Újra rajtunk a sárga kitűző...

Kedves Olvasóim!

Hát, visszatértünk második otthonunkba, a Costa Atlantica fedélzetére, immár negyedszerre! Ezúttal Shenzhenben szálltunk be. Az utazás simán ment (megj.: Az osztrák légitársaság kajája pocsék! Bangkok repterén viszont elég jó árakon lehet vásárolni!!!), a kínai hotel gagyi volt, én mégis tele voltam pozitív gondolatokkal, amíg nem embarkoltunk! Akkor jött a feketeleves, ti. minden szivatást a nyakamba varrtak, amit lehet: In Port Manninget (tudjátok.: adott napokon lévő leszállási tilalom, mostantól csak IPM), ezzel együtt PAX drillt (=utas-gyakorlat, azaz minden egyes cruise első napján mutogathatom az utasoknak a biztonsági intézkedéseket), mivel utas csónakba kerültem, nem a megszokott crew mentőtutajba, a férjemmel! :D Ismerhettek, nem fogom annyiban hagyni, mert a téli (ha előbb el nem töröltetem) -10 fokban, biztos nem csinálom ezt 4 naponta, fogvacogva! (Ha a tienjini fagyra gondolok, kiráz a hideg, emlékszel András???) Oli megúszta egyelőre! A mázlista!!!

Aztán beléptem a kabinunkba, ahonnan idő közben eltávolították a SZENT hűtőmet! Mint dúvad robogtam az illetékeshez és szegénynek esve (kialvatlanul, nap végén, utolsó cseppel a pohárban) panaszt tettem! Azóta jóban vagyunk, és már másnap egy vadi új masina várt! :D

Első napunk viharosan alakult, Oli tengeri beteg lett, sőt az átállás is megviselte, tulajdonképpen 3 napig aludt! Én meglepően jól voltam, rögvest a gymben tevékenykedtem, közben le tudtuk a szokásos tanfolyamokat, teszteket, kora reggelenként már frissen falatoztunk az utasbüfében, ahol meglepő nyugi volt, a nem túl nagy létszámból kifolyólag!

Akad ismerős arc: pl. a horvát kapitány, Tihomir, ill. 5 táncos, tavalyról (a „mindigkomorkivévehaiszik“ ruszki-házaspár: Greg-Olga, a román Mihai, aki táncos-kapitány, az ukrán Katja, szórakozott Junior Dominikáról, sőt a show-énekesnő, Sharika, akivel a Karibi-szezonban dolgoztunk anno, ő a csapatmenedzser), így ez rendben van, próbával és szemétkedésekkel nem lesz gond! :D

Kippel¹ nem találkoztunk, ő aznap reggel már hazarepült, megkezdve 6 hetes vakációját, így nélküle csináljuk a Visiont² egy darabig!

Hát Gyerekek, meg kell hagyni, baromi jó showt nyomtunk!!! Bár, vérzett a fejem (egy hajcsat beleállt, úgy, hogy csepegett a nyakamra), lett új sebhely a lábamon és kiszakadt a kosztümöm (hála a tissuenak), de szupi jó volt minden és baromi nagy sikerünk volt! Még újdonsült dirink, Fren is gratulált (akit szintén Karibról ismerünk, ő „Az Alkesz“, akit egyszer már kirúgtak, mert félájultan fetrengett az utas térben... és ő volt, aki 3-ast adott anno a sminkemre és kosztümömre...), látszott, tényleg tetszett neki!!!

Nagyon jó hangulatban voltam, pláne, hogy rögvest új helyszínek – Vietnam – felé vettük az irányt:

Nha Trang nem volt nagy durranás, mivel a semmi közepén álltunk, és alig volt idő. Miután nem kis küzdelem árán sikerült pénzt szereznünk (a kikötős nénik meglepően pocsékul akartak váltani, pedig baromi olcsóság van), Mihaijal és Katjával taxiba vergődtünk és elmentünk strandra. Bő 40 percet kocsikáztunk feleslegesen (taxisunk szerint 20 perc volt :D), mert egy nagyon lepukkant, halpiacos, nyilvános strandra jutottunk. Szempillantás alatt fordultunk vissza és berongyoltunk az egyik flancos hotel reszortjába. Most a nászutas fílingre vágytunk, tiszta, modern és szép kivitelben. (Épp nem voltunk felfedezős hangulatban...) 2 óra wifi, láblógatás, pancsolás lett a program, ráadásul még az 5 csillagos szálloda éttermében is 7 dollárért lakott jól Oli! (Bármilyen lepukkant szigeten voltunk, a reszortokban mindig égig álltak az árak!)

• 
• 
• 
• 

Másnap viszont Chan May kikötő következett, ahonnan crew kirándulni mentünk Hoi Anba. Noha 2,5 órát zötyögtünk, és a busz lerobbant odafelé, azért csudi jó nap volt, szemtanúja lehettünk az igazi Vietnamnak! Megfigyelhettük a tipikus csúcsos KALAPban járó (még le se szálltunk jóformán, máris nyomták a fejünkbe), 50 fokos melegben is nyakig begombolkozó (+50% pára) emberkéket, a nem minden napi forgalmat (megtudtuk, rendkívül drága dolog autót venni és fenntartani, így a lakosság zöme – a rengeteg közlekedési bal- és haláleset ellenére – motorral jár), láttuk az ősi városrészt, a helyi piacot, a híres 400 éves japán hidat, illetve több templomba is betértünk! Meglepődve néztem a rengeteg fehér turistát (zömmel hátizsákosan járják az országot), mivel Japánban, Kínában és Koreában nagyon ritkán látunk (kivéve a fővárosokban), a hihetetlenül olcsó árakat, az emberekből áradó nyugalmat és a néhol felbukkanó már-már múmiára hajazó, apró töpörödött nénikéket. (Lehetnek vagy 110 évesek!) Vettem a híres kakiból kinyert kávéból

(Remélem, tudjátok mire gondolok, Frei Kávézóban előszeretettel árulják luxus termékként!), gyümölcsökből, de helyi ételt nem kóstoltunk! Végül, úgy megeredt az eső, mintha dézsából öntenék! Rögtön előpattantak az esőkabát árusok, és jól tettem, hogy magamra kaptam egyet, mert a csapat 98%-a szarrá ázva vacogott a légkondis buszban! (Ne kérdezzétek, miért nem lehetett kikapcsolni – vagy 10-szer szóltunk –, de az idegenvezető fél magyarázatokat adott, majd hozzátette, ne aggódjunk, ez az eső szerencsét hoz!) Aktuális spanyol bűvészünk, Nacho levarázsolta az egyik függönyt és abba bugyolálta magát, aztán mi is éltünk ezzel a lehetőséggel!

VIETNAM album:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aznap este volt a premier! Említettem, bohócunk nincs, így az ő helyén zsonglőrözik Oli, hosszabb levegőszámot csinálunk, tangó helyett a másik zenénkre dolgozunk lassabb, erőteljesebb emelésekkel. Így nincs megállás, csupa gyorsöltözés, a fináléval lefutjuk a félmaratont, mivel többször jövünk ki-be és ott is nyomjuk végig a trükköket! Sokkal jobb így, mintha új műsorban szerepelnénk, a sikerünk is nagyobb, mivel többet tudunk megmutatni! (Persze, az új, látványosabb elemeinket beépítjük majd a hagyományos verzióba is!) 

Készen a showra...

Következő cruise-ra Frennek máris zseniális ötlete támadt: 18.30-as kezdésre rakta első előadásunkat, jóllehet az utasoknak 19.30-ra kellett hajón lenni! El is kezdtük 30 emberrel, mire mi következtünk már tombolt a szááááz fős tömeg! (1500 férőhelyes a színház! :D) Mindegy, ledolgoztunk, legalább lelkesen tapsolók hada verődött össze, a 2. előadáson pedig már igazi publikum volt!

A dirink és helyettese:

E pár heti „home-port“³ a kínai Shenzhen, mely klasszabb város, sokan beszélnek angolul (Ez a leghihetetlenebb!!! Boltban, kávézóban, buszon – bakker – értik, amit mondok!!! KÍNÁBAN! :D Amúgy azzal magyarázható, hogy egy köpésre van Hongkongtól), de a terminálon átjutni kész hadművelet: csak kísérővel, csoportokban haladhatunk, 5 féle röntgen gép, állandó útlevél-scan, arc ellenőrzés, mint egy börtönben. (Mégis jobb, mint Tienjin, mert itt legalább el vagyunk szeparálva az utasoktól...) Azért kijutunk! Egy a probléma még („The problem is...⁴“ :D): időhiány! L Első alkalommal, mire megtaláltuk a shuttle buszt és eljutottunk az 1 metró megállónyira lévő centrumhoz, igen csak kapkodásra voltunk kárhoztatva. Gyors kávé, 5 perc net, egy körséta, pár üzlet, gyors vásárlás. Mivel még ismeretlen volt a járás, rábiztosítottunk a visszaérkezésre, de legközelebb már nem volt gond!

Túléltem az első, utas-mutogatós gyakorlatozásomat!!! Persze, nem halok bele, ki lehet bírni, egyelőre! Ott kell ácsorognom a mentőcsónakoknál 30-40 percet, megvárni míg kiténferegnek, rájuk adni a mellényeket, majd sorba rendezni őket, 6-os oszlopokba! Néha szoktam játszani gondolatban, hogy nézne ki ez élesben! Képzeljetek el 2000 kínait (akik a sima terminálos várakozásnál szétnyomnak és egymásra taposva tolakodnak, vagy a büféasztalnál is ölre mennek), amint pánikhangulatban fel-alá rohangálnak! Ekkor jövök én, SuperWoman a 48 kilómmal és feltartóztatom, lenyugtatom, ráadásul oszlopba utasítom őket, mindezt angolul, vagyis egy szavamat sem értik... Jó, mi???

Megjegyzem, ezek a vendégek jóval normálisabbak, mint akik Tienjin vagy Shanghai környékéről szoktak összeverbuválódni, többen beszélnek angolul és civilizáltabbak! Csak épp lassan visszatérünk a régi útvonalra! :( Ott lesz „érdekesebb“!!! No, de azóta volt egy konszolidáció⁵ is, ahol kiderült, MÉG mit is várnak ELVILEG tőlem adott szituációkban:

Pl. ha a kedves zaklatott utas nem találja a gyerekét, fel kell tartóztatom, megmondani neki, nem keresheti, majd az e feladatra kiképzett evakuációs csapat megteszi. Igen, ezt majd biztos megérti egy aggódó szülő, akinek egy kis csaj érthetetlen nyelven magyaráz... Vagy, ha valakinek elengedhetetlen gyógyszere a kabinban maradt, azt sem engedhetem tovább, fel kell jegyeznem, milyen gyógyszer és pontosan hol található, majd a szakképzett illetések előkeríthessék. Na, NO KOMMENT! Habár, érdekelne különben a véleményetek, nektek, kívülállóknak, hogy vajon, hogy látjátok ezt az egészet!!! Anyut mindenesetre azzal nyugtatom, ha baj van, akkor úgyis meghalunk. Na jó, azért megadom az esélyt magunknak, de nem gondolnám, hogy elvárható tőlem, hogy saját életemet kockáztatva bevessem magam az utastömeg közepébe feleslegesen... 

Majd Japán felé vettük az irányt, délebbre, mint szoktuk:

Naha szigetre mentünk, ami egészen lent van Taivan mellett. Nagyon jól éreztük magunkat, mert bőven ráértünk egy vadi új városban. Megnéztünk a Fukushuen Kertet, majd felfedeztük a sétálós-, vásárlóutcát (Kokusai-dori).

A vásárló-utcán szuvenír és kutyaruha minden mennyiségben...

Sushi után kajtattunk ezerrel, de érdekes módon, alig találtunk! (Amúgy minden zárva 17h előtt!!!) Steak házak bezzeg minden utcasarkon akadnak! Rengeteg szuvenír, bár, fagylaltos és egyéb turista-hely van, de mind ugyanazt árulja. Szerencsére, azért megtaláltuk a már ismert üzleteinket is és egy igen apró sushizót is felfedeztünk! De milyet!

Egy autentikus, kizárólag helyiek által látogatott helyecskét! 6 fővel már teltházas, ott kuporogtunk a séf körül, közben gésának öltözött csajszi cseverészett a barátnőjével, minket pedig egy félig ittas vagy csak nem komplett, köntösbe bújt japán pasas szórakoztatott. Állandóan ajánlgatta, hogy fotóz minket csókolózva! (Érdekes, a japánok köztudottan prűdek az utcán való, mások előtti intimitás kimutatása terén és ő persze nem hagyta, hogy lefotózzuk!!!!) Ezt mindjárt folytatom, de még előtte:

Fukushuen kert képei: 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Másnap, 23-án Ishigakiban horgonyoztunk. Miért gond, ha vasmacskával állunk kikötés helyett? Nos, ilyenkor végig kell várni az utasok leszállítását (kapásból veszítünk 2,5 órát), itt ráadásul 30 percnyire volt a part. Az említett korai showkezdés miatt, még előbb kellett visszajönnünk, no és 50 fok volt odakint. Így, kvázi, hiába szereztem kimenőt...

(IPM-en lettem volna! Mostantól 5 kikötésenként bizniszelnem kell, hogy vk. hajón maradjon helyettem! Első lépés, találni valakit, aki

• nem akar lemenni (nem érdekli, vagy inkább alszik, mert éjszakás pl.)
• vagy szolgálatban lesz és amiatt úgysem tudna,
• vagy csak kedves és nekem adja (2. alkalommal ilyet találtam! :D)

Ezek után kitöltetem, aláíratom 2 helyen és leadom a formanyomtatványt... Nem egyszerű, de ha ez kell hozzá, én minden alkalommal megteszem!!! :D :D :D

Summa sumárum, csak a terminálban csöveztünk, interneteztünk, mivel nem volt lehetőségünk elmenni nagyon! Bejártuk a várótermi boltokat, ettünk méreg drágán mangót és megkóstoltuk a Coca Cola pluszt! (Hajrá méregtelenítés...) Mi ez? A „legegészségesebb“ kóla (tudjátok, vakok között félszemű az úr :D), mert nulla cukor mellett, hozzáadott rostokat tartalmaz! Na, hát ez volt a mi Ishigaki-élményünk a két fellépés előtt:

 Akkor vissza Naha-szigethez:

Nem sokkal később egy kürtőskalácsosba botlottunk, de akkor már sietésben voltunk, így legközelebbre halasztottuk! (Ti. kíváncsiak lettünk, olyan-e, mint otthon, ill. van e némi magyar érdekeltségük. Egyébként a japánok mind képben vannak, hol van Magyarország!) 

Esti fények:

Sajnos, erre nem került sor, pedig következő alkalommal (29-én) overnightunk⁶ lett, de mire odaértünk, bezárt. Az éjszakázás egyébként váratlan időjárási körülményeknek köszönhető, mert tájfun tombolt a környéken. Jó oldala ennek, hogy nyertünk egy teljes, nyugodt hosszú napot Nahán, ugyanakkor elveszítettük az egyszeri Miyakojima-kikötőt, ahova ismét intéztem kimenőt, feleslegesen... (Bár, így nem kellett éjfélre visszaloholnom!) Szóval, délután érkeztünk, rögvest elmentünk strandolni, mert elviselhetetlenül meleg volt és még sosem fürdőztünk japán vizekben!

 Érdekes, hogy itt a japánok simán napoznak, csokira barnulnak (tudjátok, a városokban ernyővel és kesztyűben járnak, tucatjával árulják a fehérítő krémeket és testápolókat...), meg egyébként is sokkal lazábbak. Kirívóbbak, egyediek! Olyan „szigetlakók“, sőt előfordulnak tái bevándorlók is! Csudi jó nyaralóhely azoknak, akik egy Karib fílingre vágynak japán színekben, de ha itt jártok véletlenül, ne ez alapján alkossatok képet a japán emberekről és társadalomról! Itt minden jobb, nyugatiasabb! :D Majd lehűtve, vizesen nekivágtunk a városon át, a hegyen lévő Shurijo kastélynak, de közben még felpakoltunk sushival, hogy piknikezhessünk majd. Így sem bírtuk szuflával, igénybe vettük a függő metrót, ami egy élmény, majd a hegyre felvitettük magunkat taxival. A kastélyt körbejártuk, jól néz ki (főleg este kivilágítva), de a belsejét épp tatarozták. Ezek után vásárolgattunk és lehuppantunk egy kávézóba hosszú órákra. Éjfél körül még mindig ugyanolyan hőség volt, csak nem égetett a nap. Jó lett volna még egy pancsolás, de már nem volt lelki erőnk, pedig sokan akkor jöttek ki és indultak bulizni a partra reggelig, hajóindulásig! (A táncosok nagyja reggel 10-re ért vissza! :O)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

No, de volt még közben egy izgalmasabb élményünk: Hongkong!!! Hmmm, hogy izgalmas az túlzás, de egyszeri és értékes! Egy délutánt kaptunk, aggódtunk is, mennyire tudjuk beosztani, meglepetésünkre, bőven elég volt.! Az mázli, hogy a belvárosban kötöttünk ki (ez tényleg ritkaság), így 2 perc alatt a centrumban találtuk magunkat. Rekkenő, fullasztó hőség fogadott. Bejártuk a környéket, nem sok látnivalót találtunk. Mindenhol baromi magas épületek, butikok, plázák, luxuscikkek, ékszerüzletek egymás hegyén hátán. Mindent méreg drágán! Rengeteg ember, turista, dugó és 5 méterenként öltönyt vagy órát tukmáló indiai. A kikötői sétány szép, arra található egy-két múzeum is, illetve voltunk egy tök jó nagy ligetben, melyben tavak, flamingók, szökőkutak is voltak. Külön pénzük van: hongkong dollár, mely kevesebbet ér, mint a kínai yuan. Érezhető még az angol hatás: angol márkájú üzletek (pl. Marks and Spencer, Juhééé! :D), emeletes buszok (nem pirosak), minden sarkon Mc Donald’s és persze, az angol nyelvtudás. Nem rég olvastam, hogy egyre felkapottabb a gasztroturizmus, azaz sokan az alapján választanak úti célt, hogy milyenek az ételek az adott helyen. A kutatás eredménye szerint Hongkong vezeti a toplistát (2. Sao Paulo, 3. Tokió), ennek ellenére (ciki vagy sem) semmi egzotikumot nem kóstoltunk, sőt fülig érő szájjal faltam a MS falafeles vegán wrapot, amire már úgy ki voltam éhezve, hogy csuda!!! :D (Eddig sehol nem találtam még sima tortilla lapokat sem, de most azt is beszereztem!)

Hongkong válogatás:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tehát az overnight után visszaindultunk Shenzhenbe, azaz egy napig csak fel-alá glosszáltunk az öbölben, hogy kivárjuk a tájfunt. (Nem hogy Nahán álltunk volna még, inkább keringtünk, mint gólyakaki a levegőben. Tipikus Costa-megoldás, isten őrizz, hogy több kikötői díjat fizessen!) A keringés alatt amúgy akkora hőség volt, hogy most először (pedig tényleg jól bírom) én sem tudtam kiülni olvasni nyitott térbe! Majd este előadások, hullámzással nehezítve (azért mindent megcsináltunk), majd késő este kezdetét vette az erőteljes dülöngélés. Egész éjszaka hömpölyögtünk az ágyban és még másnap is hallgattuk a nyikorgó falakat, csikorgó reteszeket, zárakat. Viszont kint továbbra is hét ágra sütött a nap! :D

 

 Lábjegyzet:

1. _{Kip= az amerikai szófosó kollégánk, aki a bohóc-zsonglőr a műsorban, 100 éve már ezen a hajón dolgozik, miközben utál itt lenni és úgy gyártja a problémákat, mint más veszi a levegőt!}
2. _{Vision in Motion= az artistás produkció, melyben mi is szerepelünk Kippel, a táncosokkal és énekesekkel}
3. _{home-port= az a kikötő, ahol felvesszük az új utasokat, az tehát minden cruise kezdete}
4. _{Kip barátunk általános kötőszava és mondatkezdése! :D Aki nem tudná, neki mindig akad gondja!}
5. _{konszolidáció= egy ismétlő/továbbképző tanóra, amit a safety officer (biztonsági főnök) tart}
6. _{overnight= azt jelenti, reggelig ki vagyunk kötve és SZABADSÁG van!}

 

Ígértem nektek esküvős sztorit, hát íme:

 

„Ripsz-ropsz” elhatároztuk: egybe kelünk! (Ha már úgy alakul,hogy több hónapot otthon leszünk... Amúgy sem tudnánk előre tervezni... No, s drága szüleim százszor is megjegyzett „NA, MIKOR LESZ MÁR ESKÜVŐ?!” – féle cseppet sem rejtett utalása is szöget üthetett a fejünkbe! :D) Kérdéses volt, kivitelezhető-e röpke 3 hónap alatt. Egy kikötésem mindenesetre volt: „A mi esküvőnk ne legyen unalmas!!!“

(A hivatalos lánykérésre egyébként április 30-án, a szülinapomon került sor – "jobb később, mint soha" – ugyanis márciusban már javában folytak az előkészületek. Előbb voltam helyszín bejárásokon, mint menyasszony! :D Bár, nálunk minden másképp megy! :D Azért végül meglepett Oli, hisz’ nagy bátran a buli kellős közepén, barátok előtt tette fel a nagy kérdést - minek hatására zavaromban röhögő görcsöt kaptam - majd csodaszép gyűrűt húzott az ujjamra!)

Először be kellett jelentenünk a vőlegény szüleinek, ugyanis ők másik végletben mozogtak: nem, hogy sürgettek, egyenesen padlót fogtak meglepetésükben. (Nehezen álltak rá, hogy Olika nem gyerek többé!) No, de aztán őket is elkapta a gépszíj!

Unalmasság elkerülése végett, legfontosabb szempont a min. 4 méteres belmagasság lett! (Miért? Majd kiderül!) Hajós artisták lévén, adódott az ötlet: nézzük meg a Duna-hajókat! Jártunk is vagy 3-ban, de egyik kisebb volt, mint a másik. 80 emberrel céloztuk meg a foglalást, ehhez a minden szempontból megfelelő „Vogue“ is szűkös lett volna, ráadásul álló ladik, így elvesztette szemünkben „hajós mivoltát“! (Bár, határozottan tetszett a be- és elrendezése, illetve a párnak szóló nászéjszakás kabin!)

Rendezvényszervező szüleim is rákapcsoltak a helyszínkeresésre, folyamatosan árajánlatokkal bombáztak, így végül  túl sok „hevert“ már a desktopomon!

A Podmaniczky Kastély (melyet, egy inkognitóban maradó személy vett meg pár éve és újított fel, megsokszorozva az értékét), amit teljesen véletlenül neten szúrtam ki, szerelem volt első látásra! Amint megtekintettük, tudtuk! (Jó tanács házasulandóknak: érdemes addig keresni, míg nincs meg „A HELY“, de amint találtok egy megfelelőt, ne nézelődjetek tovább! Fölös idő és energia, és úgyis visszatértek az eredetihez. Tévhit, hogy már egy évvel előbb nem lehet jót találni!)

Ezzel eldőlt az időpont is: június 10! (3-a foglalt, 2-a anyósom szerint balszerencsés, 17-e a család egy részének már késő lett volna) Így, alkalmazkodtunk hát, amennyire tudtunk! :D)

Következő teendőnek, a dekoratőr kiválasztása bizonyult. Nos, a Perlaky Dekort hosszas googlizást követően találtam (volt egy-két vakvágányunk), de bele trafáltam! Timi nagyon jófej, tűzről pattant nőci, hasonló mentalitású, mint én, problémamegoldásra van kötve! (Nem úgy, mint egyesek!!!) A stílusos „Gatsbys“-re hajazó, art decos végeredményben arany, fekete és fehér színek domináltak!

Dekor album:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nekünk kellett gondoskodni a teljes étel-ital kiszállításról, hűtésről és felszolgálásról. Anyuéknak volt régről cattering-kontaktjuk, egyértelmű lett, hogy őket bízzuk meg. Nos, főnökük igen nehéz ember, jól a szájába kellett rágni mindent, mert magától nem volt valami kreatív. (Képes volt június 9-én, a polgári szertartást követően felhívni, hogy a szakácsuk nem talál sehol köleslisztet a vegán menükhöz, mit tegyen!!!?????????)

A kastéllyal foglalkozó muki pedig olyan szétszórt volt, hogy ihaj! Nyaggatni kellett, mivel elfelejtett ezt-azt (számlát küldeni a fizetéshez pl.), vagy nem válaszolt, nem volt elérhető. Akkor képzeljetek el egy találkát, amikor e két pasas egyszerre gyártja a problémát! Ilyenkor jött „Erélyes Timi“, aki úgy osztotta őket, öröm volt nézni! (-„Uraim, ne azt nézzük, hogy nem lehet! Gyerünk, fel az asztalokkal rögtön, lássuk, mi merre hány méter!“) Vendéglősünk nem átallotta hangoztatni, hány millió esküvőn van túl és mennyire érti dolgát, majd bőszen neki állt kalkulálni, vagyis méteres lépésekkel számolgatva meggyőzött minket, hagyjuk az ingyen asztalokat és hozassunk ún. bankett asztalokat, mert úgy lesz csak jó. „Ha ő mondja!“- gondoltam vonakodva. (Ne higgyetek el mindent, ha valaki profizmussal és tapasztalatokkal példálózik!) Úgy kimérte, hogy 10-én hajnalban kezdett hívogatni, hogy „Mamma Mia, nem fognak elférni a vendégek“! Még jó, hogy ki voltam kapcsolva, pont az hiányzott volna, hogy ilyenekkel zaklasson egy menyasszonyt, és ez még csak a kezdet volt, de erről majd később! :D

Dinner-showt terveztem, kellett nekünk egy showman/ceremóniamester is. Könnyen találtunk, mivel van egy fél állásban artista, fél állásban standup-nevettető barátunk, Mikey! Le is zsíroztuk!

Zenekarunk is gyorsan lett! Emlékezhettek a karibi szezonunk viccesen depis zongoristájára, na ő szolgáltatta a bandát. Mióta ugyanis nem hajózik, kivirult és Swing Brothers néven rója az országot társaival. Zenéjükkel elégedettek voltunk, de a hangosítási rendszerükkel akadtak problémák... 

Fontos elem ugyebár, a karikagyűrű, melynek kiválasztásával szintén sokat lehet bíbelődni. Neten kényelmes nézelődni, de a valóságban azok sosem úgy néznek ki, mint képeken, mivel átszínezik, photoshopolják őket! (Semmiképp ne rendeljetek látatlanba!) Nálunk a nyerő kezdettől fogva a rosé arany volt! Több boltot, plázát bejártunk, de az Andrássy út környéke a legjobb fellelő hely, azon belül is az Ékszerpalota! Gyönyörű darabok, elfogadható árakkal! Persze, lehet flancolni és egyedi tervezőkhöz menni, mint amilyen a Tulipán Ékszerészet (voltunk náluk időponton, habár, már a vendég-fogadó kávénál gondoltuk, nem a mi pénztárcánkhoz való lesz), ahol a legegyszerűbbnek tetsző, kis csillogó, hullámos gyűrűcske is 600.000 Ft-ra rúgott. Halvány mosollyal nyugtáztam és nézelődtem tovább. Gondoltam, ha már eljöttünk, élvezzük. Addig-addig kísérleteztem, mire sikerült egy 250.000 ft körüli darabot összeválogatnom, már a villamoson elvetettünk! (Azért, ha nem spóroltok, vagy van mit bőven a tejbe aprítani, akkor nektek való!) No, de így is csodaszép, egyedi párra tettünk szert, melynek a többi eladó is csodájára járt miután elkészült, mert állítólag senki nem kérte még ilyen változatban.

Ami minden menyasszonynak a legfontosabb: a ruha! Ezen legalább cseppet sem kellett aggodalmaskodnom, ugyanis a már ismert MartonVégső designer-páros (kik évek óta varrják kosztümeinket) most sem okozott csalódást. Igaz, szó szerint az utolsó percben készült el, de az eredmény magáért beszélt! Még apukám is mondta, hogy ilyen klassz ruhát életében nem látott, pedig, ha valaki kritikus, akkor az ő! (Ja, és újdonsült anyósom! Meneküljön, aki csalódást okoz neki!!! :D Igaz, kimondottan finom stílusérzékkel, jó ízléssel bír, pöpecül öltözik és öltöztet, de ha valakin 2 g zsír van, azt „lehurkázza“!)

A ruhakölteményem fő különlegessége egy szexi overáll, melyről a szoknya (elöl rövid, virág-szerűen organza  lemezekből álló) egy pattintással lecsatolható, így fellépéshez használható. Gyönyörű csipke-blézerrel, illetve csodaszép hajdísszel!

Cipőért sajna igen sokáig kajtattam. (Esküvői szalonba ne menjetek! Pénztárcát kifosztó, kényelmetlen - bár kétségtelenül mutatós - lábbelikre, szerintem, senkinek nincs szüksége, vagy legalábbis nem praktikus.) Találtam aztán egy gyönyörű arany topánkát a Tamarisban, illetve egy oltári, fehér csipkés darabot a Renoban! Ezen kívül még egy arany, latin-cipőm is lett, ami már megvolt, de bőrfestékkel és némi csillám lakkal kellett renoválni! :D (Ergo, egy flancos cipő helyett lényegében 3 különböző párra tettem szert.)

A menyecske ruhám adott volt, mely szintén a páros (Gizus és Rózsa) alkotása. Ideje volt elővenni, azóta újabb alakítással előlépett a tangó-kosztümömmé! :D

Hogy a vőlegény hogyan talált öltönyt arról neki kéne mesélnie, de mondanom sem kell, anyukájával járta a várost, míg végül a budai Királyliliom üzletre esett a választásuk, ahol egy rendkívül (Hogy is fogalmazzak? Hmmm... Inkább csak őszintén :D) IDIÓTA hölgyikével bajlódták magukat egyről a kettőre. Rendben, gyönyörű lett, de az ára egekbe rúgott, ráadásul nőcike kijelentette, ebben nem szabad mozogni vagy karokat emelgetni! (Aha, praktikus viselet lagzira...)

Ne feledkezzünk meg a nyoszolyó lányaimról sem! Mivel igyekeztem tartani a 20-as évek stílusát, nem kevés fejtörést okozott. Végül, sikerült az Ebayről 4 egyforma, fantasztikus darabot beszereznem!

Torta-mizéria: Ne tudjátok meg, mennyiért készítik ezeket! Fél százezer forint alatt nem lehet 70 szeletes tortát találni. 2-be mentünk el kóstolóra. Azaz, én néztem, Oli falatozott. (Ha bementek egy cukiba és ifjú párnak mutatkoztok, ingyen tele ehetitek magatokat! :D :D :D Bár, csak egyszer lehet ezt bejátszani egy helyen.) Végül a körúton lévő Sütipatika mellett voksoltunk, mert óriási az ízválasztéka (különleges sós karamell pl., isteniek a piték, de minden!) és megfizethető. (Azonban a cukrászdás szeletek jóval habosabbak, a nagy tortába töményebb, krémesebb verzió került. Igaz, erre figyelmeztettek, bár a család egy része szerint, nem ez volt a baj, hanem egyszerűen köze sem volt a boltban kóstoltakhoz. Állítólag, száraz lett a piskóta - nyilván az előre elkészítés miatt - és valahogy nem volt az igazi. Így, bármikor ajánlom e helyet beülni, de lagzira ne rendeljetek! A külalakra én közepest, Oli jóindulatú 4-est adott.)

Az én (a menyasszonyi vegán) tortám viszont első osztályú lett! Ezt Regi barátnőmnek köszönhetem, aki a lánybúcsúmra intézett - az azóta kedvenc Szelence Caféból - olyan tortát, hogy a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Innen rendeltem a kapucsínósat. Ízorgazmust okozóóóó! :D (Egészség vagy diéta, akkor ott a helyed! (Hónapokig vártam, a Naspolya nyers vegán „joghurt“-, illetve citromos mákcsodájára, majdnem 1000 Ft-os szeletáron, csalódást okozott!)

 

Gyönyörű virágcsokromat és a virágdíszeket egy kedves ismerőstől, Szabó Rózsikától kaptuk ajándékba (Rózsa virágüzlet), csodaszép lett!

A nagyon nézett csokordobásom: https://www.facebook.com/KollathZsolt/videos/875298635950842/

Fotósról és videósról a tesóm (aki bennfentes, de teljesen érthető módon nem dolgozott aznap) gondoskodott. Nyugodt szívvel bíztam rá e harci feladatot. Nem mondom, készültek nagyon jó képek, de nem kevés kivetnivalót találtunk a hozott pár kép- és video anyagában. :D

Vannak még az „apró“, de fontos részletek:

• Meghívók (csudi ügyes, festő-grafikus barátnőm, Szepessy Zsófi tervezte) nyomdai legyártása,

 

• Fotók nyomtatása (én ragaszkodtam hozzájuk, de megérte),
• Koreográfus (kedves ismerős: Varga Attila) Készültünk ugyanis csajos charlestonnal, a fiúk pedig vagány maffiózós táncjelenettel. (A próbákat nem kis feladat volt leszervezni, de nagyon jól sült el! Ezúton is köszönöm nektek, Petra, Zsófi, Szandi, Sophie és Atti, Robi, András, Ricsi a részvételt! :) ) Ja, és 2 nappal előtte még egy keringőt is betanított nekünk!

• Sütemények, rágcsálni valók (mert nincsenek ám benne a vacsora ajánlatban) és alkoholok.
• Speciális állványzat (Jó, hát ez mondható luxuscikknek, mert nyilván nem mindenki akar az esküvőjén légtornász eszközön lógni... :D)
• Anyakönyvi hivatal: ahol az alapcsomag 18.000 Ft! Ebben van a beszéd, vendégek leültetése és pezsgő 8 fő részére, de ha már zenelejátszást is kér az ember (ki nem???) az plusz 6000 Ft (HATEZER!!! Igen, az, hogy megnyomnak egy gombot :D), gyűrűpárnával és díszoklevéllel (tehát semmi extrával, mert lehetett volna határ a csillagos ég pl. galamb- vagy lepkeröptetéssel) végül 30.000 Ft-ra rúgott a cech.
• Haj: Őrület mit elkérnek néhol egy hajért és még pluszban a próbért! Azért mázlim volt, mert szuper kis családi szalont találtam Mátyásföldön – Dinasztia hajszalon - ahol nagyon baráti áron, magas szintű hajkölteményeket készítenek! Gyakorlatilag, egy belvárosi szalonban fizetendő árból itt megvolt a próba és két (mivel két nagy napom volt) frizura! Szívből ajánlom őket bárkinek, bármilyen alkalomra! :)

• A sminkemet egyik legrégebbi barátnőm-osztálytársam, Vanda készítette, aki roppan ügyes kezű kozmetikus. Ajándékba kaptam tőle az arcomat (:D), időt nem sajnálva a tervezésre! Őt is mindenkinek csak ajánlani tudom, Kőbányán keressétek!
• Köszönő-ajándék: Ez egy gesztus a szülők felé, köszönetképp, hogy elindítottak az életben. Menyasszony a vőlegény szüleinek ad és így fordítva. Gondosan válogattunk, úgy gondoltuk fontos és illő dolog! :)
• Hűtőkocsi: Hogy mégis kell, valahogy csak jóval később derült ki...

Idő közben 100 főre duzzadt a listánk és bár igyekeztünk mindent baráti körből megoldani (már csak azért is, mert szívesebben fizetek annak, akit ismerek), a bérleti díj sem volt vészes, a költségek mégis szépen szállingóztak felfelé. (Az ember mikor tervez, bele sem gondol mindenbe.)

Anyósom szerint, most kell spórolni öreg napjainkra, nem szabad szórni a pénzt, ezt mégis szem elől téveszti, ha stílusról vagy megjelenésről van szó! Előszeretettel mutogatta hát vőlegényemnek a borsos árú ingeket és lábbeliket. Nem is voltam elragadtatva, mikor Oli közölte, NINCS olcsó cipő! (Naná, hogy talált végül az Árkádban.) Szegény anyósom ekkoriban biztos több „angrybird-arcot“ kapott tőlem, mint bármikor.

Majd a dilemma: kell e a lagziba is anyakönyvvezető? Ha eddig nem tudtátok, most elárulom, a kinti esketések nagyja kamu, vagyis nincs jogi relevanciája! (A legtöbb hivatali személy ugyanis nem vállalja, de ha mégis, csak saját kerületben van hatásköre. Így a legtöbb pár esketőt bérel, aki kvázi eljátssza, hogy az egész legális és a násznép bekajálja.) Nem csinálok titkot, főképp mert két szép ceremóniánk volt végül! Eleve úgy gondoltuk, ha kamu, akkor adjon össze minket ceremóniásunk, Mikey. Oli anyujának ez nem tetszett, sőt szüleim is szót emeltek, ne legyen már elviccelve! (Ismétlem, akkor is fals, ha hivatásos „eskető mester“/nyugdíjas anyakönyves végzi.) Azért a szülői nyomásra összehoztunk egy találkozót a Notredomus (esküvős cég) képviselőjével. A pasas (aki azóta megsértődött, mert a sok intézkedés közepette egyszer véletlenül rossz keresztnéven szólítottam és elnézést is kértem) mivel elég jól tálalta a dolgokat, és segítőkésznek bizonyult, végül igénybe vettük (potom 50.000-ért) e szolgáltatást: valódi anyakönyvessel való szertartás. (Később derült ki, hogy hangosításról nekünk kellene - vagyis zenekarunknak - gondoskodni. Ez több sebből vérzett (nem lett megoldva), de az összeadó hölgy hangosan artikulált és jó előadókészséggel rendelkezett! A rendezvényt bonyolító csajszi pedig aranyos és szimpi volt! Aki tehát ilyenbe gondolkodik, nem jár rosszul velük. Csak jegyezze meg az intéző keresztnevét! :D :D :D)

Közben megérkeztek Oli nővéréék Amerikából, akik sok éve nem jártak Magyarországon és most is csak e jeles alkalomból passzírozták bele naptárjukba e 3 hetes hazalátogatást. Persze, nagyon örültünk nekik, főképp a nagyszülők serénykedtek fülig érő szájjal, hisz’rájuk fért már az unokakényeztetés! Jöttek-mentek rendesen: bulgáriai kiruccanás, németországi- és szegedi cirkuszlátogatás, Budapest-körút, sőt még egy közös Balatonozás (ahol Anna már haját tépve gyerekkori és megismerkedési képeket válogatott, mert drága öcsikéje közölte, nem lesz ideje megvágni a vetítéshez beígért jegyes filmet (Dupla zárójeles infó: Öcsike azon a héten szemhunyásnyit sem aludt, mivel fim forgatáson dolgozott, így ez meg van bocsájtva :D)) sem maradhatott ki. Mindez szuper volt, de megerőltető is, így utolsó napokra mindenki nyűgös lett. 

Közelgett a nagy nap, egyre feszültebbé váltam, sőt a végén kitört rajtam az „ara-para“! Egyébként is perfekcionista vagyok, de hogy utolsó pillanatokban ülésrend-külalakon (9-én hajnali 7-kor még azt szerkesztettem, egy ember beékeléséből kifolyólag, aki még sem jött el!), ill. dekorációhoz használt fotók méretén fogok aggódni, azzal nem számoltam. (Előzőleg ugyanis, az a kedves ötletem támadt, hogy az általunk ismert és nagyra tartott artisták fotóját is kitesszük a mieink mellé a vacsora asztalokra. De olyan kalamajkák történtek ezügyben, hogy nem hittem el! A Rózsa utcában szimplán elfelejtkeztek róluk, így 2x mentem potyára. A Szentkirályiba vissza kellett érte menni, de nem vettem észre, hogy egy-kettő hibás lett. Majd kiderült, az egyik nevet - a gondos szerkesztésem ellenére - elírtam, ami baromi zavaró, így az utolsó 6 kép - melyek 3.-ra nyomtatódtak – végül más méretben készültek el, mert Olira bíztam, akinek gőze nem volt miért és mekkorába kell! De hogy egy nyomdai dolgozó miért nem tudja, mi az átlag képeslap méret, arra no komment! Summa summárum, szökött menyasszony módjára képes voltam 9-én este, fehér virágokkal a hajamban, holdkórosan a Blahára, a Copy Mániába még begaloppozni!)

De, hogy mi bíbolta szét igazán az idegrendszeremet??? Nos, mindez idő alatt költözködtünk is, ami együtt az új show-val (ott is akadt tenni való) már túl sok volt, pláne, hogy mindenért én kattogtam. (Hülye vagyok??? Igeeeen!) Budaörsre menni??? NOOORMÁLIS? Senkinek nem ajánlok 6-8 órás eredménytelen járkálást szabadnapon! Kijelentettem, többet be nem teszem a lábam se lakberendezési- se bútorboltba, Ikeába meg pláne! :D :D :D Azért szert tettünk álomkanapénkra, amihez tartozik 1-2 történet!

Próbáltatok már tűbe sálat fűzni??? :D Azaz, ici-pici ajtón 7 személyes kanapét áttuszkolni? Előtte volt egy régi, amit beszenvedtünk ideiglenesen, majd pár nappal később (több okból kifolyólag) kiszenvedtünk! Köszi Tomi a segítséget!!! (Hadd jegyezzem meg, mekkora pofátlanság a Kikától, hogy egy bazi drága, óriási kanapét nem szállít ki ingyen, pusztán furgont biztosít az elvitelhez és szó szerint „csináld magad“-módszerrel kell távozni!)

A Nagy Nap(ok):

A pénteki szertartás szűkebb körben, a XVI. kerületi hivatalban, gyönyörű park mellett zajlott. Igaz, idegbajjal indult, öcsém morgott, szülők idegeskedtek, egyik tanú (nem árulom el kié!) elfelejtett igazolványt hozni, én pedig azt sem tudtam, hol áll az agyam (nyilván a szombatnál), de végül arra a 20 percre összeállt minden és igazán szépre, meghittre sikeredett. Baromi jó fotók készültek, volt pezsgőzés, beszélgetés. Nekem aztán mehetnékem támadt intézkedni, csörgött a cateringes, késő este érkezett meg a ruhám, Olira vártam, hogy induljunk már, de késett... Na, így feküdtem le éjjel, egy jó nagy pohár borral a kezemben! :D

Szombat reggel csörgött az óra (nem mintha ne lettem volna fenn)! Én mentem a fodrászhoz, após a tortáért és virágokért, anyu öcsémmel öltönyt venni (mikor máskor???!), apa a kastélyba, majd értem! Ekkor közölte, hogy telefoncsörgések keltették, mert nem férnek el a vendégek, új ülésrend kell stb. stb. stb.! 2 perc múlva plafonon voltam! (Ne higgyétek, hogy 100 főt jól ültetni egyszerű feladat! Anyuval 2 napig puzzleztünk rajta!) Hívtam Timit, aki addigra megoldotta az asztalmizériát (persze, hogy igazunk lett, középre is került asztal, nem csak U-alakban, így nem kellettek volna bankett asztalok), én pedig utasítottam, hogy a dizájnolt üléstervemet vágja fel és helyezze el a térnek megfelelően. Pipa! A változtatást nem csak az új asztalkompozíció indokolta, hanem apa kitalálta, hogy nem jó. (Elvált házaspárt ne ültessünk össze, barátokat ne szakítsunk szét! De véleményezését - időhiány miatt - figyelmen kívül hagytuk. Hozzáteszem, én is így gondoltam anno, anya a hibás!!! :D) Na, mentem sminkre, ekkor Timi jelentkezett ismét: senki sem pakol széket, mert a catering a kastély személyzetre mutogat, azok meg fordítva! Erre már nem volt szavam, átadtam anyának a telefont, aki közben hazaért a vásárlásból és letárgyalta. Újabb telefon: szegény apósom sem maradt ki a buliból, ugyanis meggyűlt a baja a virág- és tortaszállítással...

Na, de nagy nehezen elkészültem, Oli sem késett (sokat) és megindultunk. Mondanom sem kell, a kocsit díszítő virágkölteményt első kanyarban elhagytuk! (Később Rózsika, aki a násznép tagja volt, majdnem elsírta magát.) Én addigra eljutottam a *** is le van ***-va állapotba! :D :D :D

Érkezés, viharfelhők, nyomott idő, szél! (Egész héten hőség miatt aggódtunk - még pénteken sem tudtuk pontosan, hogy a nap alatt legyen e a szertartás - erre konkrétan fáztam a jegyes fotózáson!) 2 órakor még semmi nem volt kész, várták mi lesz esőügyben, mindenesetre mi elindultunk a közeli parkba fényképészkedni, mert mint kiderült, a cuki kis „old timer“-ünk nem állhat be a kertbe! Sebaj, a fotósok szerint, a fény legalább tökéletes. Megjártuk a parkot, majd a teraszon csüngtünk a szépen feldekorált karikán (nagyon klassz lett, az állvány is jól szuperált), mikor eleredt az eső. (Csoda, hogy a könnyeim nem, helyette nyomott katatón állapotba kerültem.) Ebből Timi rázott fel, mert felhívott valakit a meteorológiánál, aki percre pontosan megmondta, hogy 16.30.-kor verőfényes napsütés lesz. Nehezen, de elhittem! (Jól tettem! :D) Elvánszorogtam az öltöző felé, mire konstatáltam, hogy már szállingóznak a vendégek. (Basszus!!! - gondoltam.) Közben eltűnt a csokrom, de már csak az érdekelt, hogy bezárkózva lerogyjak és bekapjak 1-2 falatot! Így indult tehát a nagy esténk, de innentől beszéljenek a képek!

Válogatott képek az albumban:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Végül következzék a legnagyobb baki:

Előadtuk a közös táncunkat, amit akrobatikával fűszereztünk. Az utolsó emelés közepette Oli méregdrága nadrágja megadta magát és akkorát reccsent, mint ide Buda (és most Kínában vagyok)! Azt sem tudtam, mi történt. (Ing, mellény, nadrág, netán a háta??? Futott át az agyamon.) Újdonsült férjem profin vigyorgott, csak 1 pillanatra konyult le a szája, majd a végpóz után kihátrált, így senki nem látta, hogy a fél feneke kifigyel! Mehetett HAZA cserélni. De természetesen, ez sem volt egyszerű, ugyanis hozzánk kellett elugrania, ahol égen-földön keresve sem találta a másikat! Jelenet a következő:

Mi az esküvőn, Oli telefonban (hál istennek, kedves tanúm vele és tartja benne a lelket), anyu gondolkodik, majd rájön, hogy TALÁN az az a gatya, amit a minap (gondolván Adriáné) átvitt neki. Oké, hol az öcsém! (Jó pár percbe tellett, mire előkerítettem.) Hosszas gondolkodás, majd egy „ahha“! Ő ugyanis a kocsijában hagyta, mert tudta, hogy nem az övé. Új feladat: Oli találja meg nálunk a pótkulcsot, amit apu gondosan kistáskástul elrejtett! Na, akkor elő apával, aki igen csak jól érzi már magát, így nem képes elsőre értelmezni, mit is kérdezek pontosan. Valahogy így zajlott a beszélgetés:

• Apa, hol a táskád???
• Otthon!
• Tudom, de hol?
• Hát, Otthon!
• Igen értem, de otthon a házon belül hol?
• Miért??? Minek?
• Mert kell Adri kocsikulcsa!
• De hát, nem is azzal jöttünk!
• Tudom, de Oli ott van nálunk és keresi, mert kell a kocsiból valami!
• Mi???
• Jaaaaaj! Azzal ne foglalkozz! (Majd elvonszoltam anyához, ahol már kupaktanács gyűlt össze!)

Végül, apa kapcsolt, anya továbbította, Oli megtalálta és átballagott tesómhoz, kivette a ruhadarabot. (Ekkor még paráztunk, hogy az mégsem az a gatya, mert hát se anyu, se öcsém nem volt benne biztos!) Miután visszatért az őrületből (kb. egy órát kihagyott) kettőt szólt csak:

 - Adjatok enni és ide a Gin Tonikomat!!!

(Majd kipirulva, lenyugodva élvezni kezdte az esküvőjét!)

Sorban következtek zseniális fellépőink, akik barátokból vagy épp a rokonságból tevődtek össze, nem kis sikert aratva produkcióikkal:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Tehát, volt itt annyi hülyeség, mint a nagy amerikai filmekben (a tanulságot mindenki vonja le maga, azért javaslom, pót nadrággal készüljetek :D!), de mindenki azzal nyugtatott, hogy később igazán jó sztori lesz! Nos, lehet, hogy igazuk volt!???

Bár, rég írtam blog-bejegyzést, azért volt pár jegyzet készülőben. Már többen kérdezték, miért e „se kép, se hang“-állapot, így gondoltam, megosztok egy-két történést az elmúlt 6 hónapomból... 

Magyarország. Budapest. Itthon vagyunk. Furcsa és egyben kellemes érzés. Február 5-én karácsonyozni amúgy sem mindennapi (bár, artista családoknál megszokott dolog az ünnepek és családi események rugalmas kezelése), de az itthoni csípős hideg is segített hangulatba kerülni. Öcskösnél még a karácsonyfa is állt! (Viccelődtünk vele, ti. ő az a típus, aki nehezen szok meg újat, így nehezen is válik meg a régitől. Ezek fényében, ki tudja meddig áll majd nála fenyő?!) A kezdeti pörgős napok után (örömködés, ajándékozás, találkozók) nekem már is mehetnékem támadt. Szerencsémre, nem kellett sokáig várnom, mert nem sokkal később Spanyolország felé vettem az irányt, szigorúan a „GIRLS‘ WEEK“ nevében! :D (Kedves barátnőmhöz utaztam ki, ezúttal egyedül.) A repüléshez nem fülött ugyan a fogam, de határozottan csodálatos érzés volt kis bőrönddel utazni, komplikációmentesen csekkolni, fényes nappal! A reggeli terminál sűrűjében, a kávé mellett, hirtelen egy artista-kollégára bukkantam, aki hogy hogy nem szintén spanyolba, a cirkuszfesztiválra tartott és nem kellett sok meggyőzés ahhoz, hogy én is kedvet kapjak a részvételhez. Nyomban elhatároztam, hogy felvetem a többieknek!

A járaton aztán külön ültünk, sőt én egy népes család (cseppet sem egyszerű) utazását asszisztálhattam végig. Meglepve konstatáltam, hogy az előre foglalt ablak melletti ülésemet (hogy aludni tudjak) sikeresen kisajátította egy asszonyság. Mellette középen bekészülve, beszíjazva ült száz kilós - nevezzük Dénesnek (ti. az egész család nevét megtudtam, kivéve a legfiatalabbét, akit csak „A GYEREK“ névvel illettek) - férje ura, aki tüstént közölte velem, hogy ő neki ilyen PÁÁÁÁNIK-ja van és most neki nagyon +++! Nos, megjegyeztem a nőcinek, hogy az az én helyem, de mindegy... (????) (Baromira nem volt az, de türelmes, jó passzban voltam és legalább megköszönték.) Pár perccel ezután derült ki, a CSALÁD többi tagja is jelen volt: fiúk, menyük, unokájuk, vejük! Ez azért volt „érdekes“, mert engem kiültettek a szélére, így a folyamatos kommunikáció a fejem fölött zajlott!

Amint felemelkedtünk a felhők fölé, a pesti köd tovaszállt és kisütött hét ágra a napocska. Ekkor a família legkisebb tagja felkiáltott:

• Jééé, itt már nyár van!

Na, ezen aztán hatalmasat nevettek, sőt a 3 órás út alatt, körülbelül 6x (ha nem többször) hangzott el:

„Hallottátok, mit mondott A GYEREK???“ :D :D :D

Miután sikeresen felszálltunk és Dénesünk rettegése kezdett alább hagyni (már korábban megállapította a kedves felesége, hogy ideje lenne CIHOLÓGUSHOZ fordulnia), erre a fiúk, Karcsika lett rosszul!

• Jaj, Karcsika, hát mondtuk, hogy egyél reggel! Nosza, rajta, vegyél gyorsan szendvicset, milyen kár, hogy nem csomagoltunk eleget! (Innentől aztán legalább tízszer hangzott el az „Egyél!“ – utasítás, majd később a fülkattogásra panaszkodás miatti „RÁGÓZZÁÁÁÁ MÁÁÁÁ!“-felszólítás.)

Dénesünk később a napsugarakat sem állta, tüstént megjegyezte:

• Ahogy leszállunk Mama, veszek is egy szemüveget a szememre!!!

Ezután libegtek be sorban a stewardessek, akik nem átallottak órákon keresztül ajánlgatni a fizetős büfé kínálatát, később pedig egyéb eladásra kívánt tárgyaikat. A nagycsalád ebben is roppant aktívnak bizonyult, mert tüstént feltankoltak szendvicsből és snackekből, de természetesen hosszas jelzőkkel kommentálva, milyen drága a repülős elemózsia! Mikor az igazán „férfiatlan“ steward is bemasírozott a márkás (marketing célra viselt) órájával, Karcsi igazán remek kliensnek bizonyult, ti. képes volt megdícsérni azt, így a zsákmányra éhes, jól idomított eladó ugrott is:

• Ugye?! Hát valóban csodálatos ez az óra, itt vettem a fedélzeten én is, természetesen! Magamnak! Mert megérdemlem! Ön is megérdemli, ha most megveszi, kap egy 5 eurós kávékupont ajándékba!

(Mily kecsegtető ajánlat egy 200 eurós óra mellé...)

A ‚Gyerek“ különben baromi jól elvolt csendben, nyugiban, a drága jó nagymama azonban nem bírt ki 5 percet unoka-molesztálás nélkül:

„Adjatok már a Gyereknek valamit, ne unatkozzon!“

„Karcsika!!! Add már oda a Gyereknek a TABLETTA GÉPET!“

„Karcsiiiiii, szólj az anyjának, hogy etesse már meg a Gyereket!“ és a többi...

Miután nyugalom költözött a gépre és a Gyerek is párszor körbeugrálta a nagyszülőket, ti. minden családtag ölében tiszteletét tette (szigorúan nagymamai utasításra) átvette a helyét Dénes sms-ezése. Írt, írt, írt, míg Karcsika rárivallt:

• „Apuuuu, nincsen net! Maradj nyugton!“

Pedig, feltételezhette volna drága apjáról, hogy azért még sem olyan ostoba, aki jó nagy felháborodással reflektált tüstént:

- „Tudom én fiam, kussoljál, én csak írok!“

Később aztán már nyugalomhoz jutottam, lévén hogy bekéretőztem az eredeti helyemre és kicsit elbóbiskoltam...

A spanyol vakációm nagyon izgalmasra és mozgalmasra sikeredett: 0-24-ben barátnőzés, rengeteg séta és csacsogás. Vásároltunk, főzöcskéztünk, vagy épp éttermekben, kávézókban üldögéltünk, no de még konditerembe is lejártunk, mert edzeni ilyenkor is kellett!!! :D

Többek között, volt szerencsénk visszatérni Alteába, méghozzá ugyanabba a kávézóba, ahol előző nyáron megfordultunk a többiekkel. Meg is fogadtuk tüstént, hogy még harmadjára is visszatérünk ide, ha addig élünk is. Majd egyik divatbutik kirakatában kiszúrtam egy táskát, amibe roppant mód beleszerettem. Tök egyedi, kifordítható, 2 az 1-ben féle szuper bőrtatyó! Azonnal megvettem! (Ilyen helyzetben nem lehet mást tenni, ugye!?)

Úgy alakult tehát, hogy eljutottunk a cirkuszfesztiválra, Albecetebe, ahová Robiék is velünk tartottak. (Főképp, hogy ők vezettek :D És hát nem kellett nagyon győzködni őket!) 3 óra kocsikázással értünk át, még városnézésre is volt idő bőven, csak az a fránya csendes pihenő tett be, mert kissé „világvége-érzésünk“ lett a „sehol senki“ - állapot, kiürült utcák és zárt üzletek tömkelege miatt. (Szieszta télen??? Minek???) Közben összeszedtük barátunkat, Ákost is, aki mint fesztivál-versenyző volt ott. Alig vártuk az estét, hogy kezdődjön a gála! Nagyon jó számokat láthattunk, igazán megérte elmenni, de a hangulata és a szervezés meg sem közelítette a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválét és hát a zsűri munkájában is akadt némi kritizálni való, bár összességében az arany és ezüst díjak rendben voltak pláne a roppant erős volt mezőnnyel! Persze, rengeteg szakmabeli tette tiszteletét az est folyamán, ment a smúzolás... Elég kiábrándítónak találtam, mert szemmel láthatóan a nagy igazgatók, ügynökök zöme csupán kötelező jelleggel volt jelen és nem is érdekelte, mi folyik a porondon. Az is látható (tisztelet a kivételnek), hogy szigorúan kapcsolatépítő jelleggel beszélgettek, az ismeretlenebb emberekkel még csak meg sem próbáltak kedves arcot ölteni. De hát ilyen az üzleti világ, itt is a pénzről és érdekekről szól minden. (Sok gondolkodni valót szolgáltatott ez nekem később...)

Másnap aztán a magyar ismerősök (a már említett artista, kinek a jegyeket is köszönhettük, illetve kollégánk, Ákos) jöttek át hozzánk Benidormba, így a teljes show-vacsorára is volt szerencsém beülni és még egyszer megnézni drága barátném szereplését a Palace-ban. A kaja fincsi volt és sok sztori elhangzott az asztalnál. Kollégánk ontotta a múlt vicces történéseit, kollégákról, a fővárosi nagycirkusz kulisszáiról, illetve egy-egy nagyobb névről a szakmában, Ákos pedig különböző fesztiválos tapasztalatait osztotta meg. Ami a legmeglepőbb volt talán, hogy az ukrajnai rendezvény alatt (amihez több hetes munka is járt) úgy élhetett, mint egy kiskirály. Pont abban az időben történt ugyanis, amikor a helyi pénz nagyon leértéktelenedett a háborús eseményekből kifolyólag, így eurós fizetése tripla annyit ért, ráadásul tengerparton lakhatott és kedvére edzhetett a szabad ég alatt... No, de vissza a vacsihoz. Az este folyamán még felbukkantak ilyen-olyan artisták, mert mint kiderült sokan átjöttek Albeceteből, illetve Benidorm amúgy is egy artisták által kedvelt nyaralóparadicsom, sokaknak akad háza is. Végül, hosszúra sikeredett az éjszaka, lett nagy bározás, borozás és biliárdozás... Reggel 5-kor estünk be az ágyba, amit aztán dögrovás követett... :D

Aki bepillanta a showba, van két kis rövid összevágás:

https://www.facebook.com/LucaChiarva42/videos/2022320157995535/

https://www.facebook.com/BenidormPalace/videos/1270553053011277/

Azóta itthon vagyunk, már-már túl sokat is. Mivel teltek napjaink? Természetesen, rengeteg edzéssel, intézkedéssel és készülődéssel az új shownkhoz. Azért igyekeztünk kihasználni minden percet és szuper programokat szerveztünk: sokat járunk színházba (Madách musicalek, Recirquel, cirkuszi showk), el-ellátogattunk vegán rendezvényekre, piacokra, rengeteget főzöcskéztem (ez nagyon tud hiányozni a hajón, mert kikapcsol, habár a szülinapomon történt 9 órás főzést lehet, hogy túlzásba vittem :D), és sokat kirándulgattunk is... 

Egy kis edzéses betoldás: 

Na jó, ez még nagyon nincs kész!!!

Megjegyzés: Hála Zoli bá'-nak, illetve akrobata barátainknak, Csillának és Lacinak, rengeteget haladtunk a 6 hónap alatt!!! :)

Na, még egy-két történet, milyenek is ezek a magyarok??! :D

A jánoshegyi libegő sorában: Tűzött a nap, amit én a garbó ellenére is csudamód élveztem. Előttünk, mögöttünk ment ezerrel a méltatlankodás, hogy miért haladunk ilyen lassan. (Bezzeg a japánok, akik híresen szeretnek sorban várni... Ők még abba is képesek beállni, amiről azt sem tudják, hol a vége és mihez vezet! Pusztán az embertömeg nagyságából következtetnek arra, hogy jó dolog vár rájuk...) Mi nyugodtan, türelmesen ácsorogtunk, míg meg nem jelent egy külföldi pár, akik ingyen és bérmentve kínálták a már megvásárolt jegyüket. Az előttünk állókhoz léptek oda, akik jó magyar mentalitással meg sem várva, mit akarnak a külföldiek, rávágtak a „Nem, kösz!“-t. Ekkor ocsúdtam fel (pláne, mivel már a 3. nemet véltem kihallani a tömegből) és rákérdeztem, mennyiért akarnak megszabadulni a fölös jegyeiktől. (Gondoltam, csak megéri, ha olcsóbban adják, mint a pénztár!) Ők kedvesen rám néztek és közölték, semmit nem kérnek, csak nem akarják, hogy kárba vesszen. Így történt hát, hogy ingyen élvezhettük a libegőt és még a jegy automatához való sor végét is levághattuk. Nagyot sétáltunk, voltunk a kilátónál, az ún. béka-tónál (ami inkább pocsolya :D), majd eldöntöttük, hogy legyalogolunk a hegyről, ami jó kis izzasztó egy órás cardio-gyakorlatnak bizonyult, garantált popsi-izomlázzal!!!

Miuán leértünk a jól megérdemelt jutalommal...

De megjártuk húsvétkor Bécset is, ahová azért vonatoztunk, hogy láthassuk a csodálatos Soleil cirkusz egyik legújabb műsorát: Amalunát. Bár, az időjárással nem volt valami jó szerencsénk, azért megérte kimenni. Igaz, a zsonglőr gyíkembert (Viktor Kee új utódját) nem láttuk (pedig Olit leginkább ő érdekelte volna), ugyanis, mint utóbb kiderült, pont a beugróját láttuk, aki bár a szerepet jól játszotta, csak épp nem zsonglőr, hanem ugródeszkás.

Jártunk Szegeden és Mórahalmon is, ahol előnászútunkat tölthettük el - kis öcsikém jóvoltából - luxus jurtákban! Mindenkinek ajánlani tudom ezt a jópofa Homoki Lodge nevű helyet, pláne, aki modern körülmények között vágyik  természetbe! (Arra azonban készüljetek, hogy a szálláson belül minden iszonyatosan drága, az árakat csak euróban tüntetik fel, viszont közel van Szeged és a Mórahalmi Fürdő!!!)

A homoki jurták:

Gyönyörű helyeken, pipacsok között bicikliztunk nagy sárjárós bringákkal, ami egy órára elvihető  volt! :)

http://homokilodge.com/hu/

Szeged

Itt születtem és ide járt anyu az egyetemre mikor már a pocakjában voltam!

Ilyen gyönyörűséges pozsgás növénykékre tettünk szert egy üvegházas helyi kertésztől:

E kertész-gyűjtő hölgyet egyébként Oli vadászta a neten és a sors ajándéka volt, hogy épp Mórahalom és Szeged között talált ilyet, ugyanis drága párom hetek óta specifikusan kereste őket új lakásunk dekorációjához! Igen ám, ugyanis nagy költözködésbe is csaptunk. 

Egyébként csak egy jó tanács, senki ne akarjon több helyiséget egyszerre berendezni, mert túúúúúúl nagy munka! Meg is jegyeztem pár héttel később, Ikeát és bútorboltot nem szeretnék látni a közel jövőben! :D :D :D

Következő kalandunk egy levegő hakni volt, melyre fel kellett tupíroznom a kondimat a 12 méterbe való könnyed felmászás érdekében és Olinak pedig igen csak fel kellett kötnie a gatyát, hogy leküzdje tériszonyát!

(Igen, van neki, ráadásul ilyenkor ún. para-izzad!!! Eredmény gyanta és tripla zia a kezünkre...) 

A kiscelli múzeumban:

Igen, sikeresen túléltük, nagyon jó kaland volt, és most már átestünk a szent keresztségen, mostantól nem lesz probléma magasabban melózni talán...

Végül aztán, még egy filmforgatásra is futotta ereimből a visszaindulás előtt:

A "Standby" - kifejezés arra utal, hogy gyakorlatilag egész nap bemelegítésben voltam, lesben állva, hogy szólitsanak. Jó, jó, a sarki kávézóban is rengeteget ücsörögtem, ahol is kb. 7 kávét fogyasztottam el 3 nap alatt. A sminkem természetesen, minden reggel hajnalban elkészült (röpke 1,5 óra alatt)... Nekem nem volt probléma így haza menni esténként, inkább csak lecsutakolni... Azért buli volt, rengeteg érdekes embert ismertem meg, ugyanis boldog boldogtalan statisztál mellékesben: táncosok, színészek, jogászok, munkanélküliek, nyugdíjasok, főiskolások/egyetemisták, útkeresők, "pillanatnyilag nem tudják mi tévők" és a többi...

A filmről egyelőre sajnos nem beszélhetek, de azt elmondhatom, hogy rengeteg külföldi filmet forgatnak kicsi hazánkban és rengeteg statiszta munka akad, amiből is nagyon kiokosodtam. Dió héjban: annál jobban fizetnek, minél többet bevállalsz.  Egy extra tehetség vagy adottság sem számít annyira, mintha pucér feneket villantasz, vagy félmeztelenül rohangálsz a kamerák előtt...

Arról is külön blog epizódot lehetne írni, milyen beszélgetéseket csíptem el szingli vagy éppen párkapcsolati krízisben úszkáló fiataloktól... Nos, maradjunk annyiban, néha csak kapkodtam a fejem, hogy mi van ezzel a világgal!!!

No, de mége sok programot megelőzően, belekezdtünk életünk egyik legnagyobb showjának, az esküvőnknek az előkészítésébe...

A következő, rendhagyó epizódomat teljes egészében e témának szentelem majd, így akit érdekel, mi az az „ara-para“ (igen, létező jelenség :D), milyen amikor a család „csakis“ jót akar (de hát a pokol tornáca is jó szándékkal van kikövezve) és milyen, amikor azt gondoltad nem nagy ügy, mégis hatalmassá tud duzzadni, akkor tartsatok velem legközelebb is!

 

Üdvözlet mindenkinek!

1-jén átjöttek kaszinós szomszédaink vendégségbe. Szünnapjuk lévén, igen jó kedvükben voltak, sokat nevettünk! A leghumorosabb történetek az olasz tisztekről szóló megunhatatlan anekdoták közül kerültek ki. Főszerepben, a meglehetősen egérfejű, kopasz biztonsági főtiszttel, Vincenzoval. Le sem tagadhatná olasz macsóságát, „röptében a legyet“ típus, vagyis szeretne az lenni, mert tükörbe nem sokat nézhet... Magabiztossága égig érő! (Női szemmel, teljesen alaptalanul!) Na, kérem! Betévedt a kaszinóba csekkolni a csajokat és rábökve a „szerencsés“ kiválasztottra, kérdezte Robitól, van-e a lánynak HAJÓS pasija! (Férj, vőlegény otthon nem számít, a „ship-boyfriend“ külön kategória! :D) Miután Robi válaszolt, hogy igen van, egy másodperc fancsali kép után, bölcs officerünk rávágta: No problemo, akkor átnézek a shopba! (Mármint az árusító lányok felé.) Durva, tényleg piacon érzi magát... Aztán volt egy másik tiszt is, aki pedig Anitát szemelte ki magának és ismét Robinál, mint Casino Managernél érdeklődött, aki teljes nyugalomban válaszolgatott a kérdésekre:

-„Igen, ő casino supervisor.“

-„Nem román, magyar lány!“

-„Igen, 30 év körüli.“

Majd, csak úgy mellékesen, hozzátette: Ja, egyébként a menyasszonyom! :D :D :D

Különben már meg sem lepődünk semmi ilyesmin, ugyanis megtudtuk, pár éve még teljesen legális volt az olasz tövények szerint, ha egy férfi megfogta a nő fenekét. Akár főnök-beosztott kapcsolatban, de még az utcán sem minősült molesztálásnak...

No, de Pápua után belecsaptunk a lecsóba és három napon át gyakoroltunk, mint a güzü, hisz‘ 7-én debütáltunk az új számainkkal a COTTON VARIETY SHOW keretében! Ez a régi topless show-n (Bluevelvet) alapult, de ezúttal a lányok melltartóban és emellé lettünk beépítve mi, Oxana, aki egyik kedvenc számomat, a Starway to Heavent énekelte. (Pechünkre, átkerültünk a Saipanos estére, amivel el is rontották az utolsó szigetlátogatásunkat! De erről majd később!) Baromi sok készülődés, izgalom és utolsó pillanatos próbák (Megszokhatnánk már az olaszos és kínai szervezetlenséget!), mert hát mikor máskor csinálhatunk levegőszámot rendes hang-, fény- és színpadtechnikával, mint a premier előtti utolsó éjjel 11-kor?! (Neeeeem, nem voltam ám pipa és kimerült, egy cseppet sem! Ami még borzolta a kedélyeimet, hogy sikerült előzőleg gyakorlás közben huppannom egyet, és az állam feldagadt egy picit.) No, de a lényeg, mi megtettük a tőlünk telhetőt!

Tehát, kora reggel megérkeztünk Saipanba (tudjátok, a bűvös „90 perces“ USA-szigetre), ahol ismét több órás amerikai ellenőrzést kellett végigvárnunk. Hál‘ istennek, legalább drillt nem csináltattak, így dél körül kijutottunk. (Mert utasoké az elsőbbség, és azt persze „drága“ főnökeink nem mondták, hogy csekkolás után azonnal lehet menni és nem pedig a teljes személyzet végeztével... Mindegy, ahogy nagyapám mondaná, a „*** is le van ***va“, bár nyerhettünk volna egy órát!) A baj ugyanis az volt, hogy próba miatt már 2 körül vissza kellett érnünk és az energiáinkkal is spórolnunk kellett estére! (Nem meglepő, alig aludtam az izgalmaktól!) A sziget amúgy gyönyörű, a tenger csodálatosan kék, a városban szuper üzletek vannak és minden beszerezhető, egy szóval, igazán élhető hely, talán a legjobb lett volna itt overnight-ozni. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Drágának sem mondható, ráadásul USA dollár van. Na, shoppingoltunk egy nagyot, megtaláltuk Forrest Gump éttermét is, majd elmentünk a már ismert báros hotel strandjára, ahol megmártóztam utoljára!
Délután lenyomtuk a próbát, majd igyekeztem relaxálni és meditálni. Első előadás előtt mozogni kezdett a fránya hajó. (Murphy! Az elmúlt 6 tengeri nap tükörsima volt, erre kikaptuk a nehezítő körülményt...) Szerencsénkre, első előadáson kevesen voltak, és főpróbának foghattuk fel, mert az emelőben nem úgy jött össze minden, ahogy akartuk, ráadásul remegtek a lábaim az idegességtől. (Minden egyes mozdulatunk új volt, melyet megspékeltünk egy tényleg látványos erőelemmel – Oli fekvésből feláll velem egy kézben – a végére! Ennél pláne számít a hullámzás, főképp, hogy még nincs a kisujjunkban és könnyedén megboríthat engem a hajó.)A levegőszámunk viszont szuper volt, így sikeresen zártunk, pláne finálészámként!

Két előadás között próbáltam intézkedni, mivel jó múltkor az ún. Első tiszt megemlítette, hogy más hajókon mindig kap telefont, hogy mikor kapcsolják a stabilizátort az akrobata előadáshoz. Na, itt egyszer sem kapott ilyen hívást.

Így felhívtam a főtechnikust ezügyben, aki nem tudta mi ennek a MÓDJA, majd pont jött egy tiszt a folyosón, és tőle érdeklődtem. Erre ő hívta a „főnökömet", de Hui Ming nem volt elérhető, így helyettese – az idióta, kelekótya, „semmit nem tudó“, inkompetens – Alessandra vette fel, kinek az volt a válasza, hogy az Annáék ma nem is dolgoznak.... Na, erre mit lehet mondani???

No, de este taroltunk! Akkor is rontottunk egy picit, így újra kellett kezdenünk, de mikor ismételtük (amit célszerű is lenne beépíteni, mert annál nagyobb a siker), annyira érezhető volt az emberek drukkolása, végig tapsolták, kínai módra „WOOOOO“-ztak, végül hatalmas ováció volt! Soha még ekkora tapsot nem zsebeltünk be! Oxana olyan aranyos volt, elsírta magát a takarásban, a fiúk is szorítottak, én pedig Oli nyakába ugrottam! (Ez ugyanis elsősorban őrajta múlik. Nekem csak tartani kell magam.) A levegőszám hasonlóan jó volt, elég boldogságos tény, hogy sikerült felerősödnöm annyira, hogy már nem halálosan megerőltető, mert ez meg inkább az én erőmön múlik, Oli „csak“ tart! :D Nagy boldogan és elégedetten zárhattuk tehát a napot, leszámítva a bosszantó ‚Costaságokat‘. (Összevissza beszéltek megint, tizen tíz félét pl. a műsorfelvétellel kapcsolatban. Ja, és hát tényleg nem vágtak páran semmit, még a műsorújságból is kimaradtunk...)

Másnapra teljesen nyugodtan, kipihenten ébredtem és belém költözött egy adag elégedettség is, pláne, miután visszanéztem a videókat. (Ti. az én fejemben akkora káosz élt az első fellépés kapcsán, de mint kiderült, nem is volt oly vészes!) Egész nap lazítottunk a crew napozón, csudi kellemes 25 fokban, ragyogó napsütéssel! (Minden bizonnyal, utolsó fürdőruhás lehetőségünket kimerítve.) Jógáztam egy nagyot Olival, teljesen kikapcsolt. (A óga is olyan, ha rákattansz és érezni kezded, milyen jó – ehhez idő kell –, egyre jobban, többet igényled!)

Lélegzet (vagy inkább haj-állító) látvány:

Meglepő módon, este egy francia interportos, humoros zsonglőr – Terry Parade lépett fel! (Aki egyébként a párizsi Moulin Rouge állandó sztárja!) Nagyon jó volt!

Remekül szórakoztam, ez volt az első „egyemberes“ produkció, amiben semmi unalmasat nem találtam! Másnap csomót beszélgettünk, nagyon jó fej, értelmes, érdeklődő pasas. Könyvet ír a csí kung diétáról, érdekli nagyon a táplálkozás, szokott böjtölni és meditálni, imád írni, szóval roppant sok közös témát találtunk! Megnézte Oli zsonglőr videóját, de még apukájáét, a nagy Fudiét is! :D Aznap már csak 20 fok volt és éreztük, közeleg a hideg... Igyekeztem minden utolsó napsugarat magamba szívni, mert attól tartottam, pár nap múlva téli álomba szenderedek úgy is... Gyerekek, tényleg el voltam fáradva! Szokásomhoz hűen, túlpörögtem teljesen a cruise végére, Oli bezzeg teljesen nyugodt maradt! (De ez jó, legalább nem izgult és nem merült le...)

Az utolsó napok tehát, teljes nyugiban teltek, sok pihenéssel. Egyik hajnalban 5-kor ébredtem (:O), így kínomban felmentem megtekinteni a napfelkeltét! Láttam, kínaiaink már roppant aktívak: ezerrel kattingattak, tornáztak, sétálgattak, volt akiről épp csak a sorszám hiányzott, mert leizzadva, professzionális futóruhában rótta a nyílt deck-köröket, de akadtak pizsamában jógázó és taicsizó egyedek is, sőt már kilométeres sorok voltak a kiwi pultnál! (Éljen a kiwi, ami nem mindennapi a hajón, én feladtam! :D)

A napfelkelte:

Készül a blog... :D

Végül 11-én Busanban, a kedvenc koreai városunkban álltunk. Szerencsénkre, rengeteg időnk volt, és a 8 fok ellenére sütött a nap. Sétáltunk, vásároltunk (már annyira kifogytak addigra a készleteim, hogy remegtem néha az éhségtől... :D), kávéztunk és hosszú idő után végre skypoltunk az otthoniakkal is!

Aznap felszálltak (megkésve) Karcsiék is, akik rögtön másnap felléptek! (Szegények igen kalandos torturával a hátuk mögött érkeztek – volt benne hó, járattörlés, vízumprobléma, hatósági eljárás, Quatar Airline makacskodása és egyéb fincsiségek –, hisz‘ terv szerint, Saipanon kellett volna beszállniuk... De ez az ő sztorijuk... :D) Lényeg a lényeg, itt voltak, bár 3 nappal később, Tienjinben le is szálltak, vagyis nem volt nagyon közös időnk, és hulla fáradtak voltak a sok intézkedéstől és jetlegtől.

Fukuban meglátogattuk a tavaly megismert japán srácot, Sigget, aki volt olyan kedves és online segédkezett nekünk laptopot rendelni, mert nemcsak fordítani kellett, de az adatait is kölcsön vettük, tehát ő adta át Olinak az új, várva várt játékszert!!!

Még másfél évvel később is felderít az utcán egy ilyen látvány:

Akkor tért vissza Kip is, aki beújított egy filippin, online barátnőt! (Tényleg! Nem sokkal később döbbenten konstatáltuk, hogy FB-on is vígan hirdeti párkapcsolati státuszát, csak épp ki tudja, fognak-e egyáltalán találkozni hús-vér valójában... Az Ipeden való csókolózás már zavarbaejtően jól megy neki és az is biztos, hogy barátunk nem árul zsákbamacskát, ti. több flörtölős, kitárulkozós, órák hosszáig tartó skype-beszélgetését volt szerencsénk hallgatni a kávézókban, és legtöbb esetben természetesen, ő beszél magáról, a problémáiról és egészségügyi gondjairól...) No, de visszatérve az érkezésére, kedvesen jött, még ajándékkal is készült és ez egyszer érdeklődve hallgatta az elmúlt hónap történéseit! A cruise utolsó napján egy olasz pasas, Ross lépett még fel, aki Elvis imitátor is egyben, de nagyon kevesen ültek be, butaság volt már aznapra előadást tenni... Elbúcsúztunk latintáncosainktól, a „mindig napra- és felvételre kész“ kínai utasunktól és még sok crew membertől az elkövetkezendő napokban...

Ezt követően még két hét következett a már rogyásig ismételt ázsiai útvonalon (31-én ugyanis leszálltunk!!!), ahol utoljára élvezhettük a jól megszokott kínai Hello Kitty kávéházat, az ínycsiklandó japán sushikat, illetve a koreai shoppingolásokat, (no, és az utcán sütött isteni édesburgonyát⁺, melyből különfélét árulnak mindhárom országban), csak hogy a legjobbakat említsem a téli ázsiai lehetőségeinkből!

 

Véget ért hát e nem mindennapi kaland, melyért még élek, hálás leszek, hisz‘ rengeteg élménnyel, tapasztalattal gazdagodtam, mesés szigeteket láttam és új barátokra is szert tettem (Andrii, Marijus...)! Örülök hogy megoszthatom veletek mindezt és köszönöm az érdeklődéseteket, kedves üzeneteket! Nem sokára folytatódnak a történetek!!! :D

 

ÜDVÖZLETEM!

Circusgirl

 

 

Ui. csakis életmód kedvelőimnek! :D

+ Az édesburgonya vagy batáta a szulákfélék családjába és a hajnalka nemzetségbe tartozó növény, melyet főként gyökérgumójáért termesztenek, de fiatal levelei is fogyaszthatóak. Neve ellenére nem rokona a burgonyának, csak a gumói alakja hasonlít rá. Magas a C-, B2-, B6-, valamin, E-vitamin tartalma, gazdag olyan ásványi anyagokban, mint a kálium, a réz és a mangán, alacsony a zsír- és koleszterintartalma és neve ellenére cukorbetegek is fogyaszthatják. A gyökérgumó húsának színe fajtától függően lehet fehér, narancssárga, sárga, lila, rózsaszín vagy vörös is. Süthető, főzhető, grillezhető, de akár édes süteményt is lehet készíteni belőle. Száz gramm energiatartalma 117 kalória.

 

 

Pápua Új Guinea egy teljesen más világ! Ráadásul 1-je lévén teljesen megállt az élet. Se taxi, se egyéb közlekedési lehetőség, így messzire nem lehetett jutni. (Hihetetlen, hogy kiköt egy nagy hajó a semmi közepén, és a helyi lakosság egyáltalán nem töri kezét-lábát, hogy kihasználják a lehetőséget.) Tikkasztó melegben, fojtogató párával megkezdtük Alotau felfedezését. Anitáékkal és Andriivel karöltve bandukoltunk előre, nem igazán tudtuk, hova menjünk. Miután bebizonyosodott, hogy strandra aznap esélytelen eljutni, normális üdülők pedig nincsenek, magyar barátaink hamar feladták és visszafordultak. Amúgy sem érezték komfortosan magukat, túlságosan paráztak. Persze, bennem is volt egy kis félsz, nem is nagyon vittünk értékeket ki (minek is?!), az emberevő törzsek mellett késelős és kirablós sztorikkal riogattak előzőleg, de ezekről majd később. Nos, valóban, nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány: mindenütt gyerekek lődörögtek magányosan vagy csoportosan, némelyek törzsi tradicionális festésben is fel-felbukkantak (nyilván a turisták kedvéért, mert egyébként már normális ruhákban járnak), mezítlábas, foltos ruhás, igen szagló asszonyok és férfiak bámultak ránk tágra nyílt szemekkel. Sok volt a szemét, de egy fokkal jobb, mint Honiarán! A helyi piac azért nyitva volt és több kézműves árus várta a turistákat. Nem sokkal később felbukkant Oxana az olaszokkal, egy hónalj szagú néni kíséretében, kinek a szeme sem állt jól.

Tök kelekótya volt, ami nem meglepő, mert Pápuában a lakosság 95%-a folyamatosan be van állva a természetesen fellelhető növényi droguktól – az ún. BETEL-diótól és MUSTARD-rúd –, melynek két változata is van: az egyik pörget és energiát ad, mint egy koffeinbomba energiaital, a másik, a keserűbb változat pedig ellazít, akár a tömény alkohol vagy marihuána. Azóta azt is megtudtuk, hogy önmagában a termés nem vált ki semmit, egy bizonyos (WWF) koralltörmelékbe – az festi később pirosra a szájukat, nyelvüket és fogaikat – tunkolva kell rágcsálni (lenyelni nem szabad, mert hányingert és rosszullétet okoz), míg a keserű íz egyre intenzívebbé nem válik. Utána kiköpik és lehet újabb adagot bekapni. A hatás baromi gyorsan és intenzíven jelentkezik, de hamar elillan. Viszont azt képzeljétek el, hogy ők ezt szinte egész nap rágják, így vezetnek, dolgoznak stb.

A "bűvös" korall porok (ún. lime), magyarul helyi DROG

A jellegzetes narancs-pirosas fogsor:

(E képek egy online cikkből vannak, akiket bővebben érdekel, íme a forrás: http://coraltriangle.blogs.panda.org/coral-reefs/making-lime-for-betelnut-chewing-in-mbuke-manus-png)

Azt hittük, a többiek már célirányosan mennek valahova, így hozzájuk csapódtunk. Felícia, aki magát nevezte ki túravezetőnek, mindenáron segíteni akart, csak hát kicsit zavarosan beszélt, igaz az angolja rendben volt. (Mindig csak azzal jött: „Yes, there is a beautiful beach, where you can wash...“ Dj-nk már megjegyezte: ÚÚÚÚSZNI akarok, nem mosni! :D :D :D) Csak épp az emlegetett strandra sehogy nem lehetett eljutni, pedig megpróbálkoztunk a buszállomáson is, de egy olyan világban, ahol nem számít idő vagy távolság, európai embernek nem egyszerű dűlőre jutni. Egyébként, előzőleg már megtekintettünk egy szállodát, melynek szép nagy tengerparti kertje van, étteremmel, wifivel, egy pocsolyányi medencével és némi biztonságérzettel, így visszatértünk oda.

Albumnyi kép a csodás szállodakertből:

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Pihentünk a szó legszorosabb értelmében! Olvastam, tanultam, órákat beszélgettem egy ültő helyemben Evievel és Andriival. Oli is teljesen elvolt, megivott egy gin-tonicot, megebédelt a fiúkkal, majd lehuppant a kertbe egy asztalhoz. Na, onnan aztán fel sem állt egész délután, ugyanis hol a fel-felbukkanó internetet nyomkodta, hol pedig a mellé telepedő helyi pasival beszélgetett. Meg is lepődtünk, legalább két órán keresztül társalogtak! Megtudtuk, hogy taxisként dolgozik, 6 általánost végzett – ami műveltnek számít már errefelé – és teljesen elégedett az életével, hisz’ amit megkeres egyik nap, az pont elég másnapig. (El lehet gondolkodni, nálunk ki merne ilyesmit kijelenteni... Mármint, hogy elégedett és boldog!) Bár, ő sem volt már százas, mégis értelmesen lehetett vele beszélni. Képzeljétek, még meg is volt rökönyödve drága értetlen utasainkon, akikkel nem lehetett zöld ágra vergődni... Azt is elmondta, hogy évtizedek óta nincs kannibalizmus, a késelésekből pedig annyi igaz, hogy tavaly két fehér látogató elkóborolt késő este a hegyek felé és ott valóban megtámadták őket. A tetteseket azóta elkapták és kivégezték, szóval a lakosság sem szereti az ilyesmit és nem is nagyon jellemző, csupán a média kapta fel az eseményt.

Ezalatt mi Evievel pont arról filozofáltunk, mennyire meghatározó a nevelés és kultúra. Akkor mesélte el még a múlt éjszakai eseményeket is, ti. pont ő állt a fénytechnikus Andrea és egy indiai kabintakarító ökölmeccse közé, hogy fékezze az indulatokat. Meg sem fordult a fejében, hogy az indiai majd ellene fordul és leüvölti úgy, hogy kő kövön nem marad. Szegény szinte sokkot kapott a döbbenettől és elsírta magát. Még soha életében nem beszéltek így vele, bár elég belegondolnunk az indiai mentalitásba, ahol a „nő“ nem számít azonos félnek, közel sem! De azt is említette, hogy pár hete elájult az éhségtől egy drillen, annyira nem evett. A céget szidta, hogy tojnak a gluténallergiájára és arra, hogy nem eszik húst. (Meglepő, mert az olasz animátorlánynak tavaly minden nap hoztak külön menüt, amiből választhatott, illetve speciális kenyeret is, ha kért...) Ugyanakkor, kicsit az ő hibája is, mert én még nála is kevesebb félét eszem (ő tejterméket és halat is fogyaszt), mégsem éhezem, de kétségtelenül sok mindent magamnak szerzek be és roppant elégedett vagyok az utas-büfével, ahová a hosszú út előtt nem is jártam fel. (Végül intéztek neki valamit ezügyben, de az lett volna a legegyszerűbb, ha engedélyt kap, hogy fent ehessen, ahol sokkal nagyobb a választék... Engem sosem érdekeltek gluténmentes menük a hajón, mert kell a francnak az a mű, kukoricadarás spagetti pl.!)

No, de vissza Alotauba! Hamar elment a tűző nap, később pedig hűlt is picit az idő, de ez egyáltalán nem volt baj, sőt... Fürdeni amúgy sem lehetett igazán. Mikor megjöttek a nagy szelek, elindultunk visszafelé. Szétnéztünk a vásáron, illetve egy szuvenír boltban és szállodai bárban, majd hirtelen óriási zuhé vette kezdetét. Legalább ott vártuk ki, hogy kicsit alább hagyjon, Andrii viszont neki vetkőzött és táncolni kezdett. Mondanom sem kell, a kínaiak felkiáltva rögvest kamerázni kezdték, ahogy boldogan ugrabugrált, pörgött-forgott és vizet rugdosott. Élmény volt! Ő aztán a helyi zenekarral is eltársalgott és fényképezgetett, mi pedig Olival visszabattyogtunk a hajóhoz. Ő is elázott, hisz’ az ernyő csak engem védett a cuccokkal, de nem bánta, elvideózgatott...

Andrii és a zenekar

Az utazó nap szokásosan telt, esti show-val, Zee Denek bűvész-komédia! Egy hatalmas termetű cseh pasas lépett fel, nem volt rossz! Pár trükköt, illetve humoros dolgokat adott elő, majd kihívott embereket, akiknek igyekezett észrevétlenül ellopni az órájukat, telefonjaikat stb. Nem mondom, nehéz dolga volt a kínaiakkal, pedig rengeteg mondatot bemagolt, próbálkozott velük kommunikálni a nyelvükön, azok valahogy mégsem értékelték ezt. A lopós trükkjeivel azért sikert aratott! Inkább régies a stílusa egyébként, mint modern...

Az egyetlen kép amit az interneten találtam róla...

Folytatódott Pápua élményünk, ugyanis 3-án még egy városban, Rabaulban is megálltunk! Első blikkre ugyanaz fogadott: iszonyú meleg, iszonyú szegénység, sehol semmi. Most csak 3-an voltunk Marijussal és hamar szóba elegyedtünk egy kirándulásokat ajánló helyi nővel, Ednaval! Ő lett hát aznapi vezetőnk, Francis pedig a sofőrünk, akihez 3,5 éves kisfia is csatlakozott. Mindannyian nagyon kedvesek és normálisak! Egy fürdőhelyre vittek bennünket, mondanom sem kell, mi voltunk arrafelé a helyi látványosság!

A kocsi hátsó platóján ültünk, hepehupás utakon zötykölődve, jó kedvvel, kíváncsian hallgattuk Ednát, miközben a fel-felbukkanó járókelők üdvrivalgásban integettek nekünk. Kiderült, négy nagy fia van (akik facebookoznak! :D), a 40-es éveiben jár (nem szerette volna pontosan elárulni a korát), és bár nincs saját tv-je, alkalomadtán azért mégis néz nyugati filmeket és híreket. Megnyugtatott, hogy a machetéval járó fiatal fiúk teljesen ártalmatlanok („happy knife“-nak nevezte azokat a hatalmas szablyákat), csupán a növényeket vágják velük, dzsungeleken, földeken közlekedve, nem bántanak! (Mosolyogva megjegyezte, tudja, hogy a fehér látogatók szívinfarktust kapnak rendszeresen.) Mindenhol kedvesen, szeretettel fogadtak bennünket, le sem tudták venni rólunk a szemüket. Edna mondta is, a gyerekek pláne nagyon szeretik a számukra különleges embereket. Kiokosított a helyi szokásokról (pl. a már említett kulturális drográgásról), vallásukról (nagyrészt keresztények), életmódjukról (sokan megélik a 100 éves kort is!), csupa maguk termelte, originális élelmiszert fogyasztanak, illetve friss halat. A banánra van vagy száz szavuk, azt minden formában, óriási mennyiségben fogyasztják. (Mi is kóstoltunk később! A mini, tömzsi a legédesebb!) Szinte mindenki beszél angolul, mert az általános iskolában úgy tanítanak, de itt is él az ún. „galambnyelv“ (Pigeun), mely nagyon hasonló az angolhoz (sok közös szó és nyelvtani hasonlatosság van), és ezzel a teljes csendes-óceáni térségben megtudják egymást érteni, még a több eltérő, csak az adott szigetre jellemző variációk ellenére is. Kórházak vannak, de nagyon kevés és messze a nagyvárosokban találhatók. Ők annyira nem tartanak a betegségektől, úgy vélik, ha jön, akkor jön, mint ahogyan a halál is bármikor bekopogtathat. (Rák és szívbetegség nem gyakori, a malária annál inkább, de Frencis később mesélte, hogy a kormány évről évre körbepermetezi a falvakat szúnyog elleni kemikáliákkal!)

Jót kacagtam, mikor 15 perc beszélgetés után Edna megszólalt: „Látom Oliver egy „nem sokat beszélő“ típus!“ :D És az is aranyos volt, mikor elmeséltem, hogy 9. éve együtt vagyunk és lassan gyereket is szeretnénk, de még nem házasodtunk össze. Levonta a konklúziót: Akkor még csak barátok vagytok! („ So, you are just friends“! :D) Neki is meglepő az újfaja nyugatias együttéléses divat! :D

No, de megérkeztünk a fekete homokos partszakaszra. Ott is sok kíváncsiskodó lézengett körülöttünk, óvatosan távolból figyeltek. Fotókat készítettünk, mikor kézen álltam (szokásomhoz hűen), bele sem gondoltam, hogy itt ez kuriózum lesz (később tudtam meg, még soha életükben nem láttak ilyesmit, esetleg csak tv-ben), majd bementünk a vízbe. Ilyen meleg tengert tán még nem is tapasztaltam, egy az egyben olyan volt, mint a mi sekély Balatonunk! És nem is annyira sós, mint pl. Tahitin!

Beach-válogatás:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Sokáig nem tudtunk pancsolni, mert hatalmas vihar közeledett. Azonnali indulást javasoltak, ti. voltak olyan útszakaszok, melyek nagy esőben járhatatlanokká válnak és hoppon maradhattunk volna!!! Nem sokkal később, már esett is, gyorsan előre ültem (tudjátok, nem szeretek ruhástul elázni! :D), de a fiúk hely híján hátul maradtak Ednával a platón:

Innentől aztán volt szerencsém megismerni vezetőnket is, akinek kókuszültetvénye van, melyet családjával művel (7 gyerek, 44 éves!) és nagy cégeknek ad el. Nagyon meghatódtam és elgondolkodtam, mikor elmesélte, az élete álma, hogy félre tudjon tenni annyit egyszer, hogy ellátogathasson egy másik országba. Vagyis utazni! Bárhova! (Egy számomra teljesen normális dolog, neki valószínűleg örökre vágy marad. Legszívesebben azonnal vettem volna neki repülőjegyet!) Érdeklődve kérdezgetett engem is, nagyjából tudta, hol van Magyarország és készséggel válaszolt mindenre. Ő hozta szóba a kézenállást, mert akrobatikát csak egyszer látott életében, mikor 10 éve volt a szigeten egy távolabbról (valószínűleg Indonéziából) érkező, utazó cirkusz. A zsonglőrt elmagyaráznom picit nehezebb volt, de mikor leesett neki a tantusz, nagyon felcsillant a szeme! Útközben mutogatta, mi merre, milyen távolságra van és milyen gyakoriak (kb. 6 havonta) a vulkántevékenységek, illetve földrengések errefelé. Sosem tudják, mikor jön a csapás, csak látják, hogy kifüstöl a vulkán. Sokan mégis ott laknak a közelében, hiába próbálja az állam kitelepíteni őket, maradni akarnak, ő sem érti, miért. Aztán mesélt az ún. biningokról (elképzelhető, hogy rosszul írtam), akik vademberesen, régi hagyományaikkal élnek a hegyekben és nem igazán akarnak civilizálódni. De gyorsan hozzátette: „Nyugi, az emberevés már a II. világháború előtt befejeződött!“

Visszaértünk a városba, ahol megálltunk a központi piacon. Lelkesen megmutogatták, mit érdemes megízlelnünk. Itt ettünk banánokat, egy málnára emlékeztető édes gyümölcsöt nagy magokkal, egy a megszokottól eltérő avokádót, illetve friss kókuszreszeléket.

Láttuk, ahogy a kábító kovaporokat is árusítják tasakonként kevesebb mint fél dollárért a híres magokkal egyetemben. Minden nagyon olcsó! Nagyon tetszettek a banánlevélből font táskák, melyeket tényleg nagyon széles körben használnak és nem egy asszonyt láttunk 5-10 kg cukrot vagy lisztet cipelni a fején. A szupermarketek viszont roppant kiábrándítóak, gyakorlatilag csak mélyhűtött- és konzerves árukat tartanak. (Csipszek, kekszek és egyéb rágcsák is megtalálhatók, de friss pékárut, krémes dolgokat, tejtermékeket nemigen láttunk, pedig legalább három boltban megfordultunk. Légkondi pedig nuku!)

A lakosság zöme, szemmel láthatóan, baromi rossz szájhigiéniával él, nagyon sokuk foghíjas ugyanis. Érdekes, hogy hosszú életűek, mert már 30-as éveikben 40-50 körülinek tűnnek. A gyerekek között viszont csodaszépek vannak, itt is fel-felbukkantak napszítta szőke fejek! Rengetegen járnak cipő nélkül, a nők nagy része egyberuha-féle otthonkában van, férfiak és gyerekek a megszokott kínai olcsó ruhákban, de eléggé maszatosan, foltosan. Igazából, tényleg ritka szerencsénk volt aznapi kísérőinkkel, mert sem túl koszosak, sem izzadság szagúak nem voltak, mint nagyon sokan körülöttünk! A kikötő körül kellemesen tömény kókuszillat áradt. Olival kettesben sétáltunk vissza az ismét szemerkélő esőben és még maradt pár felesleges kinám (ugyanis a piachoz váltottunk pár dollárt), melyet örömmel adtam oda az egyetlen kisgyereknek, aki aznap aprót kért. Végül, még a hajó körül árusító standok egyikénél kiszúrtam egy nagyon jópofa mini maszkot (amit később mágnessé kreáltam), meg is vettem azonnal, kettőt adtak!

Még egy-két információ-morzsa:

"...a pápuák a mi fogalmaink szerint nem jó üzletemberek, mert még erősen él bennük a közösség fontossága. Ha lenne boltjuk, akkor minden rokonnak ingyen odaadnák, amit az kér tőlük, mert ősi alapszabály: akkor vagy jó ember, ha van valamid és azt megosztod. Ha nem, akkor kiközösítenek. Ezért a falu vezetőjének semmije sincsen, "csak" a szava. Bennük még él az az ősi tudat, hogy csak közösen lehet túlélni. Az egyéni akciók esélytelenek. Ezért is volt az ősi társadalmakban a legnagyobb büntetés a kiközösítés, mert az egyenlő volt a halállal. S persze ezt mi, a messzi múltban civilizáltak már régen elfeledtük."

"A pápuák a harcaikról híresűltek el, melyek már nem élnek mindennapjaikban. Általában nem területért folyt a harc, hanem a fennálló hierarchia megdöntéséért, megmutatni a szomszéd falunak, hogy mi magasabb rendűek, bátrak és férfiasak vagyunk. Ezért a harc csak a első halottig tartott, utána ki-ki visszavonul halotti vagy győzelmi torra. Lényeg, hogy legyen ok az ünneplésre, lehessen szertartást rendezni, disznót ölni, jókat enni, Aztán egy hét múlva jön a revans."

"A kannibalizmus korábban is csak szimbolikus formában létezett, jórészt a szomszéd falu bosszantására. Erre utal az is hogy az ellenség számára is látható helyen tettek, az asszonyok megtapostak az áldozatot, majd a sütés után mindenki csak egy darabkát evett, jelezvén, hogy az ellenség nem más mint disznó, tehát alacsony rendű. Ezt persze egy revans követte újabb áldozattal, s így tartottak életben a harcolósdit."

Ha valaki kedvet kapott behatóbban tanulmányozni a pápuaiakat, azoknak ajánlom e remek úti beszámolót: http://magicafe.hu/2005/11/nyugat-papua-a-kannibalok-foldjen/

Tényleg örökre szóló, tanulságos élmény volt e látogatás, mely ismét arra szólított fel, hogy nagyon becsüljük meg, amink van és mielőtt panaszkodni kezdenénk, nézzünk körül a nagy világban, milyen körülmények között élnek sokan!   

                                                                                                       

 Készüljetek, már csak egy fejezet van hátra!!!

Ha tetszett a blog, kérlek, osszátok meg!!! Üdv minden kedves olvasómnak! :D

Na, Bora boránál hagytam abba! Itt csak kis mentőcsónakokkal (szakszóval tenderekkel) lehetett kiszállni, így nem maradtunk le semmiről, mert az utasok előtt nem engedtek ki senkit, és nem sokkal később mi is ott voltunk a sziget egyetlen nyitott, szépséges strandján, a Matirán! Végre voltak buszok (5 dollárért), így bárki könnyedén odajuthatott! Ohhhh, azok a gyönyörű színek és a látvány...! Ezúttal jól esett a felhős idő, mert napból is megárt a sok. Estére így is mindenki megégett, rajtam kívül! Mert hiába kenték magukat, a 30-as védelem itt semmit nem ért, én azonban 70-est nyomattam minden fél órában! (Mégis csak jó valamire a napallergia!? Azért két csíkot kihagytam: popó és alsó hasizom tájékon megpirultam...)
A 7 millió éves szigetet mielőtt meghódították volna az európaiak, „Vavau“-nak, illetve „Mai Te Pora“-nak, azaz „Istenek általi kreálmánynak nevezték! Az ősi legendák szerint, e sziget emelkedett ki elsőként. Ebből a „Pora“-ból lett Pora Pora, végül Bora Bora. A IX. században érkeztek az első bevándorlók, akik benépesítették. E szigetecskét (mint mindegyiket e térségben) a Cook vezényelte csapatoknak köszönhetően hódították meg az angolok az 1700-as években, míg - csak úgy, mint Tahiti - francia kézre került. Később a II. világháborúban állomásozó amerikaiak építették ki az út- és vízhálózat nagy részét.

Bora bora Beach album:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az egész délutánt e paradicsomban töltöttük! Mesébe illő képeket készítettünk, pózoltunk, akrobata fotót is lőttünk, „just in case“! :D Baromi nagyot úsztunk, ugyanis átevickéltünk a közelben található luxus hotel területére, ami bő 40 percig tartott az áramlatok, kerülők és korallos talapzat miatt. Veszélyes ám, nézni kellett, hova lép az ember. Nagyon jópofa rákokat láttunk, amint oldalazva szaladgáltak és ugráltak a köveken. Ahogy melléjük léptem, átrohantak a másik oldalra. Nem akartak közös képet! :D Egyébként, a szállónál egy árva vendéget sem láttunk, a bungalók nagy része üres volt. Klassz kagylókat bogarásztunk a homokban és sokat nézelődtünk a víz alatt... Isteni élmény volt!

Utolsó fél órában még szétnéztünk a faluban és betoppantunk egy – két üzletbe:

• 
• 
• 
• 
• 

Aznap különben mindenki „bícselt“, aki tudott. A táncoslányok annyira felöntöttek a garatra, hogy nem lehetett velük értelmesen kommunikálni. Azonban, szegény ukránok, oroszok, a dominikai Junior és az összes indiai tiltó listára került a francia-polinéz szigeteken! Andrii megjegyezte bánatosan, elege van ukránságából! Vittünk neki kis ajándékot, hogy feldobjuk picit. Nem elég, hogy hajón ragadtak, még feladatokat is kaptak a többiek helyett: utasokat kísérgettek pl. a tenderekhez... Mesélte, Olgáék (akik azért megpróbáltak kilógni, de a kapun besípolt a kártyájuk) a crew bár és jakuzzi között ingáztak egész nap, Junior csak aludt, ő pedig úszott az utasmedencében
 Annyira érdekes és ambivalens érzés, hogy amikor ezt írom, ezerrel süt a nap, látom a kék tengert, 30 fok van, közben pedig folyamatosan karácsonyi nótákat játszanak!!! Mondanom sem kell, egyelőre nem csapott meg az ünnepek szele... :D

Visszatérve Juniorra, a dominikai táncosfiúra! A dél-amerikaiak laza mentalitása mellett is fura bogár. Túlzás nélkül állítom, egész nap alszik. Andrii (aki szobatársa), ezt tökéletesen megerősítette. Mit csinál éjjel? Sorozatmaratonokat tart, no meg csajozik. Annyira kifordítottan él, hogy adott esetben még kikötéskor is képes néha ágyban maradni. Bármi konfliktusuk adódik kabinon belül, egy válasza van: „Nyugi tesó, én csak a pénz miatt vagyok itt!“ És milyen igaza van! Andrii szerint, e hozzáállást megéri eltanulni. Sokat vitatkoztak anno pl., hogy ki aludjon alul, így arra jutottak, váltogatják. Igen ám, de az alsó ággyal együtt jár egy kötelesség - felvenni a telefont - is. Nos, Ő lustasága előszeretettel élvezte a lenti kényelmet, csörgésekre reagálni viszont esze ágában sem volt. Történt egyszer, hogy Andrii a 10. csörgés után (mert természetesen, ő hallo
tta és várt) felugrott és jól letolta kedves társát, amiből aztán nagy üvöltözés és csetepaté kerekedett. Végül, Junior csak belátta, talán nincs igaza és beletörődően kimondta e - szállóigévé vált - bölcsességét. Barátunk ezt elfogadta bocsánatkérés gyanánt és azóta mindig erre gondol, mielőtt elfutná a harctéri ideg. Egyébként, amilyen atrocitások érték az előző hajón, ahhoz képest nincs is oka panaszra. Ott például nekik, fiúknak igazi tonnamadonnákat kellett emelgetniük, (tudnotok kell, ő most is egy izomtömeg, de akkor 2x ekkora volt, mert jobb híján állandóan gyúrt), mégis ők lettek felszólítva, hogy erősítsenek többet, mert nem bírták el a lányok – formásnak még jóindulattal sem nevezhető - fenekét... (Az egyik srác a maga 60 kg-jával küzdött a 63-65 kg-os művésznők alatt! :D) Mikor tapintatosan felvetette, hogy talán a lányoknak kellene edzenie, rögvest közellenség lett és 5-10 napok teltek el úgy, hogy kollégáival egy árva szót sem váltott, de a csapat nagyja még köszönőviszonyban sem volt egymással... (Az már csak hab a tortán, mikor egymás szurkálásai és feljelentései is elkezdődtek. Simán beárulták pl. leszállás előtt 1 héttel valami teljesen piti dologgal, csak hogy büntetésből könyvtáras plusz munkát kapjon...

Következő mesés megállónk az amerikai Samoa szigetcsoport egyikére esett: 

Samoa nagyon fontos a polinéz kultúrában, ugyanis úgy hiszik, hogy innen származnak az ősi polinézek. Két része van, melyet a nemzetközi dátumfelező vonal szel ketté: Nyugati Samoa, illetve Amerikai Samoa. Mi ez utóbbi fennhatósága alá eső Tutuila szigeten, azon belül Pago pagon álltunk. Mindenütt beszélnek angolul, bár eredeti nyelvüket is használják, melyben köszönésük: „Talofa“! (Azaz Hello!).

Borult esős idővel indult a nap, viszont a 28 fok nagyon kellemesnek hatott a múltkori hősugárzás után. Először körbe jártuk a városkát, megtekintettük a helyi múzeumot, piacot, illetve elnézelődtünk a kézműves vásáron. A fiúk McDonald’s-oztak, de stílusosan kókuszos pite volt a desszert! Feltűnt, nagyon kövérek az emberek, ordít az amerikai módi, még itt a szigetlakók körében is.

Életképek a városból:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Múzeum montázs:

Nagy kirándulást nem terveztünk, csupán a hegytetőre mentünk, ahol csináltunk egy képet a csodás panorámáról, majd Alega ún. 2 Dollar-Beach-én találtuk magunkat, melynek belépője – nevével ellenben - 5 dollárba került! :D

Fenn a hegyen:

No, de megérte, mert klassz a strand és csodák csodájára, plusz 3 dollárért jól működő wifi jelszót is kaptunk! Hangulatos (karácsonyi) zene szólt, egy szimpi pasi zenélt énekelve. Többször megrohamozták e partszakaszt kedves utasaink is, de aztán eltűntek, volt egy bő óra, mely alatt mi 3 crew taggal egyetemben alkottuk a strandolók népes táborát! Lényegében, ez volt a karácsonyozásunk, mert bár 23.-a volt, de ti időtök szerint már 24.-e hajnal! Készítettünk is sok vicces fotót a homokban, Mikulás sapiban! Nagyon szép a környezet, kitűnően lehet búvárkodni, túrázni a hatalmas nemzeti parkban, sőt itt található az USA egyetlen trópusi esőerdője. A hely árnyoldalaként elmondanám, hogy bár az élelmiszer olcsó, előszeretettel csapolják a turistákat! Mi is áldozatul estünk egy taxis-túrás társaságnak, mert hagyján, hogy 3x-os árat fizettünk az útért, de még csak vissza sem jött értünk a sofőr. Így történt, hogy a zenész szállított vissza a platóján minket, amit végül tök jó bulinak tartottunk, így nem bosszankodtunk egy percig sem. (Egyébként, többen is stoppoltak aznap, no és vannak jó pofa, helyi buszok!) 

Oli is jól elvolt... :D

Nálunk is eljött a dec. 24! Kora reggel közös crew fotóval indítottunk a main hallban. A színpad végig foglalt volt, így gyakorolni nem nagyon tudtunk és ez így ment három napon át. No, de képzeljétek, most először nem ringatózott a hajó!

Vacsorára fincsi füstölt lazaccal kedveskedtek a messben, ahol már nem is tudom, mióta nem jártam. Este körbe mentünk a hajón, megtekintettük az ünnepi dekorációt, hajós mikulást, zenészeket, majd felbukkant kínai utas ismerősünk, aki a rólunk készült fotóját dedikáltatta és mini ajándékkal is kedveskedett! Mindent rögzít, felvesz, már tiszteletbeli Costásnak tartják!

Oly annyira felkészült, hogy akkora kamera-botja van, az egész main hallt átéri:

Ezután bárban ünnepeltünk a magyar csapattal. Koccintgattunk miközben mindenki megosztotta főbb hajós élményeit... Bár, szent misét tartottak aznap éjjel, a jelentősebb karácsonyi programok másnapra estek: pezsgő a main hallban, tánc a tisztekkel, illetve táncosaink is készültek koreográfiával Mikulás-stílusban. A színházban még Betlehemezés is volt, de elég gagyisan...

No, de előtte volt az általam nagyon várt, ukrán származású kaucsuknő, Maria Margyieva! Elég nagy tiszteletem, mert egyedül csinál 40 percet (hulla hoop, kaucsuk, levegő karika és levegő-selyem alkotja produkciója gerincét) és még vetítéseket sem használ. Igaz, rengeteget táncol, sok rész hasonló és minden szám el van húzva, de nézhető és élvezhető. Nagyon hajlékony, minden mozdulatából és eszköztárából lerí sportgimnasztikai háttere.

Így telt nálunk el az ünnep, vízen. Nem állítom, hogy ezúttal is repült az idő, főleg 25.-e baromi hosszúnak tűnt. (Túl korán keltünk, órát mostanában visszafelé állítgattunk...) Utána ejtettük 26.-át és megelőzve titeket, 27.-re kerültünk. Aznap különben sikerült rávennem Olit jógázni, ugyanis Marijussal - a litván IT tiszttel - már meg volt beszélve. Szabad levegőn nyomtuk a hajó orrában, kifejezetten kellemes idő volt. Később Andrii, és Oxana is hozzánk csapódott és nagyot trécseltünk. :D 

A kaja nagyon jó egy ideje! Csupa egészséges finomságokat találok odafenn, a finom mézédes almákról nem is beszélve! Zöldségek, salátafélék széles választéka vár, sőt még frissen reszelt kókuszdiót is találtam a minap. Rögvest bespájzoltam, majd neki álltam Vegán proteingolyócskákat gyártani!!!

Amúgy képzeljétek el, mióta kezdek teljesen átállni a Vegán életmódra (a lazac még lecsúszik néha, de per pillanat tényleg ez az egyetlen kivétel, de azt nem állítom, hogy proteincsokit nem fogok már többé fogyasztani), teljesen átalakult az ízlelésem! Érzem az ételek valódi aromáját. Alma, répa vagy akár egy savanyúbb narancs, nekem igazi kényeztetés! Nyam-nyam-nyam!

 

Megérkeztünk Új-Kaledónia fővárosába, Nouméaba, mely Franciaország tengeren túli területén, Grande Terre szigeten helyezkedik el. Nem meglepő tehát, hogy franciául beszélnek, zömmel fehér a lakosság, sok a francia turista. Ugyanakkor, angollal is el lehet boldogulni. E város egyike a Dél-Csendes-óceán legiparosodottabb városainak, így kiépített központ, jól felszerelt élelmiszerboltok, rendes tömegközlekedés fogadott bennünket. Drágaság van, épp, mint Karibon! Boldog voltam, hogy egész nap állunk, nem kell rohanni. Sajnos, a strandolásunkat keresztül fújta az idő, mert bár a fotókon nem látszik, de egész nap hatalmas szelek voltak, kisebb esőzésekkel.

 

A kikötőben különben a Hop on Hop off cég munkatársai fogadták a látogatókat és osztották az információt. Mi a kikötéstől számítva 2 órával később értünk ki, és már több leányzó szóvá tette, hogy milyenek ezek a kínaiak, még ilyen turistákkal nem találkoztak! Meghökkenve kérdezgették, mi, hogy kommunikálunk velük és egyáltalán, hogy vagyunk képesek köztük dolgozni és elviselni őket?! (Bölcsen így válaszoltunk: megszoktuk! Ráadásul, mi nem kerülünk velük napi kontaktusba, mint a zenészek, felszolgálók, takarítók stb., na őket lehet sajnálni ez ügyben...)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Először a Vatu strandig buszoztunk el, ami a sziget csücskében van, ott fújta le fejünket a szél, mások sem fürdőztek, inkább szörföltek. Mi piknikezettünk, majd felkerekedtünk 4-en Andriivel és Marijussal. Kicsit sokat töketlenkedtük aznap, mert meglehetősen bizonytalan csapattal volt dolgom, én csak túl fáradt voltam. Senki nem akart irányítani, mert senki sem tudta, mit akar igazán. Végeredményül, legyalogoltuk a teljes busz utat (több, mint 15 kilométert), mialatt egyszer sem sikerült „minden szempontból megfelelő“, beülős helyet találnunk. Voltunk azért egy kávézóban, ahol az én igényeimet is ki tudták elégíteni, de a fiúknak nem volt elég gyors az internet. (Ne is mondjátok, az egész napomat a buta wifi-éhségük keserítette meg!)

Megfordultunk azért a Lemon beachen is, itt már lehetett volna mártózni, de valahogy arra sem került sor. Láttunk egy hatalmas sáskát, akkora volt, mint Oli feje!

Sokáig kajtattuk az impozáns sziklás kilátót, ahol szerettem volna fotózni (buszból figyeltem fel), de érthetetlen módon, nem leltük. Végül, visszaértünk a centrumba, ahol beugrottunk a múzeumba Olival, majd tovább szerencsétlenkedtünk! (Addigra Márijus már visszatért a hajóra, kezdődött a műszakja.)

Másodszorra is betértünk a boltba, be kellett vásárolnom még zárás előtt. (Itt is korán zár minden!) Míg én a termékeket bogarásztam, a fiúk mobillal csöveztek a bolt előtt, (ott jól működött a net), közben falatoztak „homeless”stílusban! Miután közölték, legszívesebben ott maradnának, eldurrant az agyam. Látták rajtam, így összekapták magukat és naplementére egy bárban találtam magam! (Csupán 8 órába tellett :D :D :D) Nagy örömömre, aztán befutott pár ismerős és velük bandáztam, mert már ki voltam éhezve egy kis társalgásra. Andrii és Oli nem volt aznap túl szórakoztató, elvoltak magukban, nem tudom, mi lelte őket... Este még a kikötőben ment a buli, táncosok, énekesek és tüzes helyi előadók nyomták fáradhatatlanul. Mondanom sem kell, minden ismerős enyhén borgőzösen szállingózott vissza...

Kedvenc képem naplementekor Nouméa-kikötőben...

Mily’meglepő, ismét 3 nap tengeren: Jógával (Marijus lelkes tanítványnak bizonyul, még egy életelixírnek nevezett Noni juice-szal is meglepett), gyakorlással (közeleg az új shownk), crew bározással (táncos lány - szülinap), tanulással (újabb feladatok grafológiából), próbákkal (felléptünk az újévi partyn), várakozással (hogy kikössünk), majd bulizással telt az idő. No, meg egy kis gyurmázással, mert azóta lelkesen gyártom a raffaello golyóimat, több változatban...

Lement a magyarok másik két táncelőadása is: Egy Burlesque, majd az utolsó, ‘Latin Show', na az volt a legenergikusabb. Nagy sikerük volt, a kínaiak imádják őket, sőt kiderült egy felmérésből, hogy kevesellik is a napi 3 táncórát, amit barátaink folyamatosan nyomnak, de mesélték, nem is lehet haladni velük, annyira lassan tanulnak, hogy mostanában már csak kézmozdulatokkal próbálkoznak...) Egyébként, vendégeink nagyon is jól elszórakoztatták magukat, állandóan színpadon voltak, mindig valamilyen próba, céges program, Ki Mit Tud? zajlott... Nem igen lehetett így szabad időpontot találni, rászorultunk az éjféli és kora reggeli gyakorlásra, ami felettébb nem esett jól!

Eljött az év vége! Szilveszter éjjel felléptünk a hallban, nem sokkal a nagy visszaszámlálás előtt. Muris, hogy azért kellett annyi mini showt szervezni (meg mindenféle programot, mint a törölköző- vagy épp koktél demonstráció...), hogy ébren tartsuk a kínaiakat, akik egyrészt korán fekvők, másrészt pedig semmit sem jelent nekik dec. 31.! Angol táncosaink ír sztepp órát adtak, Adriano bűvészkedett, utánunk pedig a latinosok is táncoltak egyet. Egyébként örültünk, hogy végre mi is aktiválhattuk magunkat, igyekeztünk valami teljesen újszerűvel előrukkolni! Ötvöztük hát az akrobatikát zsonglőrrel és a karikáimmal! :D Tök jól sikerült, el is raktároztuk a tarsolyunkba! Később, kezdetét vette a crew party a diszkóban. Iszonyú zsúfoltság volt, mindenki adott az „Ereszd el a hajam“ - hangulatnak, ugyanis nagyon hosszú ideje nem volt már buli a legénységnek, sőt jóval több munkájuk van a hosszú út kezdete óta (kivéve, nekünk :D), így mindenki igyekezett kiereszteni a gőzt, minek meg is lettek a következményei: törtek-zúztak, verekedtek... Erről már lemaradtunk viszont, ugyanis miután koccintottunk, lement a tombola, illetve meghallgattuk a hegedülő albán srácot - ami nagyon király volt - eltettük magunkat másnapra, 1.-én újabb kikötő várt...

Folyt .Köv. Pápua Új Guineában hamarosan!

 

A tengeri nap viharral és felhőszakadásokkal tarkított volt. Bosszantó, mikor jókat lehetne gyakorolni, de az időjárás keresztül húzza... (Vagy Daniel, aki elfelejti a papírt a levegő számhoz...) Így, sok időt töltöttem friss levegőn!

Este TriGees koncert volt, ismét interportos előadókkal. E színvonalas banda (4 olasz pasi) elénekelte az összes Bee Gees számot, nem is lehetett megkülönböztetni az eredetitől! A kínaiak közül páran távoztak (gondolom, sehogy sem egyezett ízlésvilágukkal), de akik maradtak állva tapsolták vissza a fiúkat, ráadást követelve!

Másnap Vanuatun: Port Vilában álltunk, mely a fő szigeten, Efaten található.

E szigetcsoport 83 szigetből áll, melyek ‚Y‘ alakban helyezkednek el. Hivatalos nyelvük a bislama, az angol és francia, de emellett vagy‘ 110 helyi nyelvet beszélnek! Bármelyik pillanatban előfordulhatnak kisebb földmozgások, remegések a folyamatosan működő vulkánoknak, gejzíreknek köszönhetően. Rengeteg esőerdő, trópusi kert, gyönyörű tengerpartok, kristálytiszta víz és gazdag állatvilág csodálható meg. A klíma novembertől áprilisig igazi szubtrópusi, vagyis nappal forróság, esetenként hatalmas viharral, esővel. (Akkora zuhéban indultunk el, aggódtam, mi lesz!) Helyi italuk az ún. kava, melyet csak férfiak ihatnak, azonban a fővárosban a turista nők is megkóstolhatják. Sokan laknak falvakban saját törvények és protokollok szerint, melyet illik tiszteletben tartani, még a látogatóknak is!

• Mi azonban nem falulátogatást terveztünk, hanem az ún. Kék lagúnához kirándultunk el Kippel és Andriival, mely egy gyönyörű, valóban KÉK öböl. Pancsoltunk, Maugli-mód kötelet másztunk, hintázva, faágakról ugráltunk az isteni medencének látszó tengerbe. A kötélen még egy magánszámot is adtam (csak fotó kedvéért), de akkor felbukkantak utasaink, akiknek muszáj volt egyesével velem pózolni. Gondoltam, megvolt a „main hallozás“ is! :D Nem tudom, felismertek e vagy csak azért (is) fotóztak, mert fürdőruciban voltam. (A kínai nők abszolút nem vesznek fel bikinit!!! Nyakig beöltözve, hosszú ujjúban vannak, még vízbe sem mennek!) Kip baromi sokat szerencsétlenkedett egy kiálló gyökérzettel, állandóan megcsúszott és visszaesett. Találékonyan felmásztam egy magas ágra (Oli feladta), de ugrásnál vacilláltam. Végül, mikor már senki sem számított rá (és rájöttem, visszamászni macerás) levetettem magam! :D A lagúnában egyébként összefutottunk másodkapitányunkkal és családjával, ill. az új safety offal is. A helyi gyerekek itt is előszeretettel ugrabugráltak, úgy élnek, mint a kis majmok: szabadon ugrándoznak bárhol, bármikor!

Válogatott fotók a lagúnából:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Nem jó taxist fogtunk ki, baromi „nemtörődöm“ figura volt, szeretett hamukázni, az angolját alig lehetett érteni és nem figyelt a megbeszéltekre. (Így történt, hogy pl. a beígért vízesés is kimaradt.)

• Következő megálló a Teknős-öböl volt, ahol csudi jót ebédeltünk (Oli hawaii burgert, én egy nagy adag ráksalátát), majd körbevezettek minket. Simiztünk és etettünk Galápagos teknősöket, iguánát, kígyót, vadmalacot és megérintettem a veszélyes kókuszdió-rákot is, mely le tudja nyisszantani az ujjunkat! Mondták, nagyon ízletes, drága fogás! Olyan kellemes volt itt, hogy a parton üldögélve elöntött a hála és boldogság érzése!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

• Utolsó körben az ún. Hideaway szigetre mentünk vízi taxival, azonban délután 5-kor már mindent zárva találtunk. Ez egy mesterséges strandsziget hotellel. Itt található az egyik turistacsalogató bugyutaság is: víz alatti Posta. (Árulnak speciális képeslapot és borítékot, amit búvárcuccban lehet feladni.) Úszkáltunk, pihiztünk, függőágyaztam stb. Sajnos, az egész part korallos, így mezítláb közlekedni most sem volt a legkellemesebb művelet. Andrii jól leégett, hiába szóltunk, hogy kenje magát, de boldog volt, hogy 10 nap után végre leszállhatott! Végeredményben klassz napunk volt és még sofőrünk extra követelésén is igyekeztünk túllendülni. (Megfogadtam, legközelebb telefonnal rögzítem a megbeszélteket!) Elhajózva a fürdőszigetről gyönyörű naplementében volt részünk, szép lilás rózsaszínre festett égbolttal. Sötétben értünk a kikötőbe, de hátra volt még egy feladat: beszerezni ‚a‘ mágnest! Bár a néni már pakolásban volt és zseblámpával mutogatta maradék portékáját (rendesen kifosztották a standokat a kínaiak), találtunk még pár tetszetős darabot! Jóleső fáradtsággal, boldogan hajtottuk aznap álomra a fejünket!

VANUATU ALBUM:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Másnap újabb órát veszítettünk. Ekkor már 12 órás eltolódásban voltunk! Olyan hullámok csapkodtak egész nap, hogy semmit nem tudtunk kezdeni magunkkal. Ennek ellenére gyorsan eltelt a december 12-e, időállítás, kései kelés, futás és esti show miatt: Alen Silent Comedy, egy amerikai komikussal. Sajnos, nagyon gyenge produkcióvolt, 3-4 unalmas bohóc entrével, smink nélkül. Jó mozgású táncos, de 5 percig élvezhető és értékelhető. (Kip már ismerte, hisz előle orozza el a pénzes munkákat! Vagyis ő ‚az‘ interport-komikus!) Most nem is csodálkoztam barátunk csalódott arcán, mert ismét megkérdőjelezhető a cég hozzáértése! Kip mérföldekkel szórakoztatóbb nála, legalábbis a SZÍNPADON!!!

Ezt fontos hozzátennem, ugyanis aznap közel álltam ahhoz, hogy megkeressem rajta a ‚kikapcs‘ gombot! Jelenet a következő:

3-an az asztalnál: én laptopba merülve, Oli ebédet nyammog, mellette Kip felturbózott üzemmódban! (Oké, 1 nappal leszállása előtt, gondolom ettől szállt el...) Egyszer csak rájöttem, valami zavar: A ZAJ! Fáradhatatlanul ontotta monológját. Majdnem elröhögtem magam, mikor ráeszméltem, hogy ez olyan „beszélgetés” Oliver és Kip között, melyben Oli a szó szoros értelmében meg sem szólalt már egy órája, és ez nemhogy nem zavarja Kipet, de fel sem tűnik neki!!! Még tetéződött! Akármilyen, nem odatartozó dolgot szóltam közbe, szófosógépünk – légvétel nélkül – tért át az újabb témára és úgy folytatta, mintha mi sem történt volna! Komolyan, videóra kellett volna vennem, mert Oli arckifejezéseivel megspékelve az év rövidfilmje lehetett volna!

BULA!!!

(= fijiül ‚Hello‘! Sokszor kaptuk fel aznap erre a fejünket! :D)

Dec. 14-én Fijin (SUVÁN) állomásoztunk hajnali 5-ig! Igen ám, csak 0-24-ben zuhogott. Ennek ellenére megindultunk pár táncossal a dzsungelbe. Ott egy vízesést találtunk, ahol Tarzanosan lehetett ismét csobbanni. Oli és Andrii egy percig sem hezitált, de még Evie és Alison sem tétovázott. (Én nem akartam vizes lenni ilyen pocsék időben.) Olinak annál inkább tetszett az igazi esőerdő-fíling! El sem hittem, hogy ily‘ aktív és örökmozgó, ráadásul vihar közepén!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Miután kimajomkodták magukat – és a létező összes pontból megörökítették csüngéseiket, ugrásaikat szuper vízálló kamerával –, elindultunk a strandra. (Igen, a felhőszakadásban! Sofőrjeink azzal biztattak, a sziget másik felén jobb a helyzet!) Majd‘ egy órát kocsikáztunk a semmiért. Itt is hoteles fürdőhely volt, ahol kapitányunkba, Albába botlottunk, aki kiadta az ukázt: „Esik nem esik, fürödni KELL!!!“ Délután el-elállt 10 percekre, de ettől sem lett sokkal jobb. Majd a kulturális centrumban (ami boltocskákból, szupermarketből, kávézókból és pár étteremből állt) shoppingoltunk, de wifit nem leltünk. (Több helyen volt feltüntetve, hiába! :D Mindenki a szomszédjára böködött: „Nálunk nincs, csak ott van!“ Így történt, hogy oda-vissza szaladgálva végig kérdeztünk mindent, de nem jártunk sikerrel.) Visszazötyögtünk a kikötőhöz abban a reményben, majd a városban találunk. E hitünket táplálta aktuális indiai sofőrünk is, aki mesélt egyet s mást, jó fej is volt (a „persze, jó a wifi“ és „nagyon szép strand“ ellenére), bár kétségtelen, mások az elképzeléseink látnivalók tekintetében! (Lelkesen mutogatott gyárat, börtönt, másik börtönt, ja és női börtönt... :D) Út közben helyi muzsika szólt, Andriinak annyira bejött, el is kunyizta a CD-t!

Nem panaszképp (ismerhettek már, igyekszem a valóságot dokumentálni), de Fiji túl van értékelve. (Legalábbis, Suva nem jött be!) Igazi látnivaló sehol, a strandok átlagosak, a centrumban sincs semmi. A hely pozitívuma: a szuvenírek! Mert az van bőven: jópofa maszkok, törzsi szobrok, kókuszdióból készült táskák, pénztárcák, különböző originális arc- és testápoló termékek... Szert tettem ám egy-két ajándékra!!!

A helyiek nem élnek rosszul, nyugodtak, kedvesek, segítőkészek. Sok mindent termelnek: van sörük, híres ásványvizük és rengeteg bio gyümölccsel, zöldséggel büszkélkedhetnek. Nincs drágaság, lehet szórni a pénzt!

Ui: szépek a bankjegyek! 

Este újra kimentünk, Andrii kérésére útba ejtettük a Mc’Donald’s-ot is, majd betértünk egy szimpi bárba, rum-féleségeket kóstolni!

• 
• 
• 

(„Ladys night“ lévén, ha Evievel kértünk, duplán adtak! Később az erős, helyiek által ajánlott fajtából is rendeltünk, de abba már csak belenyaltam! :D) Dumcsiztunk, majd biliárdoztunk egy helyi pasival. (Gondolhatjátok, milyen nehéz lehetett elverni minket, lányokat!:D) Végül, átugrottunk az ír pubba, ahol ismerősök támasztották a pultot: táncosok, magyarok, technikusok, de ott nem tetszett az ultraerős légkondi és dobhártya szaggató zene, így nem maradtunk. Visszasétáltunk „jó gyerek“- módjára (már éjfélkor ágyban voltunk) és legalább kipihenve ébredtünk. Nem úgy, mint a többiek, akik reggelig dajdajoztak!

Útban Tonga felé gyorsan eltelt az idő. Nagyot gyakoroltunk, este pedig új-zélandi vendégszereplőket néztünk, akik tradicionális műsort adtak, harci koreográfiával, tetoválásokkal, énekekkel és csatakiáltásokkal! Jópofa volt, mert nem megszokott előadás volt! Majd 15-én Nuku’alofan megint izgatottan ébredtem (úgy látszik, szigetek előtt be vagyok sózva) és vártam a fiúk ébredését.

Majd 15.-én Nuku’alofan megint izgatottan ébredtem (úgy látszik, szigetek előtt be vagyok sózva) és vártam a fiúk ébredését.

Előre mentem tájékozódni, mi merre, hány méter (ekkor érkeztek meg ismerőseink, a Deltai duó), így mire Andrii és Oli kivánszorgott, már startra kész voltam. A városközpont roppant egyszerű és jellegtelen, pedig királyság lévén uralkodói rezidencia, palota és sír is megtekinthető. A belvárost csupa lerobbant kínai üzlet, piac és száz éves autóroncsok alkotják. (Leszámítva egy-egy frissebb építésű kávézót a főutcán.) Miután rájöttünk, hogy felesleges időt pazarolni, megindultunk a KELETI BEACH Üdülőhely felé. Tényleg így hívják, viccelődtünk is, megyünk a Keletibe! :D Ezt ajánlották ugyanis az infós csajok (akik nagyon kedvesek és szépek voltak, megörültek, mert magyarral még soha életükben nem találkoztak ezelőtt), mint legjobb strandot. Miután végig zötyögtünk bő 20 percet banán- és pálmaföldeken keresztül (melyek tehenekkel voltak tarkítva) elámultunk! Egy lepusztult, néhol fala sem volt, málladozó romhalmazhoz érkeztünk! Ez lenne a legjobb szállodai üdülő???! – tettük fel a kérdést...

Nézzük a hotelt közelebbről:

• 
• 
• 
• 
• 

Gondoltuk azért, ha már itt vagyunk, megnézzük! (Úgy képzeljétek, mint egy ezer éves, Zimmer Feris balatoni üdülőt! Őskori biliárd asztal, az „étterem“, mint ükanyám konyhája, a bár egy ócska üveghűtő némi alkohollal, ódon, nem túl bizalomgerjesztő kanapékkal... :D) No, de aztán lesétáltunk a tengerhez, és elképesztően gyönyörű partszakasz fogadott, kristálytiszta vízzel, természet alkotta jakuzzikkal, sziklán megtörő hullámokkal!

Nuku'alofa album:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az olasz technikusok, ill. Adriano, Oxana és több crew tag már javában süttette hasát. E csodálatos helyszín roppant mód megihletett, rengeteg kézenállós, pózolós, fröcskölős kép készült. Nagyon jól éreztük magunkat! Érkezéskor még úsztunk a 1,5-2 méteres vízben, pár órával később ugyanott már bokáig ért a tenger. A nap folyamán egyébként mindenki befutott, aki számít! Hab a tortán (tényleg luxus): internet is volt! Fizetni kellett ugyan pár dolcsit, de jól működött. Végül rendeltünk ebédet, nekem vega levest, Olinak hamburgert, de a felszolgálási szisztémában találtunk némi kivetnivalót. (Elképzelhető, hogy egy ember uralta a teljes éttermi részleget, mind beszerzés, főzés és kiszolgálás tekintetében.) A lányok másfél órát malmoztak, mi pedig a végtelenségig is várhattunk volna, ha nem kérdezek rá sokadjára, ugyanis végül közölték: bocsi a burger elfogyott! Így Oli stílusosan, originális kókuszdiót evett egyenesen a fáról! Mindenkit megnyugtatok, azért akadt még harapnivaló, nem halt éhen! Zárásképp betértünk egy kis szuvenírért, nagyon klassz motívumokkal készített nyakláncokkal gazdagodtunk. Itt annyira nem számolnak turistákkal, nincs kiépített strand, központ, netán sétálóutca, de ha befut egy hajó, akkor igyekeznek a látogatók kedvében járni. Ha valaki szép környezetre vágyik, ahová elvonulhat a fehér ember elől, annak kitűnő választás e sziget, és olcsó is!

Ismét 3 tengeren töltött nap várt ránk! HÁROM!!! Ekkor dupláztuk 18-át is! Egyik este egy spanyol énekesnő lépett fel, de arra nem ültünk be. Másnap viszont izgatottan vártuk honfitársaink, István és Gábor VARIETÉ SHOW-ját. Szerencséjükre, nyugodt vízzel ajándékozta meg őket a sors. Egyébként pedig, tök jó volt, sikeresnek bizonyultak. Nem hiába, már 20 éve nyomják, kisujjukból kirázzák e 3 számot és Oxana, Robbie, Adriano működött még közre. E napok jobban teltek (a hol jobb, hol rosszabb idő ellenére is), mert rengeteget sztorizgattunk, íme pár hajmeresztő történet:

• Ugye, már többször említettem, milyen humánusak is (no meg szakképzettek) a hajós egészségügy dolgozói... Történt egyszer, hogy meghalt egy szerencsétlen crew tag, akire kabintársa talált rá pár órával később. Azonnal hívta a vészhelyzeti számot, mire az orvos közölte, ne szórakozzanak és lecsapta a telefont. Körülbelül az 5. hívás után mutatott érdeklődést és méltóztatott megmozdulni. A már elkékült áldozatot próbálta újra éleszteni, sikertelenül...
• Idős utas néni esett az étteremben. Nagyot! Gyaníthatóan eltörte nyakcsigolyáját. Hívták a dokit, kinek válasza enyhén szólva is bicskanyitogató volt: ő nem ér rá, épp díszvacsorán ül, majd később foglalkozik az esettel! Így, két pincér ráncigálta fel a – minden bizonnyal nem mozdítható – gerincsérült nénit egy tolószékre és tolta el a betegszobáig. A nénivel nem tudjuk, mi lett, valószínűleg, ellátták másnap a szárazföldön. De a latinosok is voltak már szemtanúi, hogyan vizsgálja az orvos a csípősérült vendéget: még véletlenül sem hozzáér(T)ve, peckesen és undorodva, nővéreket instruálva, hogy fordítsák és mit nézzenek...
• Témába vág az is, mikor pár hete láttam a kórháznál síró mosogatót, véres abroszba bugyolált kézzel (később a vért is), amint kollégái támogató körében várta a segítséget. Ahogy mentem tovább, kiszúrtam a közeledő nővérkét ásítozva, ráérősen imbolyogni a tömeg irányába. Ő kapta az ügyeleti hívást, érzékelhetitek, mennyire sietett! (No de a nem rég történt szívrohamról is írtam, mikor több mint 20 percbe telt a mentőcsapatnak felérni a 2-ra, a kaszinóhoz...)

 

Deltaiék már tapasztalt rókák, adtak is tanácsot bőven, de ami a legjobban megmaradt: „Ha baj van, tégy rá még két lapáttal!“ Ők pl. simán megcsinálták, hogy odahánytak látványosan a színpad tövébe, mert a cruise direktornak esze ágában sem volt betegség miatt lefújni az előadást. (Ja, ezt kellett volna tavaly a drága Hui Mingnek, mikor összeszedtük a gyomorfrászt!)

De olyan is volt, hogy már-már könnyre fakasztották az aktuális dirit, aki képes volt kezdés előtt pár perccel kitalálni, hogy a vezetőség hibájából elmaradt papírokat akkor menjenek aláírni. Mondták: „Rendben, megyünk, de akkor fél órával később kezdünk, mert újra kell melegítenünk!“

Egyébként dolgoztak ők állandó artistákként is annó, sőt abban az időben még előfordultak 20 hónapos szerződések is! El tudjátok képzelni? Persze, nagyon szép helyeken jártak, baromi változatos útvonalakat élvezhettek, na de, ami sok, az sok(k)! Nem egyszer álltak bedilizés szélén 8-10 nap bezárásokat követően...

Jól kiveséztük az összes igazgatót, többek között a „kedves Frent“ (talán emlékeztek, a Magicás alkesz főnöknőcire), akiről Gergőék mesélték, hogy nem rég tök részegen tántorgott a main hallban, sőt kabinba kellett támogatni és hajszál híján múlt, hogy nem rúgták ki. (Jogos a kérdés, MIÉRT IS NEM???) Vagy a fő technikus Max (Oli „kedvence“, aki megmagyarázta, hogyan kell pattogós labdával zsonglőrözni) annyira kávézott és telefon-játékozott, hogy 2x is megszakította előadás közben a zenét, ugyanis könyökével bekapcsolt valami automata hangosbemondót! Természetesen tagadta, hogy ő bármi mással foglalkozna, míg le nem filmezte valaki!!! (Nem nehéz, mi is láttuk, hogy az ott öltöző lányokat skubizta, vagy playstation-özött...) 

De, hogy ne csak a negatív tapasztalataikat osszam, meséltek pl. jó fej kapitányokról is: volt, aki nagy procedúrák árán intézett nekik ’Petra’ városban s.o.s. kirándulást, „nem szabad kihagyni” alapon, vagy aki külön dicsérte és kitüntette őket, annyira elégedett volt a munkájukkal.

A duó tagjait nyugodt szívvel nevezhetjük vasembereknek, nem csak erejük, hanem hősi sérüléseik miatt: szakadt térdszalag, összenőtt porckorong, leszakadt sérv stb. Amik nem mindig a szakma számlájára írhatók! Legutóbb pl. egy roppant „tehetséges“ színpadi segéd – el sem tudom képzelni, hogyan – asszisztálás közben István térdének szaladt, aki nyomban összeesett. A show leállt, barátunk pedig több hétre kiesett a munkából, bár műtétet egyelőre nem vállalt és hamar visszaszállt a nyeregbe, megszenvedte! (Mondanom sem kell, még a cégnek állt feljebb és sem orvosi költségeket, sem betegség esetére járó fizetést nem adott. Hogyan bújt ki a szerződésben leírt kötelező juttatások alól? Dunsztunk sincs!!!)

De hallhattunk vicces eseteket is hajó előtti, jó öreg cirkusz-éveikből! Tudnotok kell, hogy István közel egy idős Oli nővérével, és gyakorlatilag együtt nőttek fel, többször dolgoztak egy műsorban. A számomra legszórakoztatóbb esetek a félénken zárkózott és szégyenlősnek vélt drága párom rosszcsontkodásairól szóltak. Tudniillik égetően rossz gyerek volt! Legviccesebb példa erre, mikor kicsi Oli focizott és úgy gondolta, ehhez a legjobb labda István korábbi partnerének alvó feje lesz! Odament hát nagy bátran az éppen pihenő Csabához és hatalmasat rúgott kobakjába... :D :D :D (Akinek „talán“, nem is volt vicces!)

De azt is nagyon humorosan ecsetelte, hogyan lett elege örök életre az elefántokból, mert nem egyszer kergette meg feldühödött jószág hófehér kosztümben egészen a lakókocsi alatti sárkupacig, ahol végre menedékre lelt a tomboló bika elől.

Még egy durvább eset, mikor egy munkás féltékenységi dührohamában fékeveszett szamár módjára tört-zúzott az ő lakókocsijában, ti. a féltékenység tárgya – A NŐ – hozzá rohant segítségért. A fickót nemhogy egy bal egyenes, de több sorozatos pofon vagy ajtó sem állíthatta meg, végül ventilátorral kellett lecsapni, mint egy legyet!

 

Kora reggel kikötöttünk Tahitin, Papeteen! Juhééé! Sajna, én már megint 5-kor keltem, így egész napos kóma várt rám, de mikor felmentem reggelizni később, láthattam, milyen gyönyörű helyen állunk és máris izgalomba jöttem. Ott még összefutottam a fiúkkal (akik már szálltak is le), beszélgettünk kicsit, többiek (Oli, Anita és Robi) még aludtak... 

Itt végre rendes civilizált város fogadott bennünket, elképesztő meleggel. Tudnotok kell, én bírom a kánikulát (a magyarországi csúcsmelegeket pl. imádom!), de ez oly‘ elviselhetetlen volt, mintha mikróban sülnénk. Fel is vettem hosszú ujjút, hogy védjem a bőröm! Kaszinós szomszédainkkal befizettünk egy szigetkörre. Ez a 4 órás túra azonban nem volt a legszórakoztatóbb, mert úgy éreztük, a napunk felét taxiban töltöttük (és tényleg). Igaz, szép helyeken álltunk meg, de csupán 10 percekre. Az ablakból isteni helyeket láttunk, bár ki voltam néha dőlve. Ám, Tahiti valóban leírhatatlanul csodálatos a maga képeslapokra illő tengerpartjaival. Jópofa, ahogy a szabadon járkáló vadtyúkok (tele van velük a sziget) csipegetik a kókuszdiót, mintha etető tál lenne. (Az is... :D)

No, de amit láttunk:

• Vénusz pont: ahol partot értek az első európaiak a XVIII. században, itt található egyébként a sziget egyetlen világítótornya! Jól néz ki, szép magas, sajnos nem lehetett bemenni.
• Blowhole: egy lyuk a sziklában, ahol a nyomás felcsapja a hullámokat a magasba. Láttunk igazán magas spricceket is, bár nem a legnagyobbakból.
• Faarumai vízesés: Lényegében 3 vízesés találkozása a Vaipu völgyben. Ez tényleg hatalmas, nagyon tetszett. Tudjátok, van nekem egyfajta vízesés mániám (:D), úgyhogy most kiélhettem magam.
• Botanikus kert:. A növények szépek voltak és még egy kis vízesés is volt, de a karibi kertek nyomába nem ért.
• Maraa Barlang: ez csalódást okozott, mert egy szép, úszásra is alkalmas természeti látnivalót ígértek, de csak egy vájatot találtunk, hideg bokáig érő vízzel, ahol helyi gyerekek pancsoltak és köpködtek. Komolyan, még lefotózni sem volt érdemes! (Persze, olyan gyönyörű barlangok, mint hazánkban, sehol nincsenek!)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A kör után, Anitáékat magunk mögött hagytuk egy luxushotel strandján, mi pedig bevásároltunk (a taxis nő átejtett, nem jött értünk, de akadt egy pasi, aki felajánlotta, hogy elvisz a kikötőhöz :D) és jól esett egy gyors zuhany és ruhacsere a kivételesen hűvösnek tűnő kabinban. Majd újból megindultunk. A szabadstrandon sok ismerőssel találkoztunk, nagyot pancsoltunk, szemüveggel és pipával búvárkodtunk. Oli bő 2 órára eltűnt a víz alá, annyira szereti filmezni és nézegetni a halakat. Gyönyörű volt a tenger, ilyen tisztát még hegyi patakon kívül nem is láttam! Vízalatti fotóink, mintha medencében készültek volna, ugyanakkor extra sós, szétkaparta a torkunkat pár cseppnyi is.

Úgy terveztük, este sétálgatunk majd a központban, ez nem jött össze, 7-kor már minden FINITTO volt. :D Egy kivilágított sétálóutca sem akadt, az üzletek, éttermek, bárok 90%-át zárva találtuk, így visszatértünk a fedélzetre. Nagyon bántuk, hogy a városnézés kimaradt, mert lett volna látnivaló és vágytam már a nyüzsire. (Nappal viszont e rekkenő időben nem esett volna jól és a strand maradt volna el.) Azért a kikötő-árusok még ott voltak, nagyon nagyon tetszetős portékákkal, nyakékekkel, kagylós ékszerekkel, olajokkal, vaníliával, de mondanom sem kell, húzós árakkal. Egy szimpla mágnest alig bírtunk lealkudni 8 dollárra!!! Itt már jól élnek, nincsenek rászorulva minden centre... 

Egy kis történelem: Tahitit először az angolok fedezték fel 1767-ben és kezdték el evangelizálni. Egy pap építette ki a mai Papetee város alapjait. Később egy megegyezés szerint, a franciák megszerezték a szigetet és 1984-ig gyarmatként tartották. Ezután kaptak önállóságot, saját elnökkel, de csak 2013 után kezdett rendeződni gazdaságuk. Leghíresebb luxustermékük a fekete gyöngy. Mindenféle ékszert készítenek belőle, nagyon drágák, mert elképesztően egyediek. A régi időkben rendkívül ritkák voltak, legalább 15.000 különleges osztrigát kellett felnyitni, hogy akár egyben is találjanak szemet, ezért nevezték a „királynők gyöngyének“, illetve a „gyöngyök királynőjének“. Ma már tenyésztik ezeket a fajokat, de különleges eljárást és módszert igényel felnyitásuk és megmunkálásuk. Le is van védve több okirattal, hogy megőrizzék értékét. Igazi unikum! Amúgy, mint a legtöbb szigeten, a kézművesség itt is elsőszámú iparág!

E hosszú kalandos nap után elájultunk és nehezen tértünk magunkhoz. De nem volt mese, kora reggel már Bora borán horgonyoztunk... Folyt. Köv.!

November 30-ával kezdetét vette a várva várt körutazás. 1900 utassal nekivágtunk a nagy kalandnak!

Hui Ming (főnökasszonyunk) rögvest felvilágosította csapatát, mennyire fontos ez és (hogy elkerüljünk 6 hetes panaszáradatot) felszólított mindannyiunkat, igyekezzünk legjobb arcunkat mutatni, tízszeresen számít a jómodor! Arra is figyelmeztetett, figyeljünk oda magunkra, hisz‘ többen értenek angolul. Nos, műveltebb utasgárda-e vagy sem, maradjunk annyiban, épp oly bosszantóak. Egész nap járkálnak, bámészkodnak és pechünkre, szabad bejárást kaptak a crew-kondiba is. Ott aztán randalíroznak rendesen! Robi hamar idegbajt kapott, miután ráültek többször a törölközőjére vagy elvették a súlyait, no meg szemgúvasztó kitolásai közepette bámultak a képébe. (Emiatt Oli is fortyant már fel... :D :D :D) Természetesen, normális ember is akad közöttük, sőt összetalálkoztunk egy tavaly megismert férfival, aki a világkörüli úton is részt vett (annak végén szálltunk fel először) és annyira lelkesedett minden előadóért, hogy nyomtatott fotókra kért autogramokat. E jó szokását most is tartja, sőt mesélte, cikkeket is ír Kínában.

A légkör különben, elég ramaty volt az első napokban, mindenütt érződött a stressz és megfelelési kényszer a vezetőség részéről. (Őszintén szólva, ez csakis felkészületlenségüknek köszönhető! Ilyenkor derül ki, mennyire inkompetensek! És valóban! Zömmel olyan vezetők/tisztek/menedzserek kerülnek ide, akiket büntetnek, vagy a kirúgás fenyeget, esetleg „betornázta“ magát... E megállapítást Laurentől, az amerikai learning officernőtől idéztem, akinek a környezetvédelmi tiszt a férje.) De példával is szolgálhatok, lásd cruise dirinket, kiről már tudjátok, hogy egy felsővezetővel hált, előző asszisztense Tatjana, akit már egyszer elbocsájtottak vagy a S++fej Paolo, ki a biztonságért felelt a Concordián...

Az elkövetkező hetekben rengeteg vendégművészre (interport artistra) lehetett számítani, ilyen hosszú utakon ugyanis sok, változatos programmal kell szolgálni a jónépnek. Az ilyen pozícióval igen jó gázsi, kvázi utasállapot és csupán pár napos hajós élet jár. Rendszerint egyik kikötőben fel-, következőben leszállnak!

Első alkalommal, egy spanyol srác (Javier Urbina) Buborék showja volt napi renden. Uncsi volt! Ezt egyöntetűen megállapítottuk, ráadásul gyerekeknek való. Kip fejcsóválva tette fel költői kérdését: ilyen gyenge műsort képesek megfizetni?! (Amúgy nagyon vicces, amikor barátunk fel van háborodva, ugyanis messziről lerí arcáról és baromi nehezen lép tovább.)

December 2.-án még szokásos Jeju-kikötő következett, ahol kis nagy (ne szépítsük: óóóóriási) bosszúságunkra, nem engedtek leszállni minket. Sajnos, elmulasztottuk felvenni az előzőleg begyűjtött útlevelet és aznap (nevelői célzattal vagy szimpla tahóságból) közölte a „kedves“ hölgyike, így jártunk, legközelebb figyelmesebbek leszünk. (Gyerekek, mi mindent megtettünk. Könyörögtem neki, majd a terminálba 2x is kiloholtunk, hol Ipeddel, hol fénymásolattal, de a koreai biztos úgy hajtott el, mint macskát... Maradjunk annyiban, senki nem volt kedves, abszolút nem! Úgy fest, e 3 mp-es mozdulat túl nagy feladat...) Csak hogy, nem szimpla kimenésről volt szó, mert 3+3 tengeri napnak néztünk elébe!!!

Tehát, hoppon maradtunk, visszakullogtunk és elbeszélgettem a frissen felszállt magyar csapattal (akkor érkezett ugyanis 6 latin táncos), majd neki álltunk edzeni és nyomtuk, amíg csak lehetett.

A télikabátos Jejut követően, már másnap 25 fok lett. Nagy boldogan feküdtem el egy kis jóga után a crew napozón, legszívesebben ott maradtam volna végtelenségig, bár erősen fújt a szél, no meg túl sok gyakorolni valónk akadt. Napok óta ment a harc a színpadért, mindenki próbálni akart... (Az ideiglenes előadók természetesen elsőbbséget élveznek, velünk szemben, akiknek sokára lesz fellépés.) A bazi nagy hullámzás már annál kevésbé volt kellemes, igen megnehezítette emeléseinket, no meg az akklimatizálódást, mivel az állandó mozgás tompítja az embert!

Következő újdonság az ún. Instant divat-show volt. Képzeljetek el, egy meleg olasz pasit, aki kiáll a színpadra és öltöztet. Mindezt kommentálja, Hui Ming a háttérből fordít. (Pár ruhadarabból készít el több estélyit, egy-két kalapból gallért, zsabót, vagy épp kis kabátot applikál.) Modellként a mi fiainkat és lányainkat sorakoztatta fel, akiket előzőleg tanított be, koreografált és fodrászolt, nagy örömükre! (Megjegyeztük, könnyű showt csinálni, ha a táncosokat rekvizitként használhatja és persze, zsebre tesz egy egész „one-man“shownyi gázsit a - Kip szavaival élve - lyukas garast sem érő produkciójáért!) De hogy objektív legyek, nem volt nézhetetlen, ez egy divatbemutató és kész. (Igaz, ami igaz, a táncosok kellő képpen feldobják, Robbie is előadott egy dalt, de a szado-mazos kollekciónak nem tudom, mi értelme...) 

Másnap este, a legújabb tenor koncertezett, aki egy igen termetes, hamisítatlan olasz, hatalmas hanggal! Majd sor került magyar társaink első táncestjére a Swing swing előadásra. Nagyon profi, szép kosztümös, jó zenés színvonalas produkciót láthattunk. Akkor most bemutatom őket, kezdjük a házaspárral: Csilla és Gergő (29, 34), a lányok: Regina (21), Zsuzsi (21), végül az urak: Ricsi (29) és Marci (24). Jó ideje Costáznak már általában ilyen hosszú cruise-okra mennek és fellépések mellett, táncórákat adnak, illetve utasokat táncoltatnak. 

A tengeri napok tehát, túl hosszúnak ígérkeztek, mégis hipp hopp elteltek, mert annyira lefoglaltam magam tanulással, napi 2-3 edzéssel (rendszeresen csekkoltuk a színpadot, ahogy felszabadult 1 m² hely, már ott voltunk) és esti színházzal, hogy mire kettőt pillogtam már ágyban voltam, csak aztán álmatlanul forgolódtam. Miért? Törtem a fejem, hogyan állítsuk össze két személyes, saját produkciónkat a következő szerződéshez, ugyanis bekértek tőlünk egy előzetes leírást... Annyit agyaltam, már zsibbadt az agyam! :-(

A fiúk: Oli, varázsló Adriano és Andrii a nagy borotválkozás után... 

Ráadásul, minden reggelre beraktak valami hülyeséget: konzultációt, mítinget, dokumentum-felvételt, így mire kikötöttünk, igazi mosogatószivacsnak éreztem magam. Nem beszélve a hőingadozásról! (Tudjátok, az azt megelőző két hét alatt 15 fokból -5 lett, aztán hirtelen 30! :D) No, de miért írtam 3+3 utazós napot:

A félúton lévő Saipan-szigeten való megállás nem szólt másról, mint szivatásról. Az amerikai partiőrség ugyanis úgy megnehezítette a kiszállást (szemtől szembe-kontroll minden utasnak, dolgozónak és a teljes vészhelyzeti gyakorlatot is lezongoráztatták), hogy végül 90 (azaz KILENCVEN) percünk maradt kint! Ráadásul, mi még azon szerencsések közé tartozunk, akiknek volt vízuma!!! (20-25 dolgozóval egyetemben.) USA szabályok ide vagy oda, az már a Costa spúrmájszterkedése, hogy pár órára bírt csak kikötni!

 Saipan album:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mit csináljon az ember 90 perc alatt egy gyönyörű szigeten??!

S.O.S ötletek Anna, Oliver + Kip módra (aki egyébként élt itt 10 évvel ezelőtt, mert a helyi színházban dolgozott!!!):

• Taxizz a városközpontba, majd futólépésben közlekedj!
• 15 percet tölts el a boltokban, ill. a sétálóutcán (+5 perces shopping is belefér, ha naptejre és ‚Hawaii‘ kávéra van szükséged! :D)
• Fotózkodj a pálmafák közötti karácsonyfákkal!
• Rongyolj le a strandra, egészen a vízig! (Okulva a mi esetünkből, mindig legyen rajtad fürdőruha!!!)
• Vágódj be az első beach-bárba, hajts le ultrasebesen egy jó erős koktélt! (Mire visszaérsz a hajóra, garantáltan kiüt és alszol egy jót! :D)

Hihetetlen, mennyire felértékelődik másfél óra, ha 5 napnyi kényszerbörtön után ennyi jut. Miután magunkhoz tértünk a délutáni szunyókálásból, már csak ahhoz volt kedvem, hogy felmenjek a fedélzetre a lemenő nap sugarait élvezni. A háttérben ott volt egy bácsi, akit a minap szúrtam ki, milyen intenzíven 'sztrechinggel‘: lábat fel a korlátra és rádőlt jó 15 percre, közben ázsiai módra paskolgatta az izmokat, majd vagy‘ 100 karkörzést végzett törölközővel. (Mondtam is Olinak, nem ártana neki sem!). Ezúttal társa is akadt, valószínűleg felesége. De ott volt a meditálós néni is, akit dünnyöginek hívok, bát irigyelem. Teljes transzban az emberek forgatagában, csukott szemmel, betakarózva (35 fok) törökülésben, zen hangokat búgatva ül akár egy órán keresztül!

Este a már ismert maláj trió koncertezett, beültem Oxanával, ha már edzés mentes napot tartottam, de végig beszélgettük. Viccelődtünk, hogy olyan volt, mintha ugyanazt a számot játszották volna 10x. Félreértés ne essék, ügyesek és szép hangjuk van, de ez a kínai zene nem a mi asztalunk. A banda lány tagját úgy nézzétek, hogy 36 éves. (Valahogy a maláj énekesnők mindig csúcsformában vannak!) Oxana különben jó társaság, egyre jobban beszél angolul, de ami a legfontosabb, hogy általában jó kedélyű (kevés ilyen akad)! Elmesélte, mennyire szereti a férjét, aki már a 2. házassága és mennyire hiányoznak a gyerekei, ugyanakkor nagyon örül, hogy belevágott ebbe a hajós munkába és igyekszik kiélvezni minden pillanatot.

Folytatódtak tehát a tengeri napok, ismét nagy hullámokkal, alig lehetett a színpadon megmaradni. Aznap kellett main halloznunk is, ami tök pocsék volt, mert a botokon kínlódtam, ember alig lézengett arrafelé, új DJ-nk pedig olyan hangerővel adta be a zenénket, hogy még mi sem hallottuk, nem hogy nézőcsalogatásra alkalmas lett volna! Mindegy, letudtuk! Megnéztük magyarjaink újabb Tango- és Flamenco showját, ez még jobban tetszett, mivel imádom ezt a stílust! 

Még aznap délután kidolgoztuk a vázlatot a show-terveinkről, el is küldtük nyomban, hogy lenyugodjak végre, de sajnos, aznap éjjel sem voltam képes álomra hajtani a fejem. Elhatároztam, többet fogok relaxálni és itt az ideje pihenni, mert e fizetett vakációtól már fáradtabb vagyok, mint egyébként.

Zombiként ébredve azon nyomban felmentem a napos deckre. Gyönyörű volt a víz, hét ágra sütött a nap, néha-néha 10 mp-es záporral, szuper volt! Hirtelen odajött hozzám egy kínai srác, aki látott előző nap fellépni. Ő a társcég munkatársa, aki a kirándulásokat szervezi szárazföldön. Érdekes, ő is megjegyezte, mennyire neveletlenek és gorombák a kínaiak úgy általában, és kijelentette, hogy a kínai egy meglehetősen mogorva nép, így vevők a komédiára. Ez is alátámasztja a tapasztalatunkat, hogy a kaucsukos számokért kevésbé rajonganak (náluk ugye ez nem ritka), viszont a bohóc, zsonglőr és egyéb humoros dolgokat mindig nagy ováció fogadja. (Ezért is olyan sikeres Kip!)

Később Oxanával megebédeltünk, majd kimentünk a napozni. Magyar leányzóink is ott voltak, jól eltrécseltünk végre! :D Elég sokáig időzem, jógáztam is és még szundítanom is sikerült edzés előtt.

Este újabb koncert volt, egy olasz művész: Piero Mangiaracina adta, aki énekelt, zongorázott, fütyült és klarinétozott is. Láttuk már a Costa Magicán is, mikor az Atlanti-óceánt szeltük át. Színvonalas, tehetséges pasas, elég szórakoztató is, kommunikál az emberekkel, énekeltet, tapsoltat. Műsor után felugrottunk a Trópusi Partyba, ami a medencés nyitott szinten ment. Olyan tömegnyomor volt, tűt nem lehetett ejteni! Iláék zenéltek, volt „terülj terülj asztalkám“, legalábbis ami a gyümölcs kínálatot illeti: papaya, mangó, ananász és szívószálas kókuszdió, azonban olyan kilométeres sorral, hogy nem volt türelmünk beállni. Tovább mentünk hát a 10.-re, sétáltunk egy kört kettesben! Igazi romantikázós, nyári fülledt éjszaka volt, ragyogó csillagokkal, tengerzúgással! 

 Deck 9, party

Zenészcsaj, Ila és a mindig nőként öltöző pincérfiú:

A jó kis nap ellenére ismét ébren hánykolódtam, immár 6. napja zsinórban. Naná, hogy a fellépés napján kellett bekómálnom! :-( Bár, sikerült összeszednem magamat, de nagy energiákba került. Nagyon izgultam, mivel újdonsült táncos barátaink, a kapitány úr és még pár ismerős is ott volt a nézőtéren. Szerencsére, nagyon jól sikerült, túl is pörgettem magam.

 

Később aztán crew bároztunk Marcival, Regivel, Csillával és Kippel. Oli hosszú kihagyás után csocsózott Adrianoékkal. Hiába feküdtem le 1-kor, 4-kor már felébredtem és ha fejem tetejére álltam sem tudtam visszaaludni, így végül 6 körül felmentem reggelizni. Boldoggá tett, mert az utastérben igazán klassz reggelivel szolgálnak, amit nem szoktunk kihasználni. 7.30.-kor már a futógépen vártam izgatottan a kikötést!!!Honiara szigeten léphettünk ismét szárazföldre! Ez a Solomon - szigetcsoport tagja és bár sokan beszélnek angolul, helyi nyelvük az ún. galambnyelv. Nem a legszebb helyek egyike, de igazán érdekes tapasztalatokat szereztünk!

Iszonyú nagy szegénység, kosz és szemét mindenütt. (Mikor kérdeztük, hova dobhatjuk el az üdítős üveget, a válasz az volt: bárhova...) Az emberek mégis nyugodtak, nem rohannak, teljesen elégedettnek, sőt boldognak látszanak. Első észrevételem, a terjengő penetráns lábszag volt a kikötő körül...

• 
• 
• 
• 
• 

Miután beértünk a centrumba (a „várost“ falunak képzeljétek el, körülötte dzsungel, kézzel tákolt házak itt-ott, hol több, hol kevesebb...) és kiokosodtunk a helyi turista-irodánál (hova érdemes menni, mire ügyeljünk, milyen tarifákra számítsunk stb.), lesétáltunk a katalógusban látott Kókuszdió kávézóhoz. Nem igazán sürgölődtek körülöttünk, pedig jóformán üres volt a hely! Ebből is látszik, nem érdekli őket! Nem kell minden áron a pénz. Kip végül ivott egy meleg sört (se üdítő, se tea vagy ilyesmi), majd a nő eltűnt egy jó időre aprót keríteni, hogy vissza tudjon adni.

Ezt követően taxiba ültünk. A legszebbnek mondott, Mbonege strandra esett választásunk, mikor kérdeztük, mennyi lesz a fuvar, újdonsült sofőrünk rántva egyet a vállán azt felelte szemérmes mosollyal: „Hmmm...“ Jót kacagtunk és mivel szimpatikusnak találtuk, megindultunk! 12 km-t autókáztunk girbegurba, járhatatlan utakon, √2-vel haladva! :D

Egyébként a taxizás úgy működik, hogy kilométerenként 10 helyi dollárt számláznak, vagy fizethetsz 100-at órabérként. 100 solomon dollár = 11, 7 euró! Mi végülis nem állapodtunk meg előre, de barátunk egész nap velünk maradt, megvárt minket, kvázi 4-4,5 órát volt velünk és 200 helyi dollárt adtunk neki.

Út közben nézelődtünk, gyönyörű fekete gyermekeket láttunk játszani (picikék pucéran, a nagyobbakon már ott virít a hamis kínai póló, nadrág) kertben mosdani. Volt szerencsénk bepillantani a helyiek minden napjaiba, akik között kirí néha egy-egy természetes napszítta szőke fej!

Mindenhol látni csoportba verődött gyerekeket és fiatalokat, akik előszeretettel utaznak fürtökben a teherautók platóin.

Vezetőnk, James mesélte, a szigeten 200 dollárból lehet kunyhót venni/építeni, inkább a föld, ami drága. Nincs bekötve víz, elektromosság, internetről nem is álmodoznak, azt sem tudják sokan, hogy az mire jó. Persze, ezek a lakó kajibák úgy festenek, stílusra és méretre, mint a balatoni lángos standok: Icipici fa tákolmányok, melyek ablakába sokszor felállítanak egy polcot némi gyümölcsöt árulni. Van, aki a háza előtt ül egész nap 5 szem hallal vagy dióval.

Rácsodálkoztunk az autómosókra: beállnak egy árokba ott, ahol behatol a tenger és letisztítják néhány dollárért.

Nem csak olyan érzésünk volt, hogy visszajöttünk a múltba, de sokak számára, mintha nem is létezne idő! (A nap állásához igazodnak.)

A strandok magánföldeken vannak, lényegében csupasz telkek a tenger mellett, amit kineveznek fürdőhelynek, majd belépőt szednek. Mikor odaértünk, kissé csalódottak lettünk: nem volt valami szépséges, ráadásul a tulaj fejpénzt követelt, mellette egy bakfis késsel a kezében, így a nem túl megnyerő fogadtatás hatására nem maradtunk. (Előzőleg fel is hívták a figyelmünket, ne engedjük, hogy fejpénzt követeljenek, kocsinként illendő ugyanis.) Mivel előtte félúton egy másik partszakaszon láttunk ismerősöket, oda hajtottunk.

Tengerparti válogatás:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Na, átértünk az ún. Eden Bay-hez, ahol az olasz technikusok, bűvész Adriano, az új kézműves nőci, illetve román boltmenedzser már pancsoltak sörrel a kezükben. :D Pasqualino épp egy helyi - nem teljesen százas - pasassal beszélgetett, aki minden bizonnyal be volt állva egy - a szigetlakók által kedvelt - növénytől! Mondják, ez a dió-szerű termés (kókuszpálmák egyik fajtájához tartozik) „király“ hallucinogén, vagyis organikus drog... (Nyilván, mérgező növény, ami nem öl meg. Legalábbis, nem azonnal! :D) A víz tényleg üdítő volt, kellemes hőmérsékletű és tiszta. A part sajnos kavicsos volt, nagyon nehezen tipegtünk rajta, sőt még üvegszilánkokra is ügyelni kellett (Andrea világosító az első percben vágta el lába ujját!) Bezzeg mellettünk, mint kis majmok, felszabadultan, mezítláb hancúroztak és szaltóztak a bennszülött tizenévesek! Találtam egy nagy csigaházat, ciccegtek is rögvest, hogy vigyázzak, mérgező! Megköszöntem az infót, noha nem enni akartam!

Később aztán az olaszok elugrottak ebédért, pálmalevélen tálalt sült csirkével, hallal, rizzsel és krumplival tértek vissza. Nem nagyon akartam enni, de végül falatoztam picit a halból, Oli viszont gondolkodás nélkül lenyomott egy virslit és egy nagy combot. Sovány kutyák kóborolnak különben mindenfelé és jó pár előbukkant a kaja szagra, alig várták, hogy dobjunk nekik, bár érdekes módon, eléggé félénkek, nem kell rettegni tőlük!

• 
• 
• 

Miután pancsoltuk és napoztunk (egész nap be volt borulva), a helyi kézműves piacra vitettük magunkat. Velünk tartott a két lány (shopos és a kézműves) is, így 6-an ültünk be. Ők vaciláltak az elején, bennem fel sem merült, hogy probléma lesz a plusz ember, nem Japánban vagyunk! :D (Nem beszélve a csüngve utazó gyerekekről!) James csak annyit mondott, ha ti elfértek, nekem mindegy! :D

 

• 
• 
• 

A piacon főleg kagylókból készült ékszereket, festményeket, kézzel vart szütyőket, táskákat és törzsi szobrokat árultak. Azért nem vettem meg egy jópofa nyakláncot, mert megint nem tudtak visszaadni. Később viszont megbántam, kértem volna 3-at, ugyanis a nap végén annyi fölös pénzünk maradt (Kipnek köszönhetőn), hogy meg kellett szabadulnom a kikötőben, ne maradjon a nyakunkon...

Miért Kip hibája? Drága barátunknak van ugyanis egy hülye mániája (egy a sok közül): imád készpénzzel járkálni. Állandóan annyit kivesz, hogy ihaj, mindig „just in case“ (=minden esetre), hisz‘ ki tudja, mi történhet. Így nyelte el egyszer feleslegesen a kártyáját egy kínai automata Shanghaiban, ha emlékeztek rá, pedig több KP volt nála, mint mindannyiunknál összesen. (Gondolom, az a „just in case“ arra vonatkozik, ha sürgős repülhetnékje támadna és váratlanul belebotlana egy reptérbe, ahol pont tudna órát venni... Magyarul, ha piros hó esik, is legyen nála! :D Tudjátok, ez a legfőbb függősége, a pilótáskodás!) Szóval én mondtam neki előzőleg, ha vesz fel pénzt, akkor vennénk tőle 100 dollárt. Amerikai dollárt!!!! Mivel azt minden szigeten elfogadják, de legalábbis váltják. Erre képes volt kivenni nekünk is, meg magának is majdnem 200 dollárnyi Solomon Dollárt és a kezembe nyomta a felét!!! Így lett 600-unk, amit aztán sehol sem lehetett visszaváltani... De ami bosszantó, hogy ott voltunk mellette 1 méterre, néztük is, mi tart ilyen sokáig, pedig csak gondolkodott magában, ahelyett, hogy megkérdezett volna engem, mit csináljon...

Elugrottunk még a helyi plázához is („pláza“, ez erős túlzás), de zárva találtuk. Onnan visszagurultunk egy elit hotelhez (tényleg az, még Vilmos Herceg is megfordult ott többek között, melyet a falon lógó fotók igazoltak) hátha találunk wifit. No, hát át lettünk ejtve alaposan! Kifizettünk fejenként 50 helyi dollárt a gyors feláras, 24 órás internethasználatért. Ja, csak azt nem mondták, mit jelent pontosan a „szuper gyors“ és bármikor használható, már ameddig nem léped át a 100 megás keretet. Na, lényegében 20 perc alatt lejárt a szakadozó, üzeneteket és Googlet is percekig töltögető hálózat! Ollé! Megköszöntük a nagy semmit! (De tényleg, szóltam az IT-s pasasnak, hogy tulajdonképpen a semmiért fizettünk és a munkatársa nem említett limitkorlátot.) Megjegyzem, tized ennyire sem bosszantott volna, ha egy helyi lakos zsebét gyarapítom és nem a hotelét!!!

Na, innen visszaballagtunk (közben bezárt a helyi múzeum is) és felszálltunk a hajóra, ahol kiderült, az ígéret ellenére, még sem váltják vissza a pénzeket, így az utolsó 15 percben újra kirohantunk a kikötőbe és belevetettem magam az árusok tömegébe, hogy találjak valami értelmeset. Jelentem, sikeresen költöttem Salamon király kincsét, mind a 300 maradéknyi SOL dollárt! :D :D :D

A nap csodálatos zárásaként, este 8-kor szó szerint elájultam és 14 órával később tértem csak magamhoz! Végre elmondhatom, jót aludtam! Hi hi hi!

A naplementék állandóan ilyen csodaszépek a tengeren...

 

Folyt. Köv.! :D

 

Hol is kezdjem? Láttátok, az Éjszaka Párizsban c. Woody Allen filmet? A főszereplő nem találja a helyét, egy előző korban akar élni. Visszamegy (idő utazik), ahol azt tapasztalja, hogy a kor nagy gondolkodói, írói szintén visszavágynak és így tovább. Tanulság: a saját korunkban kell boldogulnunk, nem véletlenül. Mikor először láttam, rögvest arra gondoltam, miért akarna valaki a múltba vágyni, én mindig a jövőbe utaznék. Na most, fordult a kocka. Az elmúlt időszakban arra jöttem rá, talán nem megfelelő korban élek. Nekem ez a túlzott modernizáció, kütyü-függőség és multitasking ugyanis nem tetszik. A kevesebb néha több elvén, kávéházi beszélgetésekre, régi jó filmekre és könyvekre vágyom, baráti összejövetelekre (Facebook ismerősök gyűjtögetése helyett) és több tartalomra. Persze, minden kornak megvannak a maga szépségei és dilemmái... Ajjaj, nem szeretnék undok nagyi lenni, aki fejcsóválva megszólja majd a fiatalokat, hogy bolondok!!! (Holott, már most ezt érzem sokszor, 29 évesen! Pláne, mikor a 12-14 év körüli korosztályt nézem...) Gondolom, azért ez természetes valahol, anyáink is húzták a szájukat rendesen, mikor mi kamaszodtunk és ez így van jól. Valószínűleg...

Nem akarom az angol táncosokat cikizni ismét, de eléggé fenn akadt a szemem, mikor egyikőjükkel beszélgetésbe elegyedtem és nem értette, hogy miért ne tudnának vízum nélkül kimenni egy USA-hoz tartozó szigetre, illetve hogy az ukránoknak miért lenne ez még bonyolultabb...

Fukuban sétálgattam egyedül, mikor egyszer csak belém nyilallt egy kellemes érzés: de jó itt lenni! Imádom Japánt! Az embereket, kedvességüket, mentalitásukat, tisztaságmániájukat, türelmüket és még sorolhatnám. Jó lenne japánként itt élni. (Tudjátok, hiába kedvesek, az idegeneket azért kinézik és ragaszkodnak kulturális hagyományaikhoz, gyökereikhez, nem nagyon vegyülnek fehér emberrel...) Később az őszben gyönyörködtem, még egy bejelentkezős videót is leforgattam az egyik elragadó kis folyómenti utcában. Miután kiörömködtem magam, belefutottam mindenféle utcai fesztiválba. Élő zene, standok, pompás illatok, emberek és gyerekek sokasága fogadott. Sajnos, nem volt nálam fényképező, laptoppal pedig igen „érdekes“ és nehézkes fotózni...

 

Ezalatt Oli beújított egy Go prot, így Hölgyeim és Uraim, igyekszem majd klipeket is posztolni, a szigetekről mindenképp!

Este lementünk a crew buliba, nem volt rossz, táncoltam is nagyot. Programként ismét Oxana énekelt, de bűvész-Adriano is előadott 1-2 amatőr énekessel és gitárossal karöltve.

Utazó napunk igen viharosan alakult, immár travel talk nélkül. Oli enyhébb tengeri betegségtől szenvedett, én pedig (mily meglepő :D) konditeremben és a tissuen lógva töltöttem időm nagy részét. Este már jobb erőre kapott, ment játszani Sergiue-val, én pedig az utastérbe. Kísérőm ezúttal az ápoló, Marco volt. (Jó gyakori olasz név errefelé!) Röhejes, de még a kórházi dolgozók fizetése is alacsonyabb itt (csak úgy, mint a bárosoké, pincéreké), ugyanis borravaló híján harmad annyit tesznek zsebre, mint bármelyik másik hajón. (Azaz kínai utasaink nem veszik igénybe a tengeri kórház szolgáltatásait. Vagy csak jobb egészségi állapotban vannak? Európában szinte óránként köt ki valaki a rendelőben! Bár, itt rövid crúzok vannak, ugyebár... Majd kiderül, mi történik a 45 naposon!)

Már épp kezdtem elfelejteni, mennyire mások az olaszok is! (Pláne, a szicíliaiak!) Ejj, ejj, ejj macsó-társadalom! Beszélgetve a 25 éves Marco „nővér“-rel, megint csak kirajzolódott előttem a non-szensz olasz-pasi-mentalitás, féltékenységgel a főszerepben. Otthon van egy 3 éves kapcsolata (Talán! Nem biztos benne, hogy hazavárja a lány, hisz‘ ez volt az első szerződése! Megjegyzem, Facebook státusz: eljegyezve!), közben volt együtt futólag egy kínai lánnyal és kavar a lökött olasz Ila-barátnémmal is (ezt most tudtam meg, mert nem nyilvánosan csinálják) és még ő képes háborogni, ha valami pasi megkörnyékezi a szinglinek vélt lányt... No, de azért, egy jó pontot szerzett, mert legalább őszinte volt. (Hogy a menyasszonynak mit mond el, az rejtély, de sokkal visszataszítóbbak azok, akik hülyíteni próbálnak mindenkit és teszik a szépet. Hány ostoba lány képzeli magát pár hetes viszony után jövendőbelinek!? Nem értem, tényleg bejön ez az „otthon majd elveszlek“ - szöveg???!) Végül is, jót beszélgettünk és meghallgattunk pár zenészt, pl. őrült Beppét, aki nagyon romantikus hangulatban volt és csak szerelmes nótákat játszott aznap, aztán Iláék trióját, de a main hallban is néztük, hogyan ugráltatják nem túl tehetséges animátoraink a vendégeket. (Kikről nem titok, hogy véletlenül sem tudnak ütemre lépni.) Mindig megbánom, hogy nem viszek kamerát, mert amit művelnek, hihetetlen! Most két nő igyekezett báli táncot lejteni, kitörésekkel és támadó állásos guggolásokkal, mindezt szabályos standard latin táncos kézfogással... (Nehéz megmondani, hogy e bravúros mozdulatokat konditeremből vagy esetleg egy olimpiai vívó számból kölcsönözték e.) Aztán volt a szalonban egy lelkes anyuka is sapkában, dzsekiben, túra bakancsban, vállán kis hátizsákkal, aki olyan transzban ringott és ugrándozott a parketten, hogy bármelyik beszívott hippi megirigyelte volna!

Következő Tienjinben pár nap alatt beköszöntött a tél. Hihetetlen, hogy 5 nappal azelőtt még tündöklő napos őszről írtam, 20.-án pedig fagy, hó és mínuszok fogadtak, megspékelve mindezt akkora köddel, hogy a hajó 12 órás késéssel ért csak be.

Így fagy pont alatt indult a cruise, másnap az ablakomból néztem a szállingózó hópelyheket és az orromat sem akartam kidugni a kabinból, ti. mindenütt hideg volt: gymben, folyosókon, illetve az utastér nagy részein. Spórolnak a fűtéssel, mondván, csak egy hétig kell kibírni? Meglehet! (Kip, a diri asszisztens Alexandra, néhány táncos lány, meg még jó páran a kabinjukban is dideregnek, a színpad mögötti „mélyhűtőről“ nem is beszélve!) Az öltözőkben némi túlzással, de jégcsapokat lehetne találni! Az akkori main hallos fellépés inkább téli cirkuszra hajazott, mint óceánjáró hajóra! :D

No, de emellett még kaptunk óriáshullámokat is a nyakunkba, meglepő módon, még nekem is felkeveredett este a gyomrom egy rövid időre.

A helyzet Incheonban is változatlan volt, de legalább kisütött a nap. Én azóta teljes hüllő-üzemmódba kerültem: belustultam, lelassultam, téli álomra vágytam. Reggel tartottak vészhelyzeti gyakorlatot (Minek, az jó kérdés, de a crew tagokat sem értettem, képesek voltak kimenni egy szál semmiben 0 fokban, aztán csodálkozva szétfagyni. Értem én, hogy a filippinek jó része azt sem tudja, mi az a tél, de könyörgöm, tudható/érezhető, hogy k++ hideg van!!!), utána kimentünk a városba, de csak plázás-netezős időtöltésben volt részünk. Még a kávézóban is vacogtam, így jóval előbb visszatértünk a fedélzetre, úgyis várt ránk egy próba a cserélődő technikusi brigádnak köszönhetően. (Kip nagy bánatára pl. visszatért a „popsifej“ Daniel, főtechi is.)

Mivel 4 napos „hét“ volt, showink utolsó napra estek. Mindig azt kívánom, hogy tengeri nap dolgozzunk, most azonban nem éreztem ezt valami kellemes meglepetésnek. (Jóllehet, e hirtelen ránk szakadó fagynak köszönhetően, egyik nap sem esett volna jól... :D) Egész nap hibernálva begubózottunk és vártuk, hogy elérkezzen a készülődés ideje. Igyekeztem jógával magamhoz térni, ill. felmelegedni, ami jól is esett ideig-óráig (bár azt is végig ásítoztam), de aztán a „backstage“-ben (színpad mögötti folyosós, öltözős rész) újra kihűltem. Előadás alatt a reflektorok által gerjesztett melegben aztán lecsapódott rajtunk a pára, izzadtunk és folyt az orrunk, ami a levegőben fejjel lefelé igen muris tud lenni! :D Alig vártam, hogy túl legyünk rajta. Jó jó, szerencsétlen táncosok rosszabbul jártak, mert aznap már 2x fel kellett lépniük egy utasok csinálta műsor keretében. Naná, hogy össze-vissza várakoztak, elküldték őket azzal, hogy kösz még sem kell szerepelni, majd mégis visszarendelték a csapatot stb. Így, a sok huzavonának köszönhetően egész nap be voltak fogva...

Következő Kínánk már pár fokkal kellemesebb volt, időben is érkeztünk, az utasok mégis felajzottan várták a kieresztést, mert reggel a hatóság emberei elég ráérősre vették a figurát. Miután szabad lett a pálya, kitódultak furakodva-nyomakodva először a VIP-vendégek, köztük egy erőszakos nő gyerekestül tuszkolta a babakocsiját előre, sőt még a lábamon is átgázolt a kerekekkel legalább 3x! Nézhettem rá akármilyen csúnyán, meg sem rebbent! Végre kiértünk a buszhoz, ez alkalommal Greg csapódott hozzánk, aki „szükségszerűen“ visszaszokott a cigarettára! (Legalább 10 kg-t szedett fel a pár füstmentes hónapja alatt, ugyanis „no cigi, sok szotyi“-technikát alkalmazott. Azóta lejjebb faragott ugyan a súlyából, de napi 2 dobozzal is elpöfög...)

Törzshelyünkön, Hello Kittynél már nem csak citromos vízzel, hanem ingyen sültkrumplival is kedveskednek rendszeresen, annyira várnak minket! Greg is elégedetten nyugtázta, nem csak a net működőképes, de még sörrel is szolgálnak. Wow! Én viszont nem ott laktam jól, mert friss, héjában sült édesburgonyára fájt a fogam, ami szintén nagy sláger Ázsia utcáin. Hmmm... de jól esett! A boltban pedig ismét lelkes gyümölcskóstolgatásba kezdtem, elképzelhető hogy az összes mangó-kockát én tüntettem el! :D Hosszas nézegetés és „majd legközelebb“ után, végre megízleltük az ún. Jack-fruit gyümölcsöt is. Édes, érdekes, nem is tudom mihez hasonlítsam hirtelen! (Mostanában már olyannyira meguntuk a hajós gyümölcsök silány választékát, hogy előszeretettel vásárlunk össze mindenféle egzotikus falatot odakint!)

Másnap aztán szenvedtem, mint a kutya, ugyanis nőiségünk egyik hátulütőjének köszönhetően, remek görcsök leltek, oly annyira, hogy még a main hallos fellépést is ki kellett hagynom, hisz‘ jóformán fel sem tudtam egyenesedni... :-(

Viszont a grafológiával roppant sok időt töltök, már néha betűkkel álmodom! Oli megmondta, ez fog az agyamra menni! :D Be is kértem már közelebbi ismerősöktől mintákat, hogy tanulmányozhassam! (Akinek van kedve ahhoz, hogy analizáljam, annak várom kézzel írt levelét! :D) Mindenesetre nagyon érdekes és tömény pszichológia! 

Jejun is hűvi volt, sikeresen túlkávéztam magam! Tényleg! 2 erős americano után olyan voltam, mint aki bespeedezett és még szájmenésem is lett, vagyis "elKipesedtem" pár órára! :D (Nem ittam már pár napja, no meg amúgy is savmentes, gyengébb verziókhoz vagyok szokva, így megártott a túl sok Starbucksban töltött idő) Előnye, hogy atomerős kardiót ugráltam le aznap, sőt a gymben készítettem bejelentkezős videót, melyet megpróbálok feltölteni!!! (Oli lelkes és aktív rajta, mint mindig, amikor kamerázom!!! :D :D :D)

Utólagos betoldás: Nem sikerült, ugyanis utolsó Jeju napunkon nem engedtek minket leszállni! :-(  

Este viszont néztünk pár doksit és interjút különböző misztikus dolgokról, mint a gömbvillám, kanálhajlítás és telepátia, végül teljesen belelovaltam magam (nagyon is rám jellemző módon) a témába. Hogy lenyugodjak, Karinthy Emberke tragédiáját olvastam fel, de csak újabb mélyen szántó gondolataim támadtak, megemlékezve az eredeti Madách műről is, mondanom sem kell, gyötört az álmatlanság egész éjjel...

Szoktam néha sorsokról, egyéni esetekről is írni, most pár sort Andrii barátunknak szentelnék, aki a crew-s playstation bajnokság hírének hallatán fejcsóválva legyintett, áhhh, ő ilyenben úgy sem vesz részt, neki a jövőjére kell koncentrálnia. És valóban! Roppant céltudatosan gyakorol, (akár éjszaka közepén nyújt a konditeremben), nyelveket tanul, dobol stb.! Újabb élő példa, hogy nem csak bulizással és alkalmi partnerrel lehet időt tölteni a fedélzeten... No, de milyen a háttere? A hazájában uralkodó háborús állapotoknak köszönhetően 3 évi keresete értéktelenedett el, az elmúlt hetekben született kis öccse, miközben édesanyjáék (aki épp szerelmes és új férje van) havi 24.000 ft-ot keres, szegényesen éldegélnek egy faluban. Miután leszállt barátunk az előző hajóról, gyakorlatilag nem volt hol aludnia és naponta költözött egyik havertól a másikhoz! Ezeket mesélte egyik este, no meg az is kiderült, hogy 24 évesen már olyannyira családcentrikus, hogy igyekezett engem meggyőzni, legalább 3 gyereket szüljek. Itt mondjuk, akadtak némi véleménykülönbségek, de érdekfeszítő témák jöttek elő! Az a benyomásom, az oroszok, ukránok alapvetően inkább a tradicionális családmodellt támogatják: vagyis apa dolgozik, anya házi asszony és ha megengedhető, akkor minél több gyereket kell bevállalni! (Ő szeretne vagy 5-öt!) Gondolom, mivel anyagilag támogatja családját, így naná, hogy komolyabb, mint kortársai, no meg céljai és hosszútávú tervei nem engedik, hogy láblógatásra tékozolja idejét! Viszont arról is panaszkodott, mennyire nehéz normális lányt találnia, aki nem iszik, nem dohányzik, tudatos, hűséges és esetleg szép is, de ő a belső értékekre koncentrál. (Hmmm... nem gondolom, hogy extra nagy, teljesíthetetlen elvárásai lennének, sőt... Mégis ez olyan nagyon ritka???)

Pár nappal később kiderült, a nagykutya, Andrea (az entertainment ázsiai részlegének feje) tiszteletét tette, méghozzá Fuku-nap eltöltött egy teljes órát (!) a hajón. Ezalatt volt ideje kiszúrni, Mihai borostáját, illetve Andrii szakállát. Jött is az ukáz, LE VELE! Barátunk eléggé csalódottan szabadult meg a 7 hónapja növesztett arcszőrzetétől, de túlélte. Mintha egy másik ember lenne! Nagyon furi, de jó értelemben! (Nem beszélve arról, hogy fiatalodott is vagy 5 évet! :D)

Fukun kicsit kapkodva, de igyekeztünk mindent elintézni (pl. egy utolsó sushi-ebédet elkölteni), mivel jó darabig nem leszünk Japán városban...

Sok ember leszállt az elmúlt napokban, hisz‘ a hosszú út előtt megtörtént a vérfrissítés: búcsút vettünk pl. tenor pajtásunktól, Sergiu-tól (ajjjaj, mi lesz a ping pong meccsekkel?), magyar csellós lánytól és párjától (ők kemény 7 hónappal távoztak a hátuk mögött) és az Angel-Mila spanyol duótól is, akik szintén örökkévalóság óta itt voltak. Visszatért régi/új kapitányunk, Alba és távozott a horvát Tihomir, elment pár színpados is, többek között a menedzser Frenkie (akire Oli különben nagyon pipás lett legutóbb, ugyanis állandóan csak Hi Anna!-zik, mikor mindketten ott vagyunk és kicsi párom megjegyezte bosszúsan: Mi a franc, én láthatatlan vagyok? Tök igaza van! Mondtam is, hogy nyugodtan az illetékesnek szegezhette volna e kérdést, viccesen, de nyomatékosan!) és visszatért helyére a „szeme sem áll jól“ Yogo, akit még jóval régebbről ismerünk... (Nincs róla semmilyen negatív véleményem, de egyszerűen mindig olyan sunyin néz, hogy elképesztő!)

Utolsó nap láttam a műsorrendet, lesznek ám érdekességek, magyar tánccsapat is érkezik, kedves honfitárs-ismerős/barátokról nem is beszélve, de ezekről majd folyt. köv.!!!

Szóval, november 30.-án megkezdtük a 45 napos csendes-óceáni utat: Saipan (USA), Honiara, Port Vila, Fiji, Nuku’alofa (Tonga), Papeete (Tahiti), Bora-Bora, Pago Pago, Nouméa és Pápua Új-Guinea két városa: Rabaul és Alotau következik! Legközelebb minden bizonnyal már e csodás szigetek egyikéről jelentkezek majd!!! Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok addig is! Képzeljétek, nekünk december 25.-e idén elmarad! Oly‘ sok időeltolódásnak leszünk kitéve, hogy egy nap csak úgy szimplán törlődik! :D Nem is tudom, mennyire kerülünk majd karácsonyi hangulatba 35 fokban, de majd csak kitalálunk valamit!!! :D Sziasztok!

11.30.

 

 

Annyira érdekes, ahogy az embert néha megtalálják dolgok! Hiszem, nincsenek véletlenek: Kedves színész ismerősöm videó-blogjának köszönhetően, olyan interjúba botlottam, mely a grafológiáról is szólt. Rögvest eszembe jutott, hogy régebben ez érdekelt és szerettem volna vele foglalkozni. Ezt követően kezembe került az a Nők Lapja (az elmúlt fél év minden számát kihoztam, kedves „anyósomnak” köszönhetően, aki lelkiismeretesen őrizgette nekem! Köszönöm, Zsuzsa!!!), melyben szintén volt egy erről szóló cikk, végül még egy könyvajánlásba is belefutottam aznap! Egy barátnőmnek említettem is, mire rögvest küldött két E könyvet! (Köszike, Döníz!) Hab a tortán: beszélgettem egy filippin sráccal, kérdeztem, mi a pozíciója (ti. pocsék arcmemóriám van és sokszor nem ismerek meg vagy nem tudok megkülönböztetni embereket a dolgozók közül, pláne egyenruha nélkül... Borzasztó! :D Ha valaki felteszi ál-bajuszát, én tuti nem ismerem fel, lehet akár közeli ismerős!!!) mire kiderült, a nyomdában dolgozik. Hihetetlen, ugyanis pont előtte ötlöttem ki, hogy megkörnyékezem a hajós nyomdát, hisz’ úgy tudok tanulni, ha aláhúzhatom, kiszínezhetem, vagyis magamévá tehetem az anyagot! (Nem csak grafomán vagyok és papírpárti, hanem vizuális típus! :D) Szóval, nagyon úgy fest, az univerzum üzent nekem!

Még egy kis érdekes kis egybeesés, mely szintén a már említett női magazinhoz kapcsolódik, melyet főképp Tienjinben olvasok a buszon és rendszerint akkor kezdek új számba. Ezúttal heti témája, a nyelvek volt. Mielőtt bele lapoztam volna, pont beszélgetésbe elegyedtünk a kínai Jerryvel, aki port agent (kikötős ügynök¹). Kiderült, 8 nyelven beszél, melyekből angolul, olaszul, koreaiul, japánul és franciául folyékonyan, de oroszul, németül és portugálul is eltársalog. Mindig meglepődőm, mikor ilyen jó nyelvérzéke van valakinek, irigylem!!! Lehet, hogy szorgalmas vagyok és van fenekem a tanuláshoz, de nem beszélek könnyen, hiába magolom tökéletesen a nyelvtant és válok perfektté írásban, az értéssel akadnak gondjaim. :D No, de a napokban esett le a tantusz, hogy családon belül is akad valaki, aki szintén legalább 8 nyelven tud kommunikálni: Oli apuja, aki hihetetlenül kalandos, cirkuszi pályája során tett szert e hatalmas tudásra!

(Kik nem ismerik, megjegyzem, egy híres és kiváló zsonglőrről beszélünk, művésznevén Fudiról! Sőt, meg is osztok egy nem régiben vele készített remek interjút: https://youtu.be/jkiF7r2crEI )

Amúgy Jerrynek (ami pusztán becenév, persze! 12 éve, mikor apával jártam Pekingben, a kínai idegenvezetőnket pl. Jánosnak szólítottuk :D) mindenféle valutája van, mikor felajánlottam neki forintot, nagyon megörült, mert azt gondolta, Magyarországon is euró van!

De akkor szentelnék már pár sort én is e témának! Azt olvastam, jelenleg 7000 nyelv van a földön, ebből 2301 csak Ázsiában! (WOW!) Azt jósolják, hogy a közeljövőben ennek 90%-a el fog tűnni. Ami még érdekesség, hogy a 10 legnehezebben tanulható között ott van a magyar is, rögtön a japán után! Lehet, hogy nekünk tényleg könnyen menne a japán? Egyszer említettem már Nektek, hogy egy nyelvlecke sorozatban, ezt állították. (De csak a személyes névmásokra van vagy 6 szavuk, darabonként! Aztán nem mindegy, hogy ki kivel vagy kiről beszél! Nő nőről, férfi nőről, férfi férfiről vagy férfi nőről... Fokozzam még??? :D) Mindenesetre e cikk megnyugtatott, attól nem kell félni, hogy a ’mandarin’ kiszorítaná az ’angol’ uralmát, a tonálissága (=hangmagasság befolyásolja a jelentést) és baromi bonyolult írása miatt...

Mi mit tanultunk Ázsiában az elmúlt év alatt??? Hááát... nem sokat! :D A ’Nyihao’-s ’jó napot’-on és Xie Xie (köszönömön) mellett, tudjuk a Csin csui! Csin csui, van shang hao! (Azaz figyelem, figyelem, jó estét!), aztán TONKÁN SÜTŐ (vagyis Vision in Motion :D). Koreaiul és japánul pedig tudunk köszönni (K: Annyeonghaseyo!, J:Kon’nichiwa!/Irassaimaseeee, ami szó szerint: „kerülj beljebb”, belépéskor hallhatjuk az üzletekben), megköszönni (K: Gam-sa-ham-mi-da! J: Arigatou!) és elköszönni (K: Jal ga! J: Sayounara!)!

Sikeresen rászoktattuk a táncosokat a Kitty kávézóra, így Kínában már egész sokan járunk ki. Aznap ismét késve futott be a hajó, így később szabadultunk, taxiztunk hát. (Ha Kínában jártok, a női sofőröket ajánlom, kevésbé szélhámosok és jobban tájékozódnak!) Andrii is jött végre, majd’ elalélt gyönyörűségében, milyen olcsó a szupermarket (tudhatjátok, Korea és Japán elég drága)! A Mc’Donald’s-ban aztán fülig ért a szája, mint egy 5 éves gyereknek, annyira feldobta a hamburger és fagylalt. Mondta is: „Sorry, de engem a gyorskaja tesz boldoggá, pláne ha nem jutok ukrán specialitásokhoz!” Szárnyaim alá vettem (megint lett egy „kisfiam”), mert nem vásárol ám könnyen! Mindenben tanácsot kért (aftershave, arctisztító, toll, öblítő, magvak terén.), hosszasan válogatott (azt sem volt egyszerű kiválasztania, melyik post-it csomagot vegye például az angol- és olasztanuláshoz), végül elvittem a plázához is, ahol aztán szétváltunk, mert hát „az idő aközbe haladott sietve”! („... a patak habjain piroslott az este...” János Vitéz jutott eszembe :D Még tavaly olvastam fel Olinak, akinek kissé hiányos a magyar irodalom tudása, köszönhetően az amerikai iskolának! Erről jut eszembe, mostanában tele volt Ludas Matyival a Facebook, legalábbis a cirkuszosok körében – köszönhetően az FNC²-ben feldolgozott variációnak – így letöltöttem a régi, jó magyar mesefilmet! Szétnevettük magunkat, mikor befutott a banya, Piri NÉNE!!!)

https://www.youtube.com/watch?v=PtoDfi0WXrY

Na, vissza Tienjinhez! Újabb hóbortunk ebéd terén, a rizslabda, ami kvázi egy sushi-massza: zöldség, lazac, kis alga és rizs. Nem utolsó sorban, olcsó és tökre finom!!! :D

Aznap tartottam pihenő napot, emiatt kihagytam a délutáni szundit (mondhatjátok, öreges vagy ovis szokás, de szinte minden kikötős délután alszom egy jó 20 percet, mert anélkül képtelen vagyok létezni!), viszont mégis lementem kondiba Olival, hogy engem használjon súlynak a plusz 6-8 kg-os nehezékekkel a kezemben, majd miután sikeresen kimerült, lenyomtam én is egy jógát. Mostanában újra űzöm, rendszeresen! (Hasznosnak bizonyul fellépések előtt bemelegítésként és mindig felfrissít. Ráadásul, a testem is meghálálja!) Igaz, hogy közben ricsajoztak a kaszinós és bolti dolgozók, mivel a későbbi indulás miatt, hirtelen túl sok szabad idejük lett és lejöttek wifizni! Már nagyon szakszerűen állítgatják a fekvenyomó padokat, hogy megtalálják a telefonozáshoz tökéletes szöget... :D Nem akarok gonoszkodni, mert nem sok helye van a crew-nak randalírozni, de hát az edzeni vágyó embereknek elég zavaró e traccs-parti!

Jóga-ajánlásom:  https://www.youtube.com/channel/UCWN2FPlvg9r-LnUyepH9IaQ

Oli egyik este vicces kedvében volt és felhívta Sergiut - indiai akcentust produkálva - a kerékpárja után érdeklődve, amit barátunk nemrég áruba bocsájtott. Nem tudom, hogy bírta ki röhögés nélkül, - nekem már a könnyeim potyogtak - de román tenorunk teljesen gyanútlanul magyarázkodott, hogy bizony már elkelt és nagyon sajnálja, hogy nem vette le a hirdetést! Hosszas fejvakargatást okozhatott (legalábbis így képzeltem el barátunkat) - ugyanis lelkes párom újabb és újabb ötletekkel állt elő, hogy pl. majd a vevőtől veszi meg – míg végül bevallotta az igazat és nagy nevetés után elhúztak ping pongozni! (Csak megnyugtatásképp közlöm, immár új ütővel! :D) Aznap egy új sportot űzhettek: „asztali szörf-teniszt”, ti. olyannyira dülöngélt a hajó, hogy majd’ leborultam az ágyról, ülő helyzetből!!! Az éjjel aztán a welfares elnök³ próbálta őket becsalogatni a „Mikulás gyárba” (áldumával), ugyanis karácsonyi ajándékcsomagokat készítenek a crew-nak. Hát, a fiúk nem bizonyultak lelkes manócskáknak, 3 csomag után el is tűntek szélsebesen! Mondták, erről nem volt szó és ŐK – kééérem szépen – fontos meccsben vannak! :D :D :D

A héten Busanba tartottunk, ahol most is ragyogó idő volt, de nekem már örökre az agyamba égett az a bizonyos tavalyi mínusz 10 fokos nap, mikor az utcán nem tudtam meglenni forró kávé nélkül, így ez a város eszki-móka marad! A tengerparti Dadaepo Beach felé vettük az irányt, ahol egy turistalátványosságnak szánt nagy szökőkút is található. Noha le volt zárva, azért jól tettük, hogy elmentünk: sétáltunk a homokos parton, kagylók között szemezgettünk, fák között bogarásztunk és padon napozva élveztük az őszi nap talán utolsó sugarait. Végül, még belefért egy kis shopping (tudjátok, kötelező-fenséges mandula, ezúttal mangós változatban, kókuszos algaszelet és incsi-fincsi mandarin került a kosárba), meg egy kis esti nézelődés a streetfoodos és egyéb üzletecskék között.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Újabb koreai észrevételeim:

Itt mindenki sportosan jár, túrázó szettekben. A hegymászó-stílusú ruhaboltok virágoznak, minden utcasarkon található egy legalább (épp, mint az arckozmetikum- és maszk árusító üzletekből). Ami legutóbb tűnt csak fel igazán, minden nő torna- vagy topis cipőben jár. Komolyan mondom, szétnézve a metrón, egy darab magas sarkút viselő egyént sem láttam!!! Másik, ami nem csupán koreai jellegzetesség, de számomra elkeserítő: MINDENKI mindenhol mobilozik! Alig beszélgetnek, ráadásul többségük bugyuta játékokat nyomkod megállás nélkül!

A taxisok viszont még mindig szörnyen buták errefelé... :D

Másnap Fukun is kiválóan éreztük magunkat a reggeli kabin-ellenőrzés (köszönjük a hajnali ébresztést) ellenére! Óriási kört jártunk be: Megnéztük a Sumiyoshi templomot, ahol egyébként bele pottyant valami a retinámba, de úgy, hogy majd’ megőrültem! Bő fél óráig nem tudtam kinyitni a szemem, ömlött a könnyem (még az orrom is megindult, sőt a pisilhetnék is rám tört), így bele csurgott a teljes smink, ezt követően már a parányi csillámpor csípte, fél napon át kínlódtam.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Majd eljutottunk a Rakusuien Kertbe is, ahol érdekes szerkezetre bukkantunk: egy bambusz nád, ami levezet a mélybe, vizet kell rácsorgatni és ha bele hallgatsz, zenélnek a vízcseppek a föld alatt! Ez a hely, igazi tradicionális teakert, ahol azért nem állt meg az idő, mert a relaxáló idős pár kezében már ott lapított az okostelefon. Azért kimondottan meditálós hely és csupa zöld minden.

Aztán átsétáltunk egészen a másik városközpontig azaz, Hakatatól Tenjinig⁴, ahol egy bizonyos éttermet kerestünk a maláj zenész ajánlására. Nem találtuk meg. Így, jobb híján, az éhségtől vezérelve beültünk egy ismeretlenbe! Menüt kértünk, melyhez a makikon, toron és hamachin (ezek a szokásos rolók, tonhalas, ill. lazacos falatok) kívül járt a tipikus Miso leves és az ún. Seto (pudingszerű, zselatinos halas cucc, amit valószínűleg nem írtam le jól) is, ami nem volt rossz!

 

Aznap este akkora hullámok csaptak fel, hogy az előadásban kihagyatták a duónkat. Kevésbé volt fárasztó, viszont néző közönség is alig akadt. A 2.-ra azért csillapodott a tenger és rendes kerékvágásban zajlott minden! Utána moziestet szerveztünk 6-an! Klasszul kivetítettük a falra a filmet (A Bohóc című horrort, ami inkább humoros, mint félelmetes), és a plusz matracnak köszönhetően, ülőhelyünk is akadt bőven. Ráadásul, épp parti volt fenn, így a fiúk lehoztak csomó ingyen üdítőt! :D

 

Utazó nap ismét ezerrel gyakoroltunk! Nem árt kondiba lendülnünk, ugyanis nem vagyunk 6 perces csüngéshez hozzá szokva. Még! Később kardió és jóga. Aznap Kip lazaccal lepett meg, már jó ideje nem járunk utastérbe ebédelni, de ő gyakran fellátogat. Rendes tőle, hogy rám is gondolt! Egyébként, most nagyon el van merülve az amerikai elnökválasztásban. (Pláne, mióta tudja az eredményt! Annyira kivan, haza menni sincs kedve!)

A következő cruison ismét Jeju került napi rendre, ahol megint arborétumoztunk, de ezúttal Anitáékkal. Kellemes időnk volt, bár a nap végére nagy zuhé kerekedett! Szerencsére, számítottunk rá, így egyáltalán nem szegte kedvünket. Szeretek néha csak nézelődni és fényképezni, főleg mikor egymagam sétálok. Tolle könyvében hangzik el, mennyit fejlődhet spirituális énünk puszta megfigyeléssel, azonban az állatoktól többet tanulhatunk, ugyanis sokkal közelebb állnak ők az ún. természetes állapothoz, nem zavarja őket holmi ’EGO’... (Eckhart Tolle: A világ csak belülről változhat meg)

Eső elött még sikerült Olit beráncigálnom az erdőbe! Felfedeztünk egy bambusz-rengeteget is (lám, mindig akad új), ahol Olivér igyekezett megmászni egy vastagabb darabot (kevés sikerrel), aztán csak a pókokat tanulmányozta előszeretettel, végül az ősz színeit csodáltuk:

Oli nagy játékból jött meg egyik este! Bő 5 órán át asztali teniszezett. Örült, mert egyre többen kaptak kedvet, így több vetélytárs akad. Nem beszélve vadi új eszközéről, mely úgy tűnik, remekül szuperál. Bár sajnálja, hogy hőn szeretett 16 éves ütője eltört, de haladni kell a korral! Most aztán tarol a szerváival! Szegény Kip kevésbé boldog, már nem egyszer kapott ki 11/0-ra és aznap (megjelent, mint ágról szakadt árva gyerek a játszótéren, úgy csoszogott bő farmerjében, farzsebbe dugott gagyi ütővel) a nagy meccs és túl sok jó játékos láttán, el is ment a kedve az egésztől. Mostanában arra keresi a választ, hogy lehetséges az, hogy hetek óta gyakorol és nincs fejlődés!? Oli szerint, azért humoros, mert ebben is olyan, mint mindig: Csodát vár, ahelyett, hogy tenne érte. (Pl. játékhoz öltözhetne, jobb ütőre szert tehetne, vagy mikor lemaradásba kerül, nem kéne rögtön feladnia, amire hajlamos...) Nem úgy, mint én, aki nagy lelkesen vetettem bele magam mindenfélébe, főleg könyvekbe és tanulmányokba, írásba és jógába. Hirtelen kevés is lett a 24 óra!!!

Mondják: „lakva ismerszik meg az ember”. Ez a hajón is igaz, legalábbis adott körön belül, mely sokszor olyan, mint egy koleszban: Megy a pletyka, klikkesedés, kavarás (ilyen is, olyan is :D) bele látsz mások szokásaiba, megismered szava járásaikat, ideges/szomorú/vidám arcaikat... Legújabb sláger, mellyel viccelődünk magunk között, Andreii gyakori „Jössz teázni ?” c. (Come to have a tea with me!) kérdése Olihoz, aki felkiáltott a minap: „Hát mi vagyok én, egy angol úrhölgy?!” (Ráadásul, barátunknak ez nem csak teát, hanem egy teljes délutáni vagy éjszakai lakomát jelent.) Gyakran jut eszünkbe drága Andrásunk is, akit idézgetünk evés után: „Jó a szám???” (Kérdezte mindig csücsörítve, nem bírta, ha maszatos maradt az arca!!! :D :D :D) Kip szálló igékké vált, híres mondatkezdéseit már ezerszer idéztem. („Technically... Literally... The problem is...”) De ha már szóba hoztam, képzeljétek, kiderült, orvosi papírja van róla, hogy hiperaktív! Nos, ez sok mindent megmagyaráz, de hogy jót is mondjak, azért néha el tudom kapni egy-egy építő beszélgetésre is!

Aztán vannak szemmel látható addikciók:

• lásd ’A Szőkenő’ (másodkapitány feleség), aki híres lett arról, hogy állandóan rohant a kamu piacra. Minden egyes alkalommal!!! Biztosan shopping-mániában szenved, pláne még átélhette a ’milyen jó üzletet csináltam’ – érzést is, sokszorosan!
• Aztán vannak a netfüggők, akik a hajón több száz eurós internet számlát halmoznak fel és kint sem érdekli őket más, csak wifi. Ennek két fajtája van: a hajón robotoló legénységi tag, (aki a családját hiányolja és kapcsolatot tart), illetve az unatkozó, depressziós-megkeseredett vagy szimplán érdektelen dolgozó (pl. zenészek között már többször láttunk ilyet, de a ruszki korisok is ezt a tábort erősítették)!
• Találhatunk még bár-függőket (azaz, alkeszeket, amilyen egyik főnök asszonyunk volt, aki a reggelihez is bort ivott tán), gym-függők (mint én v. Millie barátném...), kabin-molyok (akiket sosem látni, mert teljesen antiszocik pl. Luana, a régi brazil énekesnő vagy akik rengeteget dolgoznak pl. menedzserek, felső vezetők, bár ők inkább iroda-molyok), muff-mágnesek (tisztek, de Marco fiam is ide tartozott) és/vagy a játékosok (akik több vasat tartanak a tűzben pl. a táncoslányt pofozó Dj gyerek), ezek női párjai a pasivadászok (sok entertainmentes - főleg táncoslány - idesorolható, de ex kisfőnökünk, Lily is) és még sorolhatnám!

Ami még feltűnt, hogy adott pozíciókban (hiába az eltérő kultúra/nemzetiség) hasonulnak vagy alapból egyformák a betöltőik: Pl. a fiú show-énekesek egyféleképpen elvarázsoltak, afféle művész lelkek. Lehet eltérő habitusuk, mégis mindegyikőjükben felfedezhetők közös vonások. (Az angol Ronan, Robin, ill. dél-afrikai Gavin, akár futószalagon is készülhetett volna. Nagy szájú Marconkban és Andrásunkban is érzékeltünk több hasonlóságot, nem hiába szerettük mindkettőjüket! De ilyen volt Joe is a Magicán.) Igaz, eddigi énekesnőink elég különbözőek voltak, de egy közös nevezőjük nekik is akadt: mindig külön utakon jártak. A táncoslányokról nem kell sokat szólnom, viszont az ő sajátosságaik ugyanannyira eredhetnek angolságukból, mint pozíciójukból. Ugyanakkor, mindig egyértelmű, hogy az ukrán/orosz/román táncosok mások (stílusukban, mentalitásukban), csak úgy, mint a dél-amerikaiak (dominikai Junior, brazil Cleber vagy argentin Juan...)!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Következő kikötésünk az általam nagyon kedvelt Nagasakira esett. Igaz, itt mindig rövid ideig állunk és természetesen, most is kitaláltak valamit (reggeli míting), de hamar szabadultunk és óriási túrát csaptunk! Egyik templomból a másikba, hegyre fel, hegyről le, kis-állatkerti majom- és kecske etetés és még sorolhatnám. Látogatott főbb helyeink: Suwa szentély, Kofukuji templom, Kazagashira Park, illetve egy helyi piac (Shindaiku-machi), ahol olyan isteni fügét ettem, hogy szerelembe estem! (Nem is tudom, ettem e valaha friss, érett fügét... Talán csak gyerekkoromban!) E mellett még ínycsiklandozó mandarinokat csempésztünk a szokásos avokádóval a kapucninkban! :D Az eső egész nap szitált, de kellemesen párás meleg volt, nem fáztunk egy cseppet sem. (Sőt, a hajón kifejezetten hőség lett, előadás alatt triplán izzadt a csapat!)

Este ismét crew-mozi volt, kevesen jöttek. Annál több ital és pop corn jutott nekünk. :D Bazi nagy görög lagzi II.-t adtak és plusz poén volt, hogy Stavros - a Costa Atlantica egyetlen görögje - ült mögöttünk! Néha figyeltem az arcát, végre láttam mosolyogni is, mivel alapvetően nem egy kedves figura, tehát nem egy „tipikus görög” ! Ő az a bagószagú menedzser különben, akit kilométerekről ki lehet szagolni (sajnos), vele vagyunk egy muster stationön⁵ és tavaly együtt repültünk majdnem Pestig!

 

Láthatjátok, igyekszem a jó dolgok elébe menni mostanában, viszont még mindig jut időm elmélkedni és megfigyelni! :D Már csak két hét és megindulunk a csendes-óceáni szigetekre!!! Juhééé!

 

2016.11.15.

 Lábjegyzet:

1.port agent: minden ázsiai kikötőben van egy pasi, aki a hazautazó, illetve frissen felszálló munkásokat kíséri a reptérre, hotelbe, hajóra és ügyeket intéz

2.FNC= Fővárosi Nagycirkusz Budapesten

3.walfare elnök: ezt a posztot töltöttem be egyszer, a dolga, hogy programokat és meglepiket, bulikat szervez a dolgozóknak, ill. a kölcsönözhető tárgyakat kezeli

4. Senkit ne tévesszen meg Tenjin és Tienjin/Tianjin! A sokszor leírt Tienjin ahonnan minden körút indul, a Pekinghez legközelebbi kikötőváros, Kína negyedik legnagyobb városa. Tenjin viszont Fukuoka (vagyis Japánban található) egyik városcentrumának elnevezése (a kettőből), a másik Hakata!

5. muster station: a vészhelyzetben kötelező gyülekezőhely, innen kell menni később a mentőcsónakokhoz