Kezdjük egy Bariból való elhajózáskori naplementével, így kezdődik minden cruise!
Bari ugyanis az egyetlen pihenő napunk, mert azt követően van előadás, így ilyenkor előszeretettel ejtőzöm fent a nyílt decken az új utasok között még inkognítóban... :D
Megérkezett jó barátom, a litván származású IT asszisztens, akivel a csendes-óceáni szigetvilágban kalandoztunk annó. Már nagyon vártam, tüstént megkezdtük a bandázást: jóga, gym, vacsik és traccspartik... Sőt, még az egyik Mykonos éjjelen is kimozdultunk! Igaz, csak hármasban, mert a táncosok bemondták az unalmast. (Pontosabban, szülinapos román barátunk, finom szólva, estére már mozgásképtelenné tette magát. Én csak éjféltől tudtam kilépni, ugyanis odaadtam a kimenőmet másnak!) Aznap, miután Olival „kiakróztam“ magam, és ő kiment, egész délután a gymben lógtam: sok gyakorlás, intenzív tréning és némi „social life“ (:D), mivel folyamatosan jöttek-mentek az ismerősök, míg végül befutottak „officer“-barátaim (tisztek), hogy közösen nyomjuk a kardioprogramot. Jól kidőltek a végére, de végigcsinálták! Igaz, a kapitány – konditerem alatt van sajnos az irányítóhíd – felküldött egy szekust, mi ez a nagy dübörgés (úgy látszik a sok „jumpy“ és „burpy“, azaz ugri-bugri) zavarta a nyugalmát. Végül, jógamatracokat terítettünk magunk alá hangtompítóként!
Nos, az éjszakai Mykonos pont olyan, mint a nappali: hangos, zsúfolt, totál fényben úszik, illetve rengeteg ember, dübörgő klubok és party mindenütt. Letelepedtünk a partra dumcsizni (nem voltunk diszkóra hangolva), majdnem hajnali 4-ig...
Oli palacsintázik:
Nálunk járt a pápa! Na jó, nem egészen nálunk, csak Bariban és persze az egész várost felfordította e látogató. Mi nem láttuk őt, hisz' nem álltunk kocsányon lógó szemekkel a lezárt útszakasz mentén, ahogyan sok helyi lakos, kik epekedve várták, hogy 1 pillanatra láthassák a szent atyát! Mi csak azt érzékeltük, hogy nincsenek autók, de van helyette rengeteg kordon-kerítés, millió ember és sok üzlet zárva...
Hangulatos utca képek Bariból, melynek egy részét, Marijus barátunk fotózta:
Egyik alkalommal nagy szelek jártak Korfu környékén, és már a showt megelőző éjjel sem tudtam aludni. Másnap még rosszabb lett, így előadás előtt főnökünk jelezte, hogy amit veszélyesnek érzünk, vegyük ki! Csak hát, ez nem úgy megy... Olyan nincs, hogy egy komplett szám kivitelezhetetlen, inkább bizonyos mozdulatok, pózok, emelések kitartása, no meg a balanszírozás az, ami megizzasztja az embert, de lényegében az egész produkció kétszer annyi energiát igényel! Nagy kihívás volt, de megbirkóztunk a dologgal és megkaptuk a nagy tapsot. A másodikra már egészen elállt a mosógép-effekt, noha addigra már teljesen túlpörgettük magunkat és azért fáradtam el még inkább.
Bemelegítés, show előtti selfie :D
No, de munka után édes a pihenés, várt rám egy jól megérdemelt masszázs, mely minden hetem csúcspontja! Indonéz barátunk ugyanis rendre átgyúrja és kimaszírozza meghúzódott és túlfeszített izmainkat, sőt Olit jól megsztrecsingeli időnként! :D Nagyon érti a dolgát! Elpanaszoltam neki, hogy ismét inszomniás időszakomat élem, így megspékelte egy akupunktúrás – hol kacagtató, hol fájdalmasan stresszűző – talpnyomással. Aznap csuda jót aludtam!
Yoko itt Olit gyúrja: 
Nem is értem, miért kínlódom annyit az alvással, hisz‘ igyekszem maximálisan lefárasztani magam: nekiálltam az olasznak (énekes srác tanít), aztán a „hol meglévő, hol nem lévő“ spanyolomat is igyekszem felfrissíteni, olvasok, és grafológiai1 tanulmányaimmal is szintet értem (képzeljétek, tanárnőm már nem látta értelmét további külön óráknak, mivel szerinte készen állok az önálló elemzésre; juhé!, bár nagyon élveztem az óráit és feladatait...), folyton-folyvást kézen állok, gyakorlok, nyújtok, futok vagy tekerek és néha még „kabin-főzök“ is. Na jó, többnyire csak vitamin-smoothiekat és pudingokat gyártok (cékla-alma-spenót-avokádó variációban pl.), de egyik nap nekiálltam egy nyers vegán tortának! Ez azonban nem jött össze, ugyanis fogalmam sem volt, mit akarok kihozni belőle, így a citromos túrótorta ízűnek indult művem félúton kávés-csokis moussá avanzsált, végeredményül pedig egy tejmentes, kesuból készült, tiramisura hajazó masszám lett, amit Oli pusztított el, ugyanis pont nekem nem ízlett e ketyvasz... (Tanulság: legközelebb tudatosabban kezdek neki, már ami az ízesítést illeti, és több kókuszzsírt rakok a keményebb állag eléréséhez...) Ha már kajákról írok, képzeljétek belebolondultam a főtt rozsba! (Nem erre számítottatok, mi?! :D De olyan jól esik mostanában, laktat, eltelít, mindezt büntetlenül! Igaz, csak mikrós félkész verzióval tudok bespájzolni belőle, de a minap kiszúrtam: a munkás-ebédlőben is volt kitéve hasonló!)
Egyébként mióta olaszul tanulok, kezd átértékelődni az olaszokhoz való hozzáállásom. Tényleg igaz az, hogy egy népet vagy egy ország kultúráját akkor ismerheted meg igazán, ha beszéled a nyelvüket, legalább egy kicsit. (De abban is van valami, hogy ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy!) Egy apró példa: Gyakran idegesítőnek és lekezelőnek tartottam stílusukat, főképp folyamatos „Eeeee!“-zésük miatt! (Ugyanis fülsértő hőzöngésnek hangzik nekünk magyaroknak, tetézve a hangos romákra jellemző heves gesztikulációikkal és hangerejükkel, sokszor bunkón jön le a mondanivalójuk, miközben ez az egyetlen hang mondatkezdésként azt fejezi ki, hogy „Figyelj csak ide, na az van, hogy...“! Mondat közben pedig úgy hathatnak, hogy épp kioktatnak, vagy csak letojják a te mondandódat, pedig nem feltétlenül! Aztán lehet lelombozom kicsit női olvasóimat, de a „Ciao Bellától!“ (=Szia Szépség!) nem kell mindig elájulni, mert előfordul, hogy a sarki zöldséges néninek is odamondják, sőt pasik is lazán megkapják a Bello-változatot. (Nálunk nem hinném, hogy úgy köszönsz rá egy fiú ismerősödre, hogy Szervusz Gyönyörűség, legalábbis nem jellemző... :D :D :D)
Még egy érdekesség: van egy fotós fiú (csapattársam és kabinszomszédom), aki japán anyától és filippin apától származik. Lerí róla, hogy más, mint a többi filippin, de nem is egészen japán, valóban a két kultúra mixelődése. Mivel szülei elváltak, két országban nevelkedett és a mai napig kétlaki életet él. Aranyos, mindig mosolyog (filippinek pl. nem), japánosan felettébb udvarias, de azt a tipikus hajlongást nem csinálja. Japánosan beszél, sokszor nehéz is követni, (talán bólogat is a „nemek“-nél?!), nagyon érdeklődő és mindig megáll beszélgetni. (Ami nem igazán japánokra jellemző viselkedés, mert ők nem annyira nagy kérdezők, bár a külföldiektől való elzárkózás a kultúrájukba van ivódva, így nyelveket sem beszélnek, ergo ez lehet az oka.) Teljesen fellelkesült, mikor az Atlanticás kalandjainkról meséltem, még azt is felajánlotta, hogy tanít engem japánul. Nos, 1-2 éve éltem is volna az ajánlattal, de most úgy érzem, elég ha az olaszra (és spanyolra) fókuszálok. Habár, nagyon érdekelt a nyelvük annó, még hanganyagokat és leckéket is töltöttem le, melyben azt állították, hogy nyelvtani rendszerük közel áll a magyaréhoz! (Ha emlékeztek, akkor foglalkoztam is a témával, ugyanis akkor is sok minden kristályosodott ki bennem. Pl. Az „Elnézést!/Sajnálom!“ kifejezés szinte minden köszönésükben benne van, vagy számunkra sokszor félreérthetőek, mert nincs egyértelmű „Nem!“-jük, tehát eldöntendő kérdéseidre vagy egy „Igen“!-t vagy egy „Talán!“-t fogsz kapni! Ja, boltban pedig ne lepődj meg, ha megkérdezed, hogy van-e valamiből, amit nem látsz vagy nincs kitéve, és ők addig keresik – persze feleslegesen –, amíg meg nem unod a szobrozást, mert nem fogják mondani, hogy nincs!)
Másik alkalommal Bariban nagy öröm ért: Megérkezett várva várt keksz-csomagom!!! :D
Beköszöntött a kánikula, elsősorban Athén-Pireus környékén van tikkasztó hőség, mert a kisebb szigeteken jár a levegő. Elkezdtünk hát strandolni is, kellenek ugyanis a pihentető, feltöltő tevékenységek, mert beköszöntött a főszezon, a nagy meleg és a nyűgösebb (drágább jegyeket fizető) vendégek, no meg az elmaradhatatlan hajós felügyelők érkezése, amit mindig majré és szigorítás előz meg, és persze végeláthatatlan gyakorlatok.
Mykonos strand-album:
Így hát volt vészhelyzeti tréning dögivel! Kerestünk eltűnt embert, illetve bombát, navigáltunk utasokat, kísérgettem a kötelező bemutatót lekéső csoportot, átismételtük vagy százszor a tudnivalókat). Ezeket a „nemszeretem“ tanórákat persze ki lehet bírni, de eléggé kellemetlen, mikor előadásos napra időzítik kora reggelre, természetesen!
Összebarátkoztam az osztrák „learning officernő“-vel, Juliával is. Ő kvázi tanári munkakört lát el a hajón, levezényli a továbbképzéseket (elsősorban a hotel-osztálynak) és alapvető viselkedési (drog-, alkohol preventatív, illetve etikai- és szabályrendszeri) online kurzusokat, ezen kívül angolt tanít a nyelvet nem beszélő munkásoknak. Nem semmi a csaj! Eredetileg olasz-angol szinkrontolmács, illetve nyelv-bölcsész, ő mégis a hajózást választotta. Jól kielemeztük a biztonsági protokollt, melyben nagy felelősséget toltak rá ezúttal, amihez nem igazán kapott speciális képzést. Mai napig nem értjük, a vészhelyzeti találkozó-pontokra miért amatőrt tesznek rádióval a kezében intézkedni... (A vonal másik oldalán ott áll a képzett tiszt ugyan, de egy 150 cm magas tanárnőtől mégis hogy várják el, hogy valós káosz és pánik közepette a hisztérikus utasokat kezelje, irányítsa, magabiztosan hozzon meg döntéseket. Ugye, annó én is voltam kijelölve az Atlantica fedélzetén kínaiak sorokba rendezésével, esetleges elhallgattatásával és lenyugtatásával, de szerencsére nem kellett élesben kipróbálnom...)
Azért itt biztató a helyzet, szemmel láthatóan a többség tudja, mit kell vagy kellene csinálni. (Ellentétben az ázsiai káosszal, az angolul nem értő személyzet és a neveletlen, értetlenkedő utasok miatt. De a túl nagy hajókon sem egyszerű rendet tenni, ahol ezren jutnak egy állomásra...) Azt is meg kell jegyeznem, a biztonsági főnökség felettébb korrekt, megbízható csapat benyomását kelti, és egyet ne feledjünk: cél a kockázatok maximális csökkentése! Az összes eshetőségre lehetetlen felkészülni a való életben is. (Aki igyekszik úgy élni, az költözzön egy amerikai túlélő bunkerbe, de elárulom, ott sem tud kivédeni minden eshetőséget...)
Talán már meséltem, hogy kerülnek mindenféle „Mekkmesterek“ bizonyos munkakörökbe: felszáll pl. a fillipin munkás, és kezébe nyomják a kötényt („Te cukrász leszel!“), a pumpát („Te meg wc-szerelő!“), mosogatószivacsot vagy épp a fényképezőgépet stb.! (Így születnek aztán olyan zseniális szakik, mint a duguláselhárítónk, aki úgy lyukasztotta ki szerelés közben a csap-lefolyót, hogy fel sem tűnt neki... Nos, a dugulás valóban megszűnt, csak a víz folyt, így hívhattunk „vízszerelőt“, aki fejéhez kapott, mikor meglátta a kontár, szilikonsprayvel leplezett munkát.) Jó, jó, temészetesen fontosabb és specifikusabb posztokat azért nem oszthatnak bárkire (pl. szekusokat és a tűzoltókat célirányosan oktatják a szárazföldön), de volt már félsüket hangtechnikusunk!, vagy 5 perc alatt takarítóból színpadi segéddé tett emberünk (aki ráadásul még tériszonyos is volt és neki kellett fentről a légtornász selymünket leengedni...), de azok a kameramannok sem ritkák, akik pont annyit értenek a videózáshoz, mint nagyapám, aki, hadd‘ ne fejtsem ki, mennyire, de nagyon távol áll a modern technikától... :D :D :D
Miután ezt jól lepötyögtem, pár nappal később lett is kabin-káosz: beáztunk! De nagyon! A wc-t öblítő víz ugyanis nem a klotyóba, hanem a szőnyegre folydogált fokozatosan... Tüstént jelentettük a dolgot! Délutánra orvosolták (elvileg) a hibát, azonban még közel sem oldódott meg a baj, másnapra már cuppogtunk és tocsogtunk a vízben. A több napig tartó ázott, poshadt szőnyegbűzről ne is beszéljünk, hiába ment napokig a légfúvós szárító...
Végül 1 éjszakára mégis csak költöztetés lett a dologból! De tényleg köszönet a kabinos felügyelőnek, mert ultra gyorsan kiszedték a padló szőnyeget és kaptunk helyette linóleumot, ami sokkal higiénikusabb és végre ismét jó illat van nálunk!!! (Leszámítva azt a kis ragasztó szagot, de talán így jobban laszom! :D :D :D)
Az új steril szoba:
E héten egyébként Oli egy kisebb torokgyulladással bajlódott, így pár napot pihengetett. Santorinin a táncosokkal és néhány animátorral mozdultam hát ki! Nyakunkba vettük a várost, jó sokat gyalogoltunk a tűző napon, de a csadás panoráma megérte. Végül egy hotelbe ültünk be kávézni és medencézni, bár én végül nem pancsoltam, mert nagyon erős volt a szél...
Tíra város:
Majd kicsit shoppingoltam és nézelődtem... A kedvenc ékszerboltom:
Zárásképpen, megosztom veletek a gyönyörűséges Santorinis Oia városba tett kirándulásunk képeit, ahová helyi busszal ruccantunk ki! Lentebb látható a 150 eurós oliva olaj, melyet árulnak a túristákknak... Netán, aranyból van???
Köszönöm, hogy velünk tartotok! Nem sokára jelentkezem!!!
1 Megjegyzés annak, akit érdekel a grafológia bármilyen szempontból: szeretettel ajánlom tanítóm, Beck Laura oldalát (vagy őt magát :D), aki elemző, életvezetési tanácsadó ("life coach") és még sok minden másban is tud segíteni! :)
https://www.facebook.com/blgrafoszkop/
