utasítottam, hogy a dizájnolt üléstervemet vágja fel és helyezze el a térnek megfelelően. Pipa! A változtatást nem csak az új asztalkompozíció indokolta, hanem apa kitalálta, hogy nem jó. (Elvált házaspárt ne ültessünk össze, barátokat ne szakítsunk szét! De véleményezését - időhiány miatt - figyelmen kívül hagytuk. Hozzáteszem, én is így gondoltam anno, anya a hibás!!! :D) Na, mentem sminkre, ekkor Timi jelentkezett ismét: senki sem pakol széket, mert a catering a kastély személyzetre mutogat, azok meg fordítva! Erre már nem volt szavam, átadtam anyának a telefont, aki közben hazaért a vásárlásból és letárgyalta. Újabb telefon: szegény apósom sem maradt ki a buliból, ugyanis meggyűlt a baja a virág- és tortaszállítással...

Na, de nagy nehezen elkészültem, Oli sem késett (sokat) és megindultunk. Mondanom sem kell, a kocsit díszítő virágkölteményt első kanyarban elhagytuk! (Később Rózsika, aki a násznép tagja volt, majdnem elsírta magát.) Én addigra eljutottam a *** is le van ***-va állapotba! :D :D :D

Érkezés, viharfelhők, nyomott idő, szél! (Egész héten hőség miatt aggódtunk - még pénteken sem tudtuk pontosan, hogy a nap alatt legyen e a szertartás - erre konkrétan fáztam a jegyes fotózáson!) 2 órakor még semmi nem volt kész, várták mi lesz esőügyben, mindenesetre mi elindultunk a közeli parkba fényképészkedni, mert mint kiderült, a cuki kis „old timer“-ünk nem állhat be a kertbe! Sebaj, a fotósok szerint, a fény legalább tökéletes. Megjártuk a parkot, majd a teraszon csüngtünk a szépen feldekorált karikán (nagyon klassz lett, az állvány is jól szuperált), mikor eleredt az eső. (Csoda, hogy a könnyeim nem, helyette nyomott katatón állapotba kerültem.) Ebből Timi rázott fel, mert felhívott valakit a meteorológiánál, aki percre pontosan megmondta, hogy 16.30.-kor verőfényes napsütés lesz. Nehezen, de elhittem! (Jól tettem! :D) Elvánszorogtam az öltöző felé, mire konstatáltam, hogy már szállingóznak a vendégek. (Basszus!!! - gondoltam.) Közben eltűnt a csokrom, de már csak az érdekelt, hogy bezárkózva lerogyjak és bekapjak 1-2 falatot! Így indult tehát a nagy esténk, de innentől beszéljenek a képek!

Válogatott képek az albumban:

Végül következzék a legnagyobb baki:

Előadtuk a közös táncunkat, amit akrobatikával fűszereztünk. Az utolsó emelés közepette Oli méregdrága nadrágja megadta magát és akkorát reccsent, mint ide Buda (és most Kínában vagyok)! Azt sem tudtam, mi történt. (Ing, mellény, nadrág, netán a háta??? Futott át az agyamon.) Újdonsült férjem profin vigyorgott, csak 1 pillanatra konyult le a szája, majd a végpóz után kihátrált, így senki nem látta, hogy a fél feneke kifigyel! Mehetett HAZA cserélni. De természetesen, ez sem volt egyszerű, ugyanis hozzánk kellett elugrania, ahol égen-földön keresve sem találta a másikat! Jelenet a következő:

Mi az esküvőn, Oli telefonban (hál istennek, kedves tanúm vele és tartja benne a lelket), anyu gondolkodik, majd rájön, hogy TALÁN az az a gatya, amit a minap (gondolván Adriáné) átvitt neki. Oké, hol az öcsém! (Jó pár percbe tellett, mire előkerítettem.) Hosszas gondolkodás, majd egy „ahha“! Ő ugyanis a kocsijában hagyta, mert tudta, hogy nem az övé. Új feladat: Oli találja meg nálunk a pótkulcsot, amit apu gondosan kistáskástul elrejtett! Na, akkor elő apával, aki igen csak jól érzi már magát, így nem képes elsőre értelmezni, mit is kérdezek pontosan. Valahogy így zajlott a beszélgetés:

• Apa, hol a táskád???
• Otthon!
• Tudom, de hol?
• Hát, Otthon!
• Igen értem, de otthon a házon belül hol?
• Miért??? Minek?
• Mert kell Adri kocsikulcsa!
• De hát, nem is azzal jöttünk!
• Tudom, de Oli ott van nálunk és keresi, mert kell a kocsiból valami!
• Mi???
• Jaaaaaj! Azzal ne foglalkozz! (Majd elvonszoltam anyához, ahol már kupaktanács gyűlt össze!)

Végül, apa kapcsolt, anya továbbította, Oli megtalálta és átballagott tesómhoz, kivette a ruhadarabot. (Ekkor még paráztunk, hogy az mégsem az a gatya, mert hát se anyu, se öcsém nem volt benne biztos!) Miután visszatért az őrületből (kb. egy órát kihagyott) kettőt szólt csak:

 - Adjatok enni és ide a Gin Tonikomat!!!

(Majd kipirulva, lenyugodva élvezni kezdte az esküvőjét!)

Sorban következtek zseniális fellépőink, akik barátokból vagy épp a rokonságból tevődtek össze, nem kis sikert aratva produkcióikkal:

Tehát, volt itt annyi hülyeség, mint a nagy amerikai filmekben (a tanulságot mindenki vonja le maga, azért javaslom, pót nadrággal készüljetek :D!), de mindenki azzal nyugtatott, hogy később igazán jó sztori lesz! Nos, lehet, hogy igazuk volt!???